
Ezüst krónikák – 16. Utolsó kívánságok
– Hogyan? – tátotta el a száját William. Hitetlenkedve nézett hol Edwardra, hol Christianra.
– He? – pislogott Chris értetlenül. Mi ez az egész? – Már megbocsásson, de a feltételezés is nevetséges! Még hogy mérgezett?! – nézett indulatosan Advorton királyára. Fogalma sem volt, mi a célja ezzel Edwardnak.
– Nem mered, igaz? Sejtettem – mondta ridegen Edward a válaszul kapott csendre. Felkapta a palackot, majd a mögöttük álló növényre locsolta a tartalmát. A levelek fájdalmasan sisteregni és sárgulni kezdtek. – Akkor elmondom, mi is a helyzet – fordult Williamhez Edward. – Szerencsére időben tudomást szereztem róla, mire készül az ártatlan kis Isabella. A birtokomba jutott egy levél, amely Lord Reginald írt neki. Ezért jöttem ide eredetileg, hogy figyelmeztessem önt a veszélyre – tette hozzá. – Mint ismertes, Reginald, mint sokan mások, régóta feni a fogát a crafthole-i trónra. Ennek érdekében szövetkezett Isabellával, hogy a királynő segítse őt a trón megszerzésében, cserébe a támogatásáról és a két ország közötti későbbi összefogásról biztosította őt. A levélből tudtam meg, hogy Isabella bérgyilkost tervez küldeni, hogy végezzen önnel, és lám, most el is csíptük a gazfickót!
Christian tátott szájjal hallgatta. Ilyen egyszerűen nincs!
– Elég nehezen hihető, hogy a királynőnek hirtelen kedve támadt férjhez menni, miután közölte velem, hogy nem áll szándékában házasságot kötni senkivel – vetett ellen Edward.
– Nyilván nem érné be akárkivel – vágott vissza Chris.
– Na és hol van ez a bizonyos levél? – kérdezte William fagyos hangon.
– A szobámban hagytam, vacsora után akartam átadni. Ha nem hiszi, nézze csak meg!
– Remek ötlet, bár kétlem, hogy találni fog ott bármit is – vélte Edward. – Csak a bőrét akarja menteni a kis patkány. De azért csak ellenőrizze nyugodtan.
– Felség, tudom, hogy minden ellenem szól, de meg tudom magyarázni – kezdte Christian. Haragudott magára, amiért nem volt körültekintőbb. De hát honnan tudta volna, hogy Edward is itt lesz a crafthole-i palotában?
– Hallgass! – dörrent rá William úgy, hogy a fiú összerezzent. – Éppen eleget hallottam. Őrség! Börtönbe vele!
Christian látta, ahogy Edward elégedetten, gonoszan elmosolyodik. Szerette volna letörölni az ocsmány vigyort a képéről, de egy gyűlölködő pillantásnál többet nem tehetett.
– Vigyék el! – ismételte William.
Chris ösztönösen tiltakozott az őrök fogása ellen, miközben észre sem vette, hogy dulakodás közben kiesett zsebéből a féltve őrzött medál. William azonban észrevette, s szeme elkerekedett.
Edward elégedetten figyelte, ahogy az őrök elvezetik Christiant.
– Akkor, ha ezt a kellemetlen kis ügyet letudtuk – fordult Williamhez. –, esetleg visszatérhetünk a korábbi témánkra. A kardok mellett új páncélzatra is szüksége lenne az advortoni seregnek…
Nem verték láncra, így szabadon mozogva kutathatott valamilyen menekülési lehetőség után, és próbálhatott szökési tervet kieszelni, de mindhiába.
Az ébredező nap első sugarai már beszűrődtek a rácsokon, amikor egy éles kattanás látogató érkezését jelezte. William lépett be a cellába, szigorúan nézve a fogolyra. Christian rögtön felpattant, és indulatosan a király szemébe nézett.
– Látom, neked nem tanították meg, mikor kell beszélni és mikor csendben maradni – állapította meg William fura félmosollyal. – De most nem ezért vagyok itt. – Zsebéből elővette a fiú medálját.
