Ezüst krónikák – 5. Seraphim, a fény kardja

Seraphim… Seraphim… annyira ismerősen csengett a név. A történet is. Isabella biztos volt benne, hogy hallotta már valamikor. Még valamikor nagyon-nagyon régen…
És akkor eszébe jutott.

A hatéves Isabella az ágyon kucorogva, izgatottan várta, mit olvas fel neki aznap édesapja. A királynak nap közben az államügyek miatt kevés ideje jutott a gyermekeire, de az „esti mese” szent és sérthetetlen volt számára, arra mindig szakított időt.
– Ma egy különleges történetet hoztam. Igen kevesen ismerik, szóval figyelj nagyon. – A férfi kezében Meraniai regék és mondák kötete pihent. Lassan kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Isabella behunyt szemmel hallgatta.

A legenda szerint élt egyszer egy Griselda nevű fiatal boszorkány, aki beleszeretett Merania hercegébe. Titokban epekedett érte, s várta a megfelelő alkalmat, hogy elnyerje a szívét. Mígnem egy nap eljött számára a lehetőség. A herceg egy nap meglátogatta őt, és a segítségét kérte, hogy kiszabadítsa a szomszédos ország királyának leányát egy gonosz sárkány fogságából. A boszorkány beleegyezett. A herceg kardjára olyan varázsigét mondott, amelytől az minden földi fegyvernél erősebbé, legyőzhetetlenné vált, s azzá tette viselőjét is. Pengéje a sötétben is szikrázóan ragyogott. A kardot a herceg Seraphimnak nevezte el. Fel sem fogta hihetetlen szerencséjét: ezzel a karddal nem csak a sárkányt győzheti le, hanem bármelyik ellenséges országtól megvédheti hazáját –  sőt, bármilyen területet könnyedén meghódíthat!
A segítségnek azonban ára volt: a boszorkány fizetségként arra kérte a herceget, vegye őt feleségül, miután a sárkányt legyőzte. Ő ebbe akkor és ott bele is egyezett. Csakhogy miután végzett a sárkánnyal, és megpillantotta a hercegnőt, nyomban beleszeretett, s megkérte a kezét. A boszorkánynak tett ígéretéről teljesen meg is feledkezett.
A legyőzhetetlenséget megízlelve a herceg hamarosan hozzálátott a szomszédos országok meghódításához, kardjáról mindenki rettegve és tisztelettel beszélt. Szikrázó pengéje miatt a fény kardja néven is emlegették.

Ki tudja, meddig tartottak volna a herceg hódításai, ha nem jön el esküvő napja a hercegnővel. A szertartásra betoppant az elárult és csalódott Griselda is: egy csettintésére a hercegnél lévő Seraphim pengéje levált markolatáról, és kettétört. Az egybegyűltek dermedt tekintetétől kísérve a nő szó nélkül az oltárhoz lépett, és egy kardcsapással végzett a menyasszonnyal. A szeretett férfit viszont képtelen volt bántani.
A felbőszült tömeg végül elfogta és ártalmatlanná tette Griseldát, az összetört Seraphim darabjai a kavarodásban nyomtalanul eltűntek.
A herceg tettéért halálra ítélte és felakasztatta a boszorkányt, aki utolsó leheltével megátkozta őt és az országot.

Reggelre a bitófa helyén egy óriási vermet találtak, benne egy rettenetes, elpusztíthatatlan szörnyeteggel, aki végzett mindenkivel, aki csak a közelébe merészkedett. Mindenki meg volt győződve róla, hogy ő maga a boszorkány, ezért emlegették őt Griseldaként. Hamar elterjedt a híre, hogy csak az általa létrehozott Seraphim végezhetne vele, ám darabjai azóta sem kerültek elő, aki bármit tudott róla, az hallgatott, vagy elhallgattatták.

