Ezüst krónikák – 6. A királynő csókjáért

Eric elgondolkodott az ajánlaton. Szíve szerint azonnal igent mondott volna, mégis kényelmetlenül érezte magát.

– Örömmel vállalnám – felelte végül. – Csak kissé kellemetlen számomra, mert úgy érzem, elveszem Jenna helyét.
– Ön nem tehet arról, ami történt, és ő semmiképpen sem indulhat, valakinek viszont muszáj. Örülnék, ha ön lenne az – felelte Isabella. – Úgy minden esélyünk meg lenne a győzelemre.
– Legyen hát – bólintott Eric.
– Akkor ezt megbeszéltük. – Isabella meleg mosolyt küldött felé. – Számítok önre.

***

Elérkezett a lovagi torna napja. Felnőttek, gyerekek, gazdagok és szegények egyaránt a nagy esemény helyszínére igyekeztek, próbálva minél jobb helyet találni maguknak.
Isabella királynő és Rosaline hercegnő kissé késésben voltak, ugyanis Rosaline legalább ötször öltözött át („ez kövérííít…”,  „ez nem megy a szemem színééhez…”, „ebben olyan vagyok, mint egy apácaaa”…, „múltkor is ez volt rajtam”), s a többi cicoma még csak ezután következett. Ha Nerissa nem pirít rá, valószínűleg véget ért volna a torna, mire a lány egyáltalán elkészül. Az anyakirálynő – Isabella nem túl őszinte bánatára – kissé gyengélkedett aznap, így nem tudott lányaival tartani.

Isabella egész úton azt hallgatta, húga szerint mennyire rémes ruhát választott, és mit kellett volna helyette felvennie, s borzongva gondolt bele, mit adott volna rá féltestvére. Merőben más elképzelésük volt ugyanis a ruha fogalmáról: Isabella szerint arra való, hogy takarjon, Rosaline szerint arra, hogy mutasson.
Mire megérkeztek, a nézőtér már zsúfolásig megtelt. Rosaline elégedetten nyugtázta, hogy minden férfitekintet rá szegeződik, ahogy nővére nyomában lépkedett a számukra fenntartott hely felé.
– Az advortoni Sir Mortimer az egyik legnagyobb esélyes – csacsogta a hercegnő. – Kemény fából faragták. Sir Ericnek nehéz dolga lesz, ha szembekerülnek egymással.
– Reméljük a legjobbakat – mondta Isabella. – Nézd csak, hogyhogy Edward még nincs itt? – A királynő zavartan meredt az uralkodóknak fenntartott részre, és az advorotni király még üres helyére.
– Vagy késik, vagy el sem jön. Talán direkt provokál – vont vállat Rosaline.
– Edward többek között a pontosságáról híres, és egy ilyen eseményt még az én bosszantásomra sem hagyna ki – vélte a királynő.

– Ez pontosan így van, drága Isabella.
A királynő hátán végigfutott a hideg. Hátrafordult. Maga Edward állt vele szemben, hagyományos advortoni páncélzatban, amit Isabella nem tudott mire vélni.
– Üdvözlöm önöket, hölgyeim.
A királynő és húga viszonozták a köszöntést, Isabella kissé kelletlenül, Rosaline annál lelkesebben.
– Sajnálom, hogy csak most tudom közölni a hírt, de Sir Mortimer az utolsó pillanatban visszalépett, így én indulok helyette.
– Ó, értem. – Ez megmagyarázta a féri öltözékét. – Szabad megtudnom, miért? – érdeklődött Isabella.

<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Mert erre utasítottam – felelte egyszerűen Edward. – Nem éreztem elég meggyőzőnek a teljesítményét, ezért az ország érdekében jobbnak láttam, ha személyesen én képviselem Advortont. Tudtommal Merania bajnoka is visszalépett. Ennek örülök, nem szívesen harcoltam volna egy nő ellen. Őszintén remélem, hogy méltó ellenfél indul helyette, bár őszintén szólva eleve az, hogy egy nő legyen az ország legjobbja, nem sok jót ígér.