– Ez a tiéd, igaz? Mondd csak, hol szerezted? Loptad valahol?
Christian nem értette, miért érdekli ez a királyt.
– Ha tudni akarja, családi örökség. Még az anyámé volt.
– Ne hazudj nekem – mordult rá William szigorúan. – Halljam az igazat!
Azon a borzalmas éjszakán viszont, amikor rettegve várták, hogy rájuk törjék az ajtót, Laura bevallotta fiának, hogy nem volt soha férjnél, Christopher Hale sohasem létezett, az igazi apja, Frank Seville boldogan él a saját kis családjával egy nem olyan messzi városban. Laura szomorú beletörődéssel vette tudomásul, hogy a szűk ablakon csak kisfia fér ki, ezért kezébe nyomta kedvenc medálját, és arra biztatta, keresse meg az apját, aki az igen sokat érő medálért cserébe biztosan befogadja majd őt. Azt már nem tudhatta meg, hogy ez nem így történt…
– Laura Hale.
– Ez a leánykori neve? – William arca továbbra is komor volt.
– Mint azt végül megtudtam tőle, soha nem ment férjhez.
– Értem. Na és a foglalkozása?
– Ékszerkereskedő volt.
– Volt? És most?
– Meghalt – jött a tompa válasz.
– Ó. – William arca elkomorult. Elgondolkodva nézte a medál hátulján az apró vésést, mely a crafthole-i uralkodóház címerét ábrázolta. Pontosan emlékezett lánya kedvenc ékszerére, tőle kapta a tizennegyedik születésnapjára. Ez is, mint a többi nagy értékű gyűrű, nyaklánc, fülbevaló és karperec, vele együtt tűnt el. Ahogy ismét végignézett az előtte álló fiún, már minden világos lett számára, és rájött, honnan olyan ismerős neki. Hogy is nem vette eddig észre, amikor nyilvánvaló? – Nincs több kérdésem, eleget hallottam – hazudta. – Később visszajövök, de még van egy kis elintéznivalóm.
Merengéséből kopogtatás zökkentette ki.
– Szabad.
– Jó reggelt, felség. Azért jöttem, hogy átkötözzem a sebet – hajtotta le a fejét. Nem mert a királynő szemébe nézni.
– Üdvözlöm. Rendben. – Isabella észrevette, hogy Marion a sírás határán áll. – Nyomasztja valami? – kérdezte kedvesen.
A gyógyító hiába is igyekezett tartani magát, nehezen ment neki. Ha tudná a királynő, mit készül elkövetni ellene!
– Biztos vagyok benne, hogy megteszi, ami öntől telik. – Isabella biztató, együttérző mosolyt küldött felé. Marion ettől csak még rosszabbul érezte magát.
Isabella szíve összeszorult ezekre a szavakra. Arcáról lehervadt a mosoly.
– Elnézést, felség, nem akarom még a saját bajaimmal is terhelni – szabadkozott Marion.
– Úgy legyen. – Marion mélyet sóhajtott. Zavarta őt a királynő kedvessége, jóindulata. Hogyan tehetné meg így? – De annyira félek, hogy elveszítem őt! Mi lesz akkor velem? Könyörgök, ne vegye el őt tőlem! – szaladt ki a száján.
– Hogy mondta? – kérdezte hitetlenkedve, felgyorsuló szívveréssel.
Marion elvörösödött.
– Nem érdekes – visszakozott. – Ne haragudjon, kérem. Én csak…
– Tudja, felség, hallottam bizonyos dolgokat – szabadkozott a gyógyító. Igen kényelmetlenül érezte magát. Miért nem tudta tartani a száját?!
– Halljam, mit és kitől.
– Felség, ez annyira kellemetlen… – A királynő szigorú tekintetét látva kibökte: – Azt hallottam, hogy a férjem a vívásleckék alkalmával… próbál közelebb kerülni önhöz.
Isabella megdermedt. Egyszerre fázott és volt melege.