– Papa, ez csak mese. Nem igaz – mondta akkor Isabella hat éve minden bölcsességével.
– Jaj, Isabella! – nevetett fel a király erre. – Ismerlek téged. Szerinted mondanék én neked olyasmit, ami nem a valóság? Griselda és Seraphim története szóról szóra így történt, bizonyítékom van rá. Még azt is tudom, hol találhatók a kard darabjai.
– Komolyan? – kerekedett el Isabella szeme. – Hol? Akkor miért nem kerested meg? Ha egy ilyen kard a kezünkben lenne, Merania lenne a leghatalmasabb ország a környéken!
– Kicsim, Seraphim a leghalálosabb fegyver a világon. Gondolj csak bele, egy legyőzhetetlen kard! Mi lenne, ha rossz kezekbe kerülne? Az illető egész országokat hajthatna igába a segítségével. Ennek nem szabad megtörténnie. Ezért jobb, ha soha nem kerül elő. Túlságosan veszélyes.
A kislány nem értett egyet.
– De ha…

– Drágám! – Nerissa kopogás nélkül lépett a szobába. Vetett egy undorodó pillantását mostohalányára, vagy ahogy magában hívta, a „kis békára”, majd rosszallóan férjére nézett.
– Éppen elég volt az esti mesélésből, Isabellának ideje végre aludni! Henrik, mindig elfelejted, hogy van másik lányod is! Rosaline nyűgös, és képtelen elaludni. Ha kevés időd engedi, rá nem szánnál esetleg néhány percet?
– Én nem mehetnék be hozzá jó éjszakát kívánni? – kérdezte reménykedve Isabella.
– Még mit nem! – hördült fel a királyné. – Tessék aludni! Drágám, te pedig gyere, és hagyd őt békén!
A történetre és Seraphimra nem tértek vissza sem másnap, sem később, így lassan feledésbe merült. Isabella egészen mélyre rejtette az emlékei között. Most viszont ismét itt volt előtte leírva, feketén-fehéren, és adott neki egy ötletet.

A királynő izgatottan készülődött a gyűlésre. Nem is sejtette, hogy addig még nem várt rossz hírek érkeznek. Ezek hatására kissé feldúlva érkezett a tanácsterembe, s úgy döntött, ezzel kezdi a megbeszélést.

– Aggasztó híreket kaptam – kezdte. – Celdam városát kifosztották és felgyújtották, nagyon sok a sebesült és a halott. Ugyanaz történt, mint egy hete Tarennorban, ráadásul két nappal előtte Sarenben beomlasztottak egy ezüstbányát. Okom van hinni, hogy van összefüggés az esetek között.
– Éspedig? – kérdezte Lawrence.
– A túlélők elmondásai alapján a támadók mindhárom alkalommal fekete egyenruhát viseltek vörös kardmintával. Erről nevezték el őket Vörös Kardosoknak.
– Egyet sem kaptak el közülük? – hitetlenkedett Jenna.
– Sajnos nem – sóhajtotta Isabella.
– Biztos, hogy ugyanazok voltak? – kérdezte Eric. – Tarennor az ország északi felén van, Celdam pedig a nyugati határ közelében. Saren pedig keleten.
– Vagy többen vannak, mint hinnénk, vagy szeretnek utazni – állapította meg Vincent. Arca falfehér volt.