Lady Jenna fél kézzel elintézne téged, te beképzelt hólyag, fortyogott magában Isabella.
– Biztosíthatom, hogy azok, akik alábecsülték Lady Jenna képességeit, egytől egyig pórul jártak. Nő létére nem véletlenül kapott lovagi címet. Sir Eric pedig nem kevésbé kemény ellenfél lesz, erről biztosíthatom – felelte hűvösen.
– Állok elébe. Szeretnék keményen megdolgozni a jutalmamért, amelyre, ha győzök, természetesen igényt tartok. – Edward szája önelégült mosolyra húzódott.
– Ó, mégis miféle jutalom vonzza ennyire?
– Reméltem, hogy megkérdezi. Természetesen a győztesnek járó csókra, amelyet Merania királynőjétől kérnék.

Isabella önkéntelenül hátrahőkölt, a döbbenettől még a lélegzete is elakadt.
– Mégis, hogy…– Ekkora arcátlanságot! A torna szabályai lehetővé tették, hogy a győztes, amennyiben nőtlen, csókot kérjen egy általa választott hajadontól. Ahhoz viszont keveseknek volt bátorsága, hogy egy hercegnőtől vagy királynőtől kérjék a jutalmukat.
– Mégis, hogy képzeli ezt? – nyögte Isabella.

– Talán tiltják a szabályok? – Edward kihívóan nézett rá.
– Természetesen nem. Ahogyan azt sem, hogy én most igen rossz házigazdaként fogjam magam, és távozzak, hogy a palotában készüljek a torna utáni mulatságra – fortyant fel a nő.
<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>– Ó, azt nem fogja megtenni – rázta a fejét Edward. – Nézze, ha Merania bajnoka valóban olyan jó, mint ahogy azt állítják, akkor önnek nincs mitől tartania. Vagy talán nem bízik benne? Hogy esne neki, ha a jelenlétével sem támogatná őt? Ezzel egyértelműen azt üzenné neki, hogy nem bízik a győzelmében. Ez biztosan rossz hatással lenne a teljesítményére.

Isabella az égre emelte a tekintetét.
– Maga nyert. Maradok – döntött végül. Kérlek, Eric, most ne hagyj cserben!, fohászkodott magában. Egy varangyos békát is szívesebben csókolt volna meg, mint Edwardot. – Nos, itt az ideje elfoglalnunk a helyünket a húgommal. Sok szerencsét.
– Szívből remélem, hogy izgalmasnak találják majd a versenyt. Jó szórakozást – búcsúzott az király gonosz kis mosollyal az arcán.
Isabellának megfordult a fejében, hogy rosszullétre hivatkozva mégis távozik a helyszínről. Mire elfoglalta helyét, már úgy érezte, ez még csak hazugság sem lenne. A keze alig észrevehetően remegett, gyomra felfordult. Már-már attól tartott, viszontlátja a reggelijét.

– Ez az Edward… micsoda férfi! – sóhajtotta Rosaline. A szája szélén bujkáló huncut mosoly kissé illetlen gondolatokat sejtetett. – Komolyan mondom, szerintem nem járnál rosszul vele.
– Ezt meg se hallottam. – Nővére megütközve nézett rá.
– Miért? – vont vállat a hercegnő. – Különben is, tetszel neki. Ha esetleg elkerülte volna a figyelmed.
– Na persze – fanyalgott a királynő. – Ha a szemembe néz, nem lát mást, csak a meraniai ezüst csillogását. Aztetszene neki, nem a személyem.
– Ez nem igaz. Figyelj! Egy csodálatos, gyönyörű fiatal nő állt előtte, minden férfi álma. Ő mégis téged csakis téged nézett. Ez azért jelent valamit, nem gondolod?
Isabella fásultan sóhajtott. Rosaline annyira keveset lát és ért még a világból!
Tudta, ezt a napot már csak egy dolog tehetné még rémesebbé: ha Nerissa is itt rikácsolna a fülébe. Persze, erre is csak estig kell majd várnia. Mostohája addigra biztosan jobban lesz, annyira legalábbis biztosan, hogy őt gyötörje. Végre kezdetét vette a játék. Isabella soha életében nem izgult még ennyire lovagi tornán.