– Felség, nem szeretnék senkit kellemetlen helyzetbe hozni. Én csak…
– Már megtette – intette le a királynő. – Tudni akarom, ki a felelős ezért.
– Rosaline… nem, ez lehetetlen – suttogta Isabella teljesen elsápadva. Nem akarta elhinni, hogy húga ennyire aljas módon hátba támadta. Hogy volt képes visszaélni a titkával, és ilyen aljas hazugságot kitalálni? Ha ez igaz, akkor Rosaline nem ússza meg!
– Igenis – hajtotta le fejét Marion. Hinni akart a királynőnek, de a zöld szemű szörnyeteg nem hagyta nyugodni, gúnyosan kacagva, kajánul vigyorogva rágta a lelkét. Az ágyhoz kísérte a királynőt, s lassan hozzálátott a kötés cseréjéhez.
Marion beleborzongott. Hogy lehet képes erre a szörnyűségre? Elvenni a királynő életét! De egyszerűen nem volt más választása…
Nem olyan nehéz ez, csak át kell itatni a sebet a folyadékkal. Nem bukhat le, hiszen soha nem bizonyíthatja rá senki, hogy ő a felelős a királynő betegségéért, amikor olyan sokan elkapták a kórt. Ha megteszi, amire az anyakirálynő utasította, akkor minden rendbe jön. A saját kárán már megtanulta, hogy a jegygyűrű nem varázsgyűrű, csak egyszerű ékszer: hamis csillogása elvakítja az embert, de nem biztosít sem szerelmet, sem hűséget, sem boldogságot. Ám ha Nerissa betartja, amit ígért, akkor végre boldog, szerető család lehetnek a férjével. Eric szerelmes tekintete és a közös gyermekeik mosolya biztosan enyhíti majd a rá nehezedő bűntudat terhét. Ha viszont ellenszegül, akkor annak Eric láthatja kárát, márpedig férje élete és boldogsága pedig mindennél többet jelentett számára: többet a sajátjánál, többet a királynőénél. Nerissa szavai egyáltalán nem tűntek üres fenyegetőzésnek: Marion tudta, az a nőszemély bármire képes… szóval, ha beleroppan is a bűntudatba, muszáj lesz megtennie.
Miután végzett feladatával, szédelegve igyekezett a palota kapuja felé. A folyosón Nerissába botlott, aki rideg tekintettel vizslatta.
– Megtette, amire kértem? – nézett Marion szemébe.
Nerissa nem felelt, csak tovább fürkészte a gyógyító arcát. Marion kényelemtlenül érezte magát, úgy érezte, az anyakirálynő a veséjébe lát.
<span “font-size:12.0pt;mso-bidi-font-size:11.0pt;line-height:115%;=”” font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:calibri;=”” mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:en-us;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Értem. Távozhat – bólintott végül Nerissa. Marion eloldlagott, szíve egyre fájdalmasabban vert. Ha tudta volna, hogy Nerissa mindent látott kristálygömbjén keresztül…
– Lys…
– Szia, Ben – fordult meg a lány, megismerve a hang tulajdonosát. – Hát te? Nem tudtál elutazni? Persze, már biztosan lezárták a várost, mire útnak indultál.
– Nem indultam el, mert… akkor már késő volt – hazudta a fiú. Most mondta volna el, hogy nem hagyta volna itt őt ilyen állapotban akkor sem, ha szabad az út? – Mindegy is, de te hogy vagy?
Egy beteg lány a szabadban töltse az éjszakát? Na nem! tiltakozott a kovácsinas néma fejrázással.
– Tudod, Ben, én – kezdte Lys szigorúan. A fiú magában beletörődve várta az elutasítást.
– Én egyszerűen imádom a pókokat, olyan kis cukik – mosolygott szélesen Lys. – Nagyon szívesen laknék velük egy fedél alatt, ha lehet.
– Ez azt jelenti, hogy… – Ben nem hitt a fülének.
– Ha komolyan áll az ajánlatod, elfogadom – bólintott Lys. – Persze, csak ha nem okozok gondot.