– Mégis kik ezek? Valami rablóbanda? Vagy Edward bérencei? – fakadt ki Jenna.
– Nem lepne meg, ha az utóbbiról lenne szó – bólintott sötéten Isabella.
– Akkor ez felér egy hadüzenettel! Ezt nem hagyhatjuk annyiban! – csapott az asztalra a lovagnő indulatosan. Szinte felrobbant a dühtől.
– Nincs semmilyen bizonyíték Edward ellen, így ha ezzel gyanúsítanám, az a szemében elég ok lenne ahhoz, hogy ő üzenjen hadat Mernaiának. – Isabella fanyarul mosolygott. – Pont ma beszéltem vele. Azt mondta, nem akar háborút. Helyette… megkérte a kezem.
A királynő lopva Ericre pillantott, a férfi arca azonban rezzenéstelen maradt, bár a gyertyák fényében mintha kissé sápadtabb lett volna.
– Ez ám a terv! – nevetett fel sötéten Jenna. – Háború nélkül ilyen könnyedén területet szerezni! Ugye, felség, nemet mondott?
– Természetesen. Nem ment el az eszem – biztosította a királynő. – Persze, Edward nem viseli jól, ha nemet mondanak neki. Sajnos pontosan az történt, amit vártunk: Tredonynak többé nem adunk el több ezüstöt, se Advorton egyéb tartományának.
Jenna arcát látva Isabella úgy döntött, jobb ha nem árulja el, melyik vendéglakosztályban szállásolta el a királyt, különben a nő még odamegy, és elmetszi a torkát.
– Engem inkább az érdekel, hogy ha valóban Edward emberei, mi a céljuk ezzel? Mit akarnak elérni? – töprengett Vincent.

– Szerintem ez egyértelmű – szólalt meg Lawrence. – Zavar-és félelemkeltés, a bizalom megrendítése az uralkodóban és a hadsereg erejében. Az egyre csappanó kincstár készletének költése az újjáépítésre. S végül, ahogy Lady Jenna már említette, egy indokolatlannak látszó hadüzenet kiprovokálása. Emellett a fosztogatók nyilván örülnek a zsákmánynak.
Isabella elgondolkodott.
– Egyelőre annyit tehetünk, hogy növeljük a hadsereg létszámát. Ráfér a bővítés, főleg most, hogy búcsút vehetünk az advortoni zsoldosoktól. Emellett fejleszteni kellene a fegyvereket is.  Ha leülök Crafthole-lal tárgyalni, talán előnyös üzletet köthetünk William királlyal. Az ezüstkészlet pedig elkelhet Yacothiában, ha szerencsénk van, bár sajnos kénytelek leszünk áron alul adni. Jóval áron alul. Emellett természetesen én magam sem szeretnék tétlenkedni. Ha netán háború lesz, én magam is harcolni akarok. – Noha Henrik és ő is inkább a könyvek és az ész hatalmában hitt, mint az erőében és a kardéban, a király régen taníttatta lányát, a trón várományosát, a kardforgatás tudományára. Egy uralkodónak ehhez is értenie kellett. – Régóta nem gyakoroltam, szükségem lesz valakire, aki segít feleleveníteni a tudásom. Lady Jenna, én önre gondoltam.

A nő lesütötte a szemét.
– Engedelmével, felség, én a lovagi tornára készülök minden erőmmel, és szorít az idő. Nagyon fontos lenne, hogy megnyerjük, hogy lássa Edward, kikkel van dolga. Ha Advorton nyerné a bajnokságot, azzal teljesen nyeregben éreznék magukat. Nem szívesen kockáztatnám.
– Elfogadom az indokait. Készüljön csak fel, legfeljebb később átveszi a feladatot.
– Vagy indulhatnék én a tornán Jen helyett. Egy férfit úgyis komolyabban vesznek – javasolta Vincent.

– Még mit nem! Hónapok óta erre készülök, nem fogsz kitúrni a helyemről! Különben sem lenne semmi esélyed, amikor folyton a nők szoknyája után futkosol és a kocsmában italozgatsz ahelyett, hogy gyakorolnál! Szóval ezt verd ki a fejedből!
– Hé-hé, nyugi, csak vicceltem – szabadkozott Vincent.
– Valóban nem lenne tisztességes elvenni a lehetőséget. Mást kell felkérnem. – Isabella behunyta a szemét. Mihez kezdjen? Ha Ericet kéri fel tanítójának, az gyanús lehet, de ha Vincentet, akkor Rosaline kikaparja a szemét.

