
Ezüst krónikák – 18. Boszorkányos megoldás
– Clara Wells?! – nyögte végül a férfi hitetlenkedve.
– Bizony, Peter, én vagyok az.
– Hiszen te… te… hogyan lehetséges ez? Olyan régen láttalak!
Peter szinte nem is hallotta Clara szavait, annyira megbabonázta a látványa.
– Most mennem kell – szólalt meg végül a nő szomorú hangon. – Az Őrző csak pár percre engedett el.
– Hamarosan viszontlátjuk egymást, akkor addig leszek veled, ameddig csak szeretnéd. Megígérem. Ég veled!
– Várj! Maradj kérlek! Clara, ne hagyj itt! Maradj még, kérlek!
Peter lassan engedelmeskedett a kérésnek. A napfény már beragyogta a szobát. Fura, legutóbb még az éjszakára emlékezett… Hirtelen azt se tudta, hol van. Végül megismerte a falakat. Az ispotályba került valahogy, valamikor, de hogy mikor és hogyan? Szinte semmire nem emlékezett.
– Ez az, hála az Őrzőnek! Mondja, hogy érzi magát? Jobban van már? Elkészült egy újfajta ellenszer, azt adtam be önnek, eddig elég biztatónak tűnik.
– Marion? – ismerte fel a nőt Peter. A nő ugyanott állt, ahol pár pillanattal (perccel, órával, vagy nappal?) ezelőtt Clara.
– Hideg van – állapította meg a főpap. Hiába volt rajta meleg takaró, remegett alatta.
A nő mellé lépett, és a homlokára tapasztotta a kezét.
– Még mindig magas a láza – állapította meg. – Hozok valamit, ami lejjebb viszi.
– Köszönöm.
– A nehezén úgy tűnik, túl van. Majdnem elveszítettük önt – magyarázta a nő. – Kész csoda, hogy túlélte.
Peter nem felelt. Egyszerűen nem hagyta nyugodni az álomkép, amelyet látott.
– Lehet egy személyes kérdésem? – érdeklődött, miután hamarosan visszatért, adott Peternek pár korty lázcsillapító főzetet, és vizes borogatást helyezett a homlokára.
– Lehet, legfeljebb nem kap választ.
– Köszönöm. Mondja, ki az a Clara? Ezt a nevet emlegette álmában. Ki ő, ha… szabad tudnom?
<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:=”” “times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:hu;mso-bidi-language:=”” ar-sa”=””>– Egy gyerekkori barátom. Elég, ha ennyit tud. – A férfi lezártnak tekintette a témát.
Mielőtt folytathatták volna az esküvőt, váltottak pár szót négyszemközt. Clara könnyes szemmel könyörgött neki, szökjenek meg, kezdjenek együtt új életet. Peter mindennél jobban vágyott erre, mégsem tehette meg. Ha a szerelmét választotta volna, ki kellett volna lépnie a jakobán egyház kötelékéből, mindörökre. S bár viszonylagos jómódban élt, minden tulajdona az egyházé volt, s ha feladja papi hivatását, semmije sem maradt volna. Nem tudott volna olyan életet nyújtani Clarának, amilyet megérdemelt volna. Viszont az a nyomorult kereskedő… mellette Clara biztonságban volt, ő mindent megadhatott neki. Így azt tette, amit tennie kellett: hozzáadta a lányt.
Ezután, szinte megszállottként, minden figyelmét az Őrzőnek és hivatásának szentelte.
Peter később nem tudott ellenállni, így utánajárt, hogyan alakult Clara sorsa. Megtudta, négy hónappal a házasságkötés után a nőt baleset érte, leesett a lóról, és kitörte a nyakát. Peter igyekezett nem összeomlani. Bár azóta sem talált senkiben olyan lelki társat, mint Clara, már nem maradt senki, aki elvonhatta volna figyelmét szent kötelezettségeitől. Így valóban teljes szívvel és lélekkel tudott az Őrző felé fordulni.