– Főzöl? – Lys mosolya most kissé kényszeredett volt. Ben kosztja valószínűleg előbb végez vele, mint a Vörös Halál.
– Kérlek, bízz bennem – találta ki a lány gondolait Ben. – Főzni tényleg tudok. Igazából még Conrad mester is csak a Ben-féle húsleves és nyúlragu miatt tűr még meg a háznál – vallotta be.
– Értem – bólintott Lys. Nem tűnt meggyőzöttnek. – És mit kérsz tőlem cserébe mindezért?
– Komolyan azt mondod, hogy puszta szívjóságból hajlandó vagy befogadni egy szinte idegen embert, gondoskodsz róla, és kockáztatod, hogy téged is megtámadjon a Vörös Halál?
– Hát, amilyen a szerencsém, amúgy is elkapnám a betegséget. Ha pedig az Őrző úgy látja jónak, megkímél – vont vállat a kovácsinas.
– Nos, az… izé… nem nagyon tudtam foglalkozni vele – sütötte le a szemét Ben. Mariontól akart segítséget kérni, de a gyógyító túl elfoglalt volt az elmúlt időben, nem akarta rabolni az idejét.
– Akkor megmondom, mit találtam ki. Amíg nem gyűr le teljesen a kór, megtanítalak olvasni, és segítek megtanulni a szükséges részeket a Szent Könyvből. Mit szólsz? – csillant fel Lys szeme.
– Az… remek lenne, köszönöm.
Három hét telt el. A Vörös Halál egyre több áldozatot szedett, a fertőzöttek száma egyre csak nőtt – úgy tűnt, a járvány minden igyekezet ellenére megállíthatatlan.
A jakobán egyház sem maradt tétlen a bajban. Ahogyan a tanítást, a gyógyítást is az egyház fő feladatai között tartották számon, így Peter főpap aggály nélkül vette ki a részét a betegek ápolásából. Hozzá azonban nem volt annyira kegyes az Őrző, mint a királynőhöz: szemében hamarosan feltűnt a rettegett vörösség.
A Vörös Halálnál nyomorultabb véget el sem tudott képzelni magának. Ő lovag volt: dicső, véres csatában kellett volna elesnie, nem holmi nyavalyás kór miatt, az ágyában fekve. Hiába döntötte magába Marion „löttyeit”, egyik sem segített, sőt, rohamosan romlott az állapota. Márpedig ő kifejezetten erős nő volt, legalábbis eddig ezt hitte magáról. Most mégis annak érezte magát, amitől mindig is rettegett: gyengének. Mindig is lenézte azokat, akik gyengék, a puhány férfiakat és az ártatlan virágszál nőket egyaránt.
Belenézett a tükörbe, és nem ismert rá képmására. Ki ez a nő? Ez lenne az a fiatal lány, aki bátyja helyett öltött magára páncélt, és magát férfinak kiadva nyerte sorra a lovagi tornákat? Ez lenne az a büszke nő, akit a lebukása után Henrik király nem megbüntetett, hanem lovaggá ütött, s gyakorlatilag egyedüli nőként birtkolhatta e címet? Nem, ez nem lehet ugyanaz az ember, ez csak egy halovány árnyék, ez nem ő…
Gondolatait a belépő Sir Vincent zavarta meg. A férfi azon szerencsések közé tartozott, aki nem kapta el a gyilkos kórt.
– Remekül! Soha jobban! – csattant fel a nő. – Mármint egy haldoklóhoz képest!
– Jaj, ne mondd már, dehogyis haldokolsz te. Jen, te vasból vagy! Ha valaki, te biztosan túl fogod élni, meglátod!
– Nem fogod, meglátod – ígérte a férfi.
– Nem is, ha segítesz. – Jenna mély levegőt vett. Döntött.
– Én? – vonta fel a szemöldökét Sir Vincent. – Sajnálom, de ha elfelejtetted volna, én lovag vagyok, nem gyógyító. Itt Marion az egyetlen, aki segíthet rajtad, és fog is. Csak tarts ki még egy kicsit…
– Tessék?! Jóságos Őrző, Jen, te nem vagy normális! Agyadra ment a betegség! Feküdj le szépen, és pihend ki magad. Jót fog tenni.