– Én szívesen vállalom – szólalt meg Eric.
Isabella pontosan ettől tartott. Ha vívásleckék ürügyén folyamatosan a férfi közelében kell lennie, azt nem fogja kibírni.
– Önnek más, igen fontos feladatot szántam – szólt. – Szeretném, ha ön vezetné a mentőcsapatot Celdamba, és utánajárna egy kicsit, mi és hogyan történt pontosan, hátha többet megtudunk.
Amíg hercegnő volt, könnyen távol tudta tartani magát a férfitól, ám királynőként kénytelen volt folyamatosan találkozni és beszélni vele. Félt, hogy előbb-utóbb elárulja magát, így jobbnak látta, ha elküldi a lovagot. Minél messzebb. Ez az alkalom pont kapóra jött.

– Felség, kérem, hadd menjek inkább én Celdamba – szólalt meg Vincent. – Tudja, élnek ott rokonaim. Tudnom kell, mi van velük, nem esett-e bajuk.
– Nos… végül is nincs akadálya – egyezett bele kelletlenül Isabella. – Akkor viszont mégis önt kérném fel, Sir Eric, hogy tanítson.
– Természetesen, felség, de ha bármi kifogása lenne a személyem ellen, tudok ajánlani profi vívásoktatókat, olyanokat, akiktől én magam is tanultam – ajánlotta. Érződött a hangján, hogy kicsit neheztel.
– Erről szó sincs. Holnap tízre várom a gyakorlópályán – felelte Isabella, lezártnak tekintve a témát.

– Nem akarlak megzavarni, édes lányom, de szerinted ez elég lesz? Ennyire jutottál a könyved fölött? – fanyalgott Nerissa. – Az mit old meg, ha belemegyünk pár előnytelen egyezségbe Crafthole-lal és Yacothiával? És ez a vívás-ügy! Azt hiszed, hetek, hónapok alatt be tudod hozni azt, amit mások éveken át tanulnak, és képes lennél helyet állni egy csatában? Azt hiszed, képes lennél olyan ütőképes sereget felállítani, amelynek van esélye Edward seregeivel szemben? Nevetnem kell!

– Ez csak része a tervemnek. A lényeget még nem mondtam. Hallottak önök Seraphimról, a fény kardjáról? Én most olvastam róla, és igencsak érdekes.
Röviden összefoglalta a legendás kard történetét.

– Ha ezt a kardot megtalálnánk, legyőzhetetlenek lennénk, Edward önként lépne vissza a háborútól – fejezte be mondandóját a nő. – És onnantól kezdve mi diktálnánk a feltételeket. Holnap ki is hirdetem, hogy aki elhozza a kardot, jutalmat kap. – Lelkesen várta a hatást, ám az elmaradt. Elismerés helyett zavart, vagy épp gúnyos összenézéseket kapott.
– Lehet, hogy őrültségnek hangzik – szabadkozott a királynő. – De érdemes megpróbálni megtalálni, valahol meg kell lennie. Apám is ismerte a történetet, és hitt benne. Még azt is tudta, hol vannak a kard darabjai. Ezért nekem sincs okom kételkedni a létezésében.

– Neked elment az eszed, édes gyermekem! – Nerissa képtelen volt türtőztetni magát. – Komolyan azt hiszed, hogy egy gyermeteg mende-monda majd megoldja a problémákat? Az uralkodáshoz józanész és hideg fej kell! Ki ne merd hirdetni ezt az ostobaságot, különben félő, hogy gyengeelméjűnek bélyegzenek és a lemondásodat követelik majd!