Miután megitta a gyógyszerét, tűnődve nézett a szobából kilibbenő nő után. Lassan jutott el tudatáig Marion szavainak jelentése: megvan az ellenszer? Talán van remény a gyógyulásra, és megmenekültek? Lehetséges ez?
Marion alig bírt magával örömében. A szérum működik! Ráadásul gyorsan és hatékonyan!
A válasz hamarabb megérkezett, mint gondolta volna.
A váróterem felől kopogtatás hallatszott. A nő kíváncsian ajtót nyitott. Carl Farrel, a kereskedő kezét tördelve, rémült tekintettel nézett rá.
– Mi a baj?
– Félek, hogy engem is megtámadott a Vörös Halál! – pánikolt a férfi. – Ráadásul éppen most, amikor a hitelezőmet végre… izé, sajnálatos módon elvitte a kór… kérem, mondja, hogy megvan az ellenszer! Azt mondják, ön csodadoktor, és minden bajra tud gyógyírt, még erre is!
– Mik a panaszai egészen pontosan? – érdeklődött.
– Értem. Mióta tapasztalja ezeket?
– Pár hete… talán egy hónapja kezdődtek.
– Várjon, ezüstöt mondott? – Ezt a kereskedőt az Őrző küldte!
Carl elégedetten dörzsölte a markát. Az ezüstkészletéért végül tisztességes mértékű fizetséget kapott a királynőtől – bár az a kotnyeles anyakirálynő próbálta meggyőzni, hogy egy fityinget se adjon érte, joga volna elvenni a korona nevében ingyen is –, pár ékszert kivéve szinte minden elkelt. Kicsit sajnálta ugyan, hogy az értékes fém egy része a kútban landolt – azt mondták, ezt megtisztítja a fertőzött vizet –, de ha később az éj leple alatt kihalászná, talán újra eladhatná valahol. Lelki szemei előtt csak úgy ragyogtak a pénzhegyek.
Meraniában lassacskán visszazökkent az élet a régi kerékvágásba. Marion titkon remélte, hogy az emberek nem felejtik el neki, hogy ő fedezte a gyilkos kór ellenszerét. Talán ezután majd nagyobb bizalommal fordulnak felé az emberek, és rájönnének, a tudománya értük van, nem ellenük.
Ez egy rövid ideig valóban így is történt. Az emberek kedvesen szóltak hozzá, mosolyogtak rá, sokan ajándékokat küldtek neki hálájuk jeleként. Ám minden csoda három napig tart…
A város újbóli megnyitását követő harmadik éjszaka a szép álom rémálommá vált a gyógyító számára.
Gyorsan magára kapott egy egyszerű ruhát, majd egy „Nyitom már!” kíséretében leszaladt a lépcsőn. Az ajtóban nem várt látogató fogadta: Peter főpap és két segédje.
– Jó estét, uraim. Miben segíthetek? – kérdezte álmos arccal, zavartan.
– Mégis, mi a…? – hebegte Marion.
Marion köpni-nyelni nem tudott.
– Tessék? – hebegte. – De hát én nem…. itt valami félreértés történt! Hiszen ismer!
– Eddig én is azt hittem – jött a fagyos válasz. Peter szeme tele volt kiábrándult csalódottsággal és keserűséggel. Hogy ismerhette ennyire félre a nőt?
– Itt is van! – jött elő a két segéd. Kezükben különféle könyvek és tárgyak pihentek, amelyeket Marion soha azelőtt nem látott. Őrző segíts, mi az ott abban az üvegedényben?
– Egy boszorkány esküszava vajmi keveset ér. De majd a holnap délutáni tárgyaláson védekezhet az inkvizíció előtt. – Peter hangján végtelen sértettség és csalódottság érződött. – De egyelőre úgy tűnik, elég nagy bajban van! Hozzátok!
Marion minden erejétől megfosztva hagyta magát elvezetni. Arcán egy könnycsepp gördült le. Mi ez a rémálom?