Valahányszor Eric került sorra, a nő hevesen dobogó szívvel élvezte, hogy leplezetlenül bámulhatja titkos szerelmét. A férfi ellenben egy pillantást sem vetett rá, egy-egy győzelem után csakis felesége és legjobb barátja felé küldött egy-egy mosolyt. A lovag derekasan küzdött, ellenfelei sorra hullottak ki. Valahányszor diadalmasan magasba emelte a kardját, Isabella különös büszkeséget érzett.

Amikor viszont Edward küzdött, Isabella gyomra összeszűkült. Bármennyire szurkolt is az éppen aktuális ellenfélnek – akárkinek –, a király játszi könnyedséggel gyűrte le mindegyiket, egy-egy lépéssel közelebb kerülve a végső győzelemhez és várt jutalmához. Végül Luftening bajnokát legyőzve könnyedén bejutott a döntőbe. Önelégült arccal lépett le a küzdőtérről, pimaszul Isabellára kacsintva közben. A nő egész belseje remegett az idegességtől.
Egy másik páros küzdött meg a döntőbe jutásért: Sir Eric és Sir Tomas, Crafthole bajnoka.

– Olyan sápadt vagy, Isa – állapította meg Rosaline. – Csak nincs valami baj? Jól érzed magad? – kérdezte.
– Jól vagyok – jött a száraz felelet.
– Ugye, milyen izgalmas? Ha Sir Ericnek ez sikerül, akkor ő és Edward küzdenek egymással a döntőben. Az milyen mókás lenne!
– Örülök, hogy jól szórakozol, hugi – forgatta a szemét a királynő –, de nem maradnál csöndben csak öt percig? Köszönöm.

Eric és Tomas között elszánt küzdelem bontakozott ki. Egy óvatlan pillanatban a crafthole-i bajnok súlyos csapást mért ellenfele karjára. Eric megtántorodott, kezéből majdnem kihullott a kard. Tomas szinte a kezében érezte a győzelmet. Ez lett a veszte.

Már éppen bevitte volna a végső csapást, ám Eric maradék erejét összeszedve elhajolt előle, majd a crafthole-i bajnok pillanatnyi védtelenségét kihasználva egy jól irányzott oldalcsapással leterítette ellenfelét. Tom megpróbált felkelni, ám nyakán érezte ellenfele kardját. Eric győzött!

Isabella szíve, ha ez egyáltalán lehetséges, még hevesebben kezdett verni. Ajka széles mosolyra húzódott, szeme felcsillant. A valóságba húga rángatta vissza.
– Isa, úgy látom, Eric komolyan megsérült. Szerinted képes lesz így folytatni a versenyt? Ha igen, akkor is, szerinted lesz így esélye Edward ellen?
– Remélem, igen. – A királynő az ajkába harapott. A boldogságbuborék, amely am mellkasában nőtt, rögtön kipukkadt.
– Mire vársz akkor, menj, és beszélj vele – noszogatta a hercegnő. – Egy kis biztatás biztosan ösztönzőleg hatna rá.
A döntő előtt hosszabb szüntetet tartottak. Ezalatt a nézőkben nőhetett az izgalom, a versenyzők pedig pihenhettek egy kicsit.
Marion a döntő előtt gyorsan ellátta férje sebét. Támadt köztük egy kis feszültség. A nő nem akarta, hogy Eric ilyen sérüléssel folytassa a versenyt, ám ő ehhez ragaszkodott, és esze ágában sem volt feladni a cél előtt. A királynő épp a vita közepén lépett oda.
– Bocsánat a zavarásért – szólalt meg tétován, érezve, hogy nem a legjobbkor érkezett. – Válthatnék a férjével pár szót? – kérdezte Mariont.
– H… hogyne, felség. Akkor… majd még jövök. – Az orvos kissé aggódó arccal magukra hagyta őket.