Eric nem bírta tovább.
– Na ebből elég! – mondta határozottan. A legutóbb még, ha nehezére esett is, csendben maradt, de ezúttal nem bírta tovább. – Megbocsásson, úrnőm, de ne felejtse el, kivel beszél! Isabella a királynő, a legteljesebb tisztelet jár neki még öntől is. Joga van úgy dönteni és kormányozni, ahogyan jónak látja, akár az ön beleszólása nélkül is. Ezt tartsa észben!
– Hogy merészeli… – sziszegte Nerissa. Ez az arcátlan, felkapaszkodott kis senki magyaráz neki itt a tiszteletről! Ezt még megkeserüli!
– Különben is, honnan olyan biztos benne, hogy a kard nem létezik? – folytatta a lovag. – Minden mondának van valóságalapja, így ennek is. Ha pedig Henrik királyunk és a királynő is hisz benne, akkor én is. Sőt, mondok valamit. Ha létezik Seraphim, akkor én előkerítem, akár a föld alól is, erre szavamat adom.
Lawrence, Vincent és Jenna is bólintottak.
Nerissa hidegen nézett a lovag a szemébe, Isabella pedig fülig pirulva pásztázta a földet.

– Köszönöm – mosolygott hálásan a férfira. – Akkor hát… eldöntetett. Ha nincs további kérdés vagy hozzászólás, akkor a mai gyűlésnek ezennel vége.
Isabella utolsóként távozott a tanácsteremből. A kapunál még látta a távozni készülő Ericet, s bár józan esze mást diktált, úgy érezte, nem engedheti csak így el.
– Sir Eric, egy pillanatra – sietett a férfi után.
– Igen, felség? – A lovag meglepetten fordult felé.
– Beszélhetnénk?
– Természetesen.
– De ne itt. Négyszemközt. Jöjjön velem, kérem.
Perceken belül a királynő társalgójában találták magukat.

– Sir Eric – Isabella az ajkába harapott. – Csak meg akartam köszönni, hogy kiállt értem.
A férfi kissé meglepődött.
– Ez csak természetes, felség. Ez a kötelességem. Viszont… – Hirtelen elhallgatott, és mély sóhajjal megrázta a fejét. – Á, nem érdekes.
– Mondja csak – biztatta Isabella. Érezte, hogy a lovag még mondana valamit.

– Mondja, felség, valami rosszat tettem? – szegezte neki a kérdést Eric. Ez a mondat váratlanul érte a királynőt.
– Rosszat? Mégis, miből gondolja? – érdeklődött elkerekedett szemmel. Eric láthatóan zavarba jött.
– Úgy érzem… egy ideje olyan hűvösen viselkedik velem. Keresztülnéz rajtam, kerüli a társaságom. Szabad tudnom, mi ennek az oka?
– Ez nem igaz – tiltakozott Isabella. Nem mert Eric szemébe nézni.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Ezek szerint az is véletlen egybeesés, hogy pont engem akart elküldeni.
A levegő megdermedt.

– Talán megkérdőjelezi a döntéseimet? – váltott támadásba a királynő.
– Nem, felség. – A lovag hangja minden érzelemtől mentes, kemény volt. – Ilyesmi eszembe sem jutna.
A nő minden erejét összeszedve próbált ugyanolyan keménynek tűnni.
– Rendben. Akkor hát, ha nincs több kérdése, távozhat. Holnap tízkor a gyakorlópályán várom.
– Igenis, felség. A holnapi viszontlátásra.

A férfi mélybarna szeméből olyan szomorúság áradt, hogy Isabella legszívesebben a karjába vetette volna magát, mégis tétlenül nézte, amint az ajtó becsukódik mögötte. Sajgó szívvel nézett a lovag után. Alig pár méterre voltak egymástól, valójában mégis áthidalhatatlan távolság húzódott köztük.

***

Lassan eltelt egy hét. A vívás Isabella egyik legfőbb elfoglaltsága lett. Minden szabad percét a gyakorlásának szentelte, bár lelkesedésben tanítójának is volt némi szerepe. A nő látványos fejlődést mutatott, noha jócskán volt még mit tanulnia.
– Jó lesz, felség, de kérem, higgye el, annak a szalmabábunak tényleg nem fáj. Vigyen bele egy kicsit nagyobb lendületet – biztatta Eric. – Ha ez segít, képzeljen oda valakit, akit nem kedvel.