Egyre rosszabbul érezte magát. A cellában terjedő jellegzetes szagot annyira kellemetlennek találta, hogy szédülni kezdett, s úgy érezte, mindjárt viszontlátja soványka vacsoráját.
Kopogásra lett figyelmes.
– Szabad – vetett oda ingerülten, oda sem fordulva.
– Nem akarom sokáig feltartani önt, csak a boszorkány miatt jöttem. Éppen Marion Seville! Te jó ég! Bár, tudja, én mindig is éreztem, hogy a körül a nő körül valami nincs rendben. Belegondolni is szörnyű, hogy a lányaim közelében tartózkodott – borzongott meg látványosan. – Jó ég tudja, mi történhetett volna… – Peter türelmetlen köhintésére a tárgyra tért. – Csak figyelmeztetni akarom, hogy ne dőljön be neki! A boszorkányok remek színészek. Biztosan védeni akarja majd magát azzal, hogy fogalma sem volt, mik azok a könyvek, a rejtekhelyről sem tudott. Tudom, hogy jóban voltak, de ne engedje, hogy ez elhomályosítja a józan ítélőképességét, amikor a tények és a bizonyítékok magukért beszélnek. Ez a nő egyértelműen bűnös. Ránk szabadította a Vörös Halált, hogy az ellenszert feltalálva elnyerje a közösség jóindulatát, közben bosszút állt azokon, akik bántották őt. Micsoda különös egybeesés, nem gondolja, hogy pont neki sikerült a gyógyírt megtalálnia, és ő maga nem fertőződött meg? Vajon miért?
– Hogy mondta?
– Ahogy akarja – felelte gőgösen Nerissa. Fel nem fogta, hogy lehet valaki ennyire ostoba. Az elérhető legmagasabb pozíció elnyerését ajánlotta fel egy ilyen csekélységért cserébe, és ez ostoba visszautasítja holmi elvek miatt? Ha felmenti azt a kis rongyot, akkor viszont csúnya lesz a megtorlás…
Mindössze két ember állt ki mellette: Ben, valamint a gyógyulófélben lévő Lys.
– Majd én – szorította meg a kezét felesége. – Marion megmentette az életemet, nem hagyom, hogy elítéljék – szólt eltökélten. Magabiztosan az emberek szemébe nézett.
– A tiltott könyvekre és a tárgyakra mi a magyarázat? – ordította valaki.
– Talán az előző tulajdonosé volt – bizonytalanodott el Lys. – Vagy azé a névtelen illetőé, aki értesítette az egyházat. Lehet, hogy be akarta feketíteni őt valaki!
– Köszönjük, elég lesz – intett Peter.
– Még nem fejeztem be… – ellenkezett a zenészlány.
– Szerintem meg igen – mondta halkan Peter. Lys dühösen megadta magát, és lelépett.
Peter szólásra emelkedett.
– Minden tanú meghallgattatott. Kihirdetem az ítéletet. A bizonyítékok és a beszámolókat mérgelve a következő ítéletet hoz…
– Várjanak még! – szakította félbe valaki a főpapot.
Ő maga nehezen hitte, hogy a gyógyító tényleg boszorkány lenne, hiába rebesgették ezt róla már régóta. De ha kiderül, hogy mégis az, és elítélik, akkor… Eric nem lesz többé házas ember. Lehet, végig bűbáj hatása alatt állt, ezért vette el a nőt. Akkor most… a királynő maga is megrémült gondolataitól, s mélységesen elszégyellte magát miattuk. Hogy juthatott eszébe ilyesmi? Ha Mariont elítélnék és kivégeznék, akkor Eric örökre boldogtalan és magányos lenne imádott felesége halála miatt. Ezt nem kívánhatja neki! Ha tényleg szereti őt, akkor nem!
Kopogtak az ajtón.
– Tessék – mondta, fel sem nézve.
– Én vagyok az, felség. Visszatértem.
Ezeket is érdemes megnézni

Ezüst krónikák – 25. A verem szélén
2018. január 13.
Ezüst krónikák – 11. Családi problémák
2018. január 13.