– Gratulálok, Sir Eric. Szép győzelem volt – fordult a lovaghoz Isabella. Pillanatnyi zavarában hirtelen nagyon érdekesnek találta a ruhája alját. – Ha még Edwardot sikerül legyőznie, öné a végső győzelem. Azaz, Meraniáé. Hogy érzi magát? Tudja folytatni?
– Csak karcolás – legyintett a férfi, ám arcán tisztán látszott a fájdalom. – Volt már rosszabb. Menni fog.
– Ennek örülök. Szeretném, ha tudná, hogy…
– Üdvözletem. – Edward lépett oda hozzájuk. Isabella magában szitkozódott. – Sir Eric, hamarosan szemtől szemben állunk egymással. Izgalmas lesz. Már alig várom!

– Nem különben. – Eric egyenesen a király szemébe nézett.– A legutóbbi győzelme igazán figyelemre méltó volt. A sérülése viszont elég komolynak tűnik – állapította meg Edward megjátszott aggodalommal. – Tudja folytatni? Most még méltósággal kiszállhat.– Túlélem.
– Ezek szerint valóban meg kell dolgoznom a jutalmamért. – Edward gonoszan somolygott. – Sebaj, annál édesebb lesz.
– Miféle jutalomra céloz? – Eric rosszat sejtett.
– A jutalomcsókra Isabella királynőtől, természetesen.
Eric szeme elkerekedett. Isabella zavartan a földre szegezte a tekintetét, arca lángvörösre gyúlt. Egy sanda oldalpillantással éppen meglátta, ahogyan a meraniai lovag keze önkéntelenül ökölbe szorul.

– Azt majd meglátjuk – mondta pár másodperc hallgatás után Eric.
A kínos jelenetet váratlan esemény zavarta meg: egy fiatal, szőke hajú, feltűnően gyönyörű lány rohant oda hozzájuk.

– Hát itt van, maga alávaló, aljas gyilkos! – kiáltott Edwardra vád tekintettel. – Mondja, magának semmi se szent? – A lány egész testében remegett, annyira feldúlt volt. Szemében kétségbeesett könnyek csillogtak. – Minek jött ide? Egy újabb országot akar tönkretenni, maga nyomorult féreg?

– Fogalmam sincs, miről beszél. – Edward úgy nézett a lányra, mint sárra a cipője orrán. – A sértéseit viszont értem, és határozottan nem tetszenek.
Eric és Isabella megütközve nézték őket.
– Szóval még csak meg sem ismer? Pedig illene emlékeznie azok után, hogy elvette az otthonunkat, ellopta minden vagyonunkat, és lemészároltatta a családomat! Mondja, hányunknak kell még szenvednie az aljasságai miatt? Hogy képes nyugodtan aludni, és a tükörbe nézni mindezek után, maga szörnyeteg?!

– Ah, Lady Joline Pimentel grófnő Tredonyból – ismerte fel a lányt Edward. – Hát persze. A kis szökevény. Szóval ide menekült, kicsikém? Okos kislány… lenne, ha most nem leplezte volna le magát. Nézze, én csak azt tettem, amit tennem kellett. Az apja ellenszegült az akaratomnak, beláthatja, hogy ezt nem tűrhettem.
– Amit tennie kellett – ismételte gúnyosan Joline. – Hogy nem sül le a bőr képéről!
Edward bosszúsan Isabellához fordult.
– Isabella, az Advorton és Merania közötti barátság nevében kérem, engedje, hogy ezt a kellemetlen kis hölgyet Advortonba hurcoltassam, hogy méltó büntetést kapjon az engedetlenségéért és a szemtelenségéért.