– Igyekszem. – A királynő arca teljesen kipirult. Remélte, a lovag nem jön rá ennek valódi okára, és a szalmabábuval folytatott elszánt küzdelemnek tudja be. A férfi közelsége egyszerre volt számára kellemes és elviselhetetlen. Szörnyen nehéz volt tartania a két lépés távolságot, amikor annyira vágyott volna az érintésére, az ölelésére, a csókjára… Isabella próbált erőt venni magán, és koncentrálni. A zárdában töltött két év alatt éppen, hogy behegedtek végre a szívén esett sebek, nem akarta, hogy újra felszakadjanak. Megtanulta a leckét: a legédesebb álom után a legkeserűbb az ébredés. Nem akarta ismét hiú álmokba ringatni magát. A lovag megkönnyítette a helyzetét, ugyanis tökéletes úriemberként viselkedett. Egy ujjal sem ért hozzá, csak ha erre feltétlenül szükség volt, például amikor Isabella karját igazította helyes tartásba – amire valamiért a kelleténél kicsit többször került sor –, és semmilyen célzást, netán félreérthető megjegyzést nem tett. Arcából és tekintetéből sem lehetett semmit kiolvasni.
Szóval képzeljek magam elé valakit, akit nem kedvelek? Isabella fejében bevillant Edward önelégült mosolya. Ez működött: a királynő teljes erőből sújtott le a bábura.
– Nagyon jó, felség. – Eric lelkesen összecsapta a tenyerét, és szélesen elmosolyodott. – Akkor most térjünk át a…

– Felség! Felség! Baj van! – Lawrence lélekszakadva szaladt végig a pályán. – Baleset történt!

***

Marion a főtér közepén álló kút fölé hajolt. Gyorsan körbenézett, s látva, hogy nem figyelik, gyorsan egy pénzérmét dobott bele. Behunyta szemét, s minden erejével kívánságára koncentrált. Kicsit szégyellte magát – tudta, hogy Peter főpap valószínűleg megszidná azért, hogy ilyen babonás dolgokat művel, mint kívánni a kúttól – de hát ártani biztos nem fog vele, s különben is, már minden mást megpróbált, hiába.
Ekkor halk szipogásra lett figyelmes. A kút mellett egy maszatos kisfiú hüppögött. Marion hitetlenkedve pislogott kettőt, rásandított a kútra, majd megcsóválta a fejét.

– Mi a baj, kicsikém? – fordult gyengéden a gyerekhez. – Miért sírsz? Tudok segíteni?
– Nem találom az anyukámat! – panaszolta a kisfiú.
– Akkor megkeressük. – Marion biztató mosolyt küldött felé. – Merre láttad utoljára?
A gyerek félősen nézett rá, majd tekintete egyenesen rémültté változott, mikor felismerte a nőt.

– Te vagy az a boszorkány, ugye? – hebegte. – Kérlek, ne bánts! Ugye, nem változtatsz varangyos békává?
Marion bosszúsan felnevetett.
– Ne aggódj, nem vagyok boszorkány. Orvos vagyok. Gyógyítom az embereket, nem pedig elvarázsolom őket – magyarázta.
– Ez biztos? – A kisfiú gyanakodva méregette.

– Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha lenne varázserőm, mert akkor az összes beteg embert meggyógyítanám. De sajnos… – szomorúan megrázta a fejét.
– Jó. – A kisfiú megkönnyebbülten sóhajtott. – Nem is hittem el. A boszorkányok gonoszak és csúnyák, de te kedves vagy és szép.
Marion ismét felnevetett, ezúttal őszinte vidámsággal.
– Köszönöm, de vigyázz, mert a külső megtévesztő lehet. Most pedig – csapta össze a tenyerét. – Ideje megkeresnünk anyukádat. Hogy hívják? Hátha ismeri és látta őt valaki.
– Nancy Morgan. A falu felé vezető úton vesztettem el. Elkezdtem kergetni egy szöcskét, de mire sikerült elkapnom, anyu már nem volt sehol.