– Fenéket! – hörögte a nő. – Na mi van, talán nem mersz kiállni ellenem? Tisztában vagyok vele, hogy ilyen állapotban esélyem sincs ellened. De akkor is méltóképp, párbajban akarok távozni, ahogy egy igazi lovaghoz illik. Vedd ezt egyfajta utolsó kívánságnak.
– Nem, Jen, ez őrültség! Fogalmad sincs, miket beszélsz! Kezdek félni tőled…
– Na és? Idehallgass, nem alázhatsz meg azzal, hogy visszautasítod a kihívást! Védd magad, különben én öllek meg téged! Utána addig nem nyugszom, míg nem találok valakit, aki kiáll ellenem, és legyőz! Nem hagyom, hogy ez az átkozott kórság öljön meg, érted? Érted?!
– Máris. – A kovácsinas megtöltött egy poharat, és az ágyhoz lépett. Lys átvette tőle, és lassan kortyolgatni kezdte.
– Hogy érzed magad? Nem hat a szer? – kérdezte a fiú. Pár órával ezelőtt Lys még vidáman csacsogott, sőt, énekelt is neki, most viszont rosszabbul festett, mint valaha.
– Nem.
Nagyjából ekkor tört meg köztük a jég. Amikor Lys jobban érezte magát, órákon keresztül beszélgettek mindenféléről, pontosabban Ben érdeklődve hallgatta a cserfes zenészlány történeteit és meséit. S persze haladtak az olvasással és a Szent Könyvvel is, Ben nagyon gyorsan megtanulta belőle a szükséges részeket. A fiatalok lassan, szinte észrevétlenül egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Zavartan gondolt bele, hogy a fiú gyakorlatilag a saját egészségét – sőt, az életét! – teszi kockára azzal, hogy egyáltalán a közelében tartózkodik. Mindenki más, amikor megtudta, milyen beteg, irtózva menekült a közeléből. Még Ossian Green is. Ekkor döbbent rá, milyen sokat jelenthet Ben számára, s ettől zavarba jött. Korábban sokan a csillagokat is leígérték neki az égről, szép, üres szavakkal szédítették; hiába hitt volna nekik, közülük egy sem lenne most itt az ágya mellett. Ben ugyan nem volt a szavak embere, de a bajban ott állt mellette, és segített neki. A lánynak rá kellett döbbennie, mennyivel több van a fiúban, mint a szerencsétlen, ügyetlen flótás, akinek mindenki – sokáig ő maga is – hitte. Ráadásul el kellett ismernie, hogy a maga módján egészen… helyes volt. Na nem úgy, mint a daliás lovag, vagy a szőke herceg, akiről kislányként álmodozott, de mégis… S a lány ezekre a gondolatokra csak még inkább összezavarodott.
– Lys? Mi a baj?
– Van még fájdalomcsillapító, hozok – fordult volna meg a fiú, ám Lys elkapta a karját. – Várj még. – Gyenge kezét a kovácsinas tenyerébe csúsztatta, s átkulcsolta. A fiú felé fordult. – Köszönöm. Mindent köszönök – nézett mélyen a szemébe. Csinos arca most nem csak a láztól volt piros. Megeresztett egy halvány kis mosolyt. – Ben, szerinted mikor… halok meg? – kérdezte.
– Nem, Ben. Nekem már végem – jelentette ki szomorkásan Lys. – Te is tudod. Azt szeretném, ha… megtennél nekem valamit. Lehet egy utolsó kívánságom? – Tudta, hogy amit kérni akar, őrültség, mégis…
– Persze! Bármit megteszek! – ígérte Ben kétségbeesetten. Erős kezével görcsösen szorította Lys pici kezét.
– Vegyél feleségül – suttogta Lys.
Ezeket is érdemes megnézni

Ezüst krónikák – 3. Pacsirta a kocsmában
2018. január 13.
Ezüst krónikák – 25. A verem szélén
2018. január 13.