A lány arca falfehér lett. Erre nem számított.
– Ne… kérem, ne. – Joline rémülten Isabellához lépett. – Könyörgök, felség, ön jó és igazságos királynő. Nem adhat ennek a zsarnoknak a kezére! Kérem, segítsen rajtam!
Isabella egy pillanatra elbizonytalanodott. Ha megtagadja Edward kérését, még jobban elmérgesedik a viszony a két ország között. Lelkiismerete viszont azt súgta, nem adhatja ki ezt a szerencsétlen lányt Edward kezére.

– Nagyon sajnálom, Edward, de szó sem lehet róla. Merania mindig is menedéket nyújtott azoknak, akiknek szüksége volt rá. Amíg a grófnő Meraniában tartózkodik, addig az én személyes vendégszeretetemet élvezi, és egy haja szála sem görbülhet. Lady Joline, a saját palotámban kaphat szállást egy időre, ha gondolja. Cserébe arra kérem, az itt tartózkodása alatt kerülje az előbbihez hasonló kifakadásokat.
– Felség, én nem is tudom, mit mondjak… köszönöm… hálásan köszönöm… nem is tudom, hogy köszönjem meg – hajtotta le fejét a lány szerényen.

– Hát rendben, akkor legyen így. – Edward összeszűkült szemmel nézett Isabellára, aki kissé remegve állta a tekintetét. – De figyelmeztetem…

– Bocsásson meg, de előbb hadd figyelmeztessem én valamire felségedet – lépett közelebb Eric, kihúzva magát. Eddig csendben figyelte az eseményeket, de úgy érezte, itt az idő, hogy közbelépjen. – Nem tűröm, hogy akár a királynőt, akár a grófnőt bármiféle sérelem érje bárki részéről. Személyesen gondoskodok a védelmükről, úgyhogy ennek tudatában gondolja át, mit is mond.
Joline enyhén elpirulva, csillogó szemmel nézett rá. Edward keze ökölbe szorult.
– Ön pedig jól gondolja át, hogy amit mond, az kinek mondja – vetette oda a lovagnak, majd ismét a grófnőhöz fordult. – Rendben, Joline, ezúttal megúszta, de ezt a sértést nem felejtem el. Isabella, remélem, tetszeni fog önnek a döntő mérkőzés. Sir Eric, akkor a pályán találkozunk. Győzzön a jobbik. – Biccentett a király, majd dühösen távozott.
– Azt hiszem, nekem is ideje visszamennem a helyemre – mondta Isabella. – Sok szerencsét, Sir Eric. Számítok önre.
A királynő távozása után Joline a lovaghoz fordult.
– Sir Eric, szánna rám egy percet? – sütötte le a szemét.
– Természetesen, hölgyem. Mit tehetek önért?

– Nagyon sokat jelent számomra, hogy kiállt értem. Hálásan köszönöm.
– Szóra sem érdemes. Ez a kötelességem.
– Kérem, mutassa meg ennek a szörnyetegnek! Nagyon szorítok önért. Az az igazság, hogy a… torna kezdete óta önnek szurkolok – pirult el a lány. – Láttam, hogyan küzd. Lenyűgöző. Igazán megérdemelné a győzelmet.
– Köszönöm. Megteszem, ami tőlem telik. – Eric kissé zavarba jött.
– Ebben egészen biztos vagyok. Mondja, meginna velem egy kupa bort az esti győzelmi ünnepségen? Hazám borai a legjobbak közel és távol, szívesen ajánlanék önnek párat közülük. Remélem, koccinthatunk a győzelmére.