– Értem. Akkor irány a falu felé vezető út. Lehet, hogy már ott van és téged keres.
Mikor elérték az utat, éles női hang hasított a levegőbe.
– Azonnal eressze el! Richie, kisfiam, ugye nem esett bajod? Halálra aggódtam magam miattad! Gyere ide! Ugye, nem bántott az a boszorkány?
– Semmi gond, anyu. – A gyerek odafutott anyjához. – Ő nem boszorkány. Sőt, nagyon aranyos. Segített megkeresni téged.

– Csend legyen, fiacskám! – rivallt rá Nancy. – Ne hagyd, hogy megtévesszen! Én ismerem a fajtáját! Ne bámuld már, még szemmel ver!
– A kisfia a kútnál sírdogált, és az anyukáját kereste. Csak segíteni akartam, ha már az, akinek kellett volna, nem figyelt oda rá. – Marion nem bírta türtőztetni magát.

– Majd pont magától kérek gyereknevelési tanácsot! Szüljön magának saját gyereket, és ne a máséval foglalkozzon!
Marion számára minden szó egy-egy késszúrás volt a szívében. Bár már megszokta, hogy az emberek gyanakodva figyelik őt munkája miatt, némelyik beszólás így is érzékeny pontot talált el. Esküvője után látványosan csökkent a nyílt támadások száma, sokkal inkább gonosz összesúgások váltották fel őket a háta mögött; azonban, mikor férje nem volt a közelében (amire sajnos gyakran sor került), néha előfordult egy-egy ilyen incidens. Az emberek tisztában voltak vele, hogy Marion nem panaszolná be őket, és ezt ki is használták.
– Ja, bocsánat, elfelejtettem. Ahhoz a férjére is szüksége lenne… – folytatta gonoszan Nancy. – Hol is van éppen?
– Délelőtt vadászaton volt, most minden bizonnyal a királynőt tanítja kardforgatásra – válaszolta Marion, bár maga sem értette, miért magyarázkodik. A szavak maguktól hagyták el a száját.

– Vadászgat, mi? Csak nem királyi vadra? – A nő úgy csapott le az információra, mint a keselyű a dögre. – El is hiszem, hogy a királynő társasága sokkal inkább kedvére való.
Marion igyekezett nem tudomást venni a rosszindulatú célozgatásokról. Egyszer már bedőlt az aljas pletykáknak, és keményen megfizetett érte. Még egyszer nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát.
– Csak nem kezd gyengülni felette a szerelmi bűbájod? – folytatta Nancy.
– Hagyja már ezt a bűbáj-badarságot! Ha vádolni akar valamivel, azt tudja, hol és kinél teheti meg! – csattant fel Marion. – Most pedig mennék a dolgomra, ha megbocsát!

–  Marion! Kérem! Már mindenhol kerestem – futott oda Lawrence. – Jöjjön gyorsan! Lady Jennát baleset érte vadászat közben. Megsebesítette egy vadkan. Lehet hogy ugyanaz, amelyik Henrik királyunk vesztét is okozta.
– Hozzák be hozzám a rendelőmbe – bólintott Marion. – Ott van a felszerelésem.

Munka közben Marion teljesen kizárta a külvilágot: csak ő létezett és a megoldandó feladat. Most nem volt idő a férjén és a buta pletykákon rágódnia, minden idegszálával a sérülések ellátására koncentrált.

Mikor kilépett az váróterembe, Eric, Isabella és a Lawrence tekintetével találta szembe magát.
– Minden rendben, a közvetlen életveszély elmúlt – jelentette. Enyhe rossz érzéssel nézett végig a királynőn és Ericen. – Viszont kímélnie kell magát, nehogy felszakadjanak vagy begyulladjanak a sebek.

– Az én hibám – hajtotta le a fejét csüggedten Eric. – Együtt voltunk a vadászaton, de magára hagytam őt az erdőben. Nekem már indulnom kellett a királynőhöz, de ő még mindenképp el akart fogni egy nyulat. Hiába győzködtem, csak nevetett, és