– Ki az a szőke liba? – Rosaline kérdőn nézett a nővérére. – Nem zavar, hogy ilyen feltűnően  enyeleg a lovagoddal?  Mondd már meg neki, hol van a sor vége!
– Rosaline, halkabban! – intette le a királynő. Majd körbenézett, és megértette. Bár nem volt jókedve, majdnem elnevette magát. – Ja, vagy úgy. Nem az zavar véletlenül, hogy vetélytársad akadt a torna szépe címre? Létezik ez? Minden férfi őt bámulja…
– Csak a kis műsorszáma miatt – duzzogott a hercegnő, s utálkozva nézte a grófnőt.

– Eric? Minden rendben? Ó, bemutatnál a hölgynek? – lépett oda Marion.
A lovag gyorsan eleget tett a kérésnek.
– Részemről a szerencse. – Lady Joline angyali arccal nézett Marionra. – Szóval ön orvos? Szokatlan foglalkozás egy nőnek.
Marion a grófnő szemébe nézett, és kedves mosolyt próbált erőltetni arcára, ám ez inkább tűnt vicsorgásnak. Joline bájosan oldalra billentett fejjel állta a tekintetét.

– Nos, igen, én nem csak a házimunkához értek, hanem a piócákhoz, a pengékhez és a mérgekhez is – szögezte le a Marion a miheztartás végett.

– Ezt én is megerősíthetem. – A gyógyító háta mögül jókedvű hang csendült. – Sokan köszönhetik az életüket kedvenc sógornőm tudományának, többek között én magam és a bátyám is.
Na, pont te hiányoztál, gondolta Eric.
– Jaj, úgy hallom, Ben hív, ideje mennem. Sok szerencsét, szívem. – Marion szinte pánikszerűen távozott a helyszínről.
Christian remekül szórakozott.
– Fura, én nem hallottam, hogy hívták volna – rázta a fejét tettetett értetlenséggel.
– Elárulnád, mit keresel itt? – Eric nyugalmat erőltetett magára.

– Most miért? Gondoltam, legyen itt a családodból valaki a feleségeden kívül, ha már anyád nem jött el. Ezt az eseményt a világért sem hagytam volna ki, bár azt nem hittem volna, hogy idáig húzod.
Ericnek igencsak viszketett a tenyere féltestvére pimaszsága miatt, ám Joline előtt nem akart rossz benyomást tenni azzal, hogy lekever öccsének egy kijózanító pofont. Az pedig különösen bosszantotta, hogy Christian ezzel tisztában van.
– Bemutatnál a grófnőnek?
– Joline, ő itt az öcsém, Christian Hale.

– Nagyon örülök – mosolygott rá Joline, majd elbizonytalanodott. – Egyvalamit nem értek. Ha önök testvérek, akkor miért…
– …miért más a vezetéknevünk? – fejezte be helyette a kérdést Christian. Joline némán bólintott. – Nos, ez egy érdekes, de igen hosszú történet. Ha szeretné, az esti ünnepségen elmesélem.
– Christian, kicsit kiszáradt a szám. Hozz egy pohár vizet, légy szíves. – Úgy érezte, ha még egy másodpercig ki kell bírnia öccse társaságát, még agyon találná ütni.
– Nem vagyok a… – tiltakozott ösztönösen a szőke fiú, majd elharapta a mondatot, Joline-ra nézve. – Rendben. Önnek esetleg hozhatok valamit, Lady Joline?
– Köszönöm, nem.
– Elnézést kérek az előbbi jelenetért – szabadkozott Eric, mikor újra kettesben maradtak a grófnővel. – Tudja, az öcsém alapvetően rendes srác, csak néha kissé… kezelhetetlen.
– Nincs miért bocsánatot kérnie – biztosította őt a nő, megrázva szőke haját. – Te jó ég, pár perc és kezdődik a döntő! Szorítok önnek, Sir Eric. Fogadja el ezt a kis kabalát, hátha szerencsét hoz.

Villámgyors puszit nyomott a lovag arcára.
– Akkor az ünnepségen látjuk egymást. – A grófnő fülig pirulva elsietett. Eric földbe gyökerezett lábbal és lángvörös arccal nézett utána.

– Ejnye, úgy látom, tetszel neki – vigyorgott a visszaérkező Christian egy teli serleget nyomva bátyja kezébe.
– Miből gondolod? – hárított Eric. Egy húzásra megitta az italát.
– Onnan, hogy azt hittem, ronggyal kell majd feltörölni a hölgyet, annyira olvadt, ahogy rád nézett – nevetett a szőke fiú. – Mázlid van, már megint. A helyedben biztosan nem hagynék ki egy ilyen lehetőséget.
– Hadd emlékeztesselek, hogy pár éve tettem egy esküt Marionnak, amit be is tartok.
– Jaj, ezek az eskük… milyen kár, hogy nem mindenki tartja be őket  – gonoszkodott Christian, de egyből rájött, hogy ezzel túl messzire ment. Bátyja szeme megvillant.

– Na tűnj a szemem elől. – Eric hangja halk és hideg volt, de annál fenyegetőbb, s ez bőven elég volt ahhoz, hogy öccse eliszkoljon.
A lovag mély levegőt vett. Mindjárt kezdetét veszi a döntő. Kivert a fejéből minden zavaró gondolatot, csakis a rá váró küzdelemre koncentrált. Talán még soha nem akart ennyire győzni. Ha eddig eljutott, akkor bármi lehet. Közvetlenül a cél előtt már nem bukhat el. Nem is csak a saját vagy Merania dicsősége miatt, hanem mert…
A nézőtéren az izgalom a tetőfokára hágott.

A két bajnok között hosszú, elkeseredett küzdelem bontakozott ki. Bármennyire is igyekeztek, egyikük sem volt képes felülkerekedni a másikon. Eric némiképp hátrányban volt – a karján lévő seb  tompa lüktetése folyamatosan elvonta a figyelmét –, ám annál elszántabban harcolt.

<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>Edward ismerte ellenfele gyenge pontját, így tudatosan célzott Eric jobb karja felé. A lovag sokáig ügyesen hárította a király csapásait, míg egy óvatlan pillanatban túl későn reagált, így ismét éles fájdalom hasított belé. Vörös köd ereszkedett elméjére, ám egy szempillantás alatt visszazökkent a valóságba, és a következő támadást már ügyesen leszerelte. A karján érzett forró nedvesség viszont egyértelművé tette, hogy az előző küzdelem során szerzett sérülése felszakadt.

A következő csapással ellenfele oldalát célozta meg, aki a másik irányból számított támadásra, így Ericnek sikerült megsebesítenie őt.  Edward fájdalmas szisszenéssel hátrált pár lépést. Már mindketten kimerültek voltak, ám elszántságuk és büszkeségük nem engedte, hogy feladják. Vértől és verejtéktől csatakosan, levegőért kapkodva néztek egymás szemébe.

– Adja fel végre – sziszegte Edward. – Alig bírja megtartani azt a kardot!
– Csak szeretné! – vágott vissza Eric.
– Zárjuk le végre az ügyet. – Edward egy villámgyors mozdulattal a lovag felé célzott, ám ő kitért, és egy ügyes csapással kibillentette ellenfelét az egyensúlyából, aki a földre zuhant.

Eric diadalmasan készült bevinni a mindent eldöntő csapást. Felemelte kardját, ám hirtelen úgy érezte, mintha hátulról fejbe vágták volna. Látása elhomályosult, testéből minden erő elszállt. Keze remegett, a fegyver hirtelen ólomsúlyúvá vált benne, félő volt, hogy elejti; térde pedig mintha kocsonyából lett volna. Tudata elkeseredetten küzdött. Győznie kell, legalább egy utolsó, döntő csapást még muszáj bevinnie… muszáj, itt a cél előtt nem bukhat el. Utolsó tiszta gondolata ennyi volt: mi történik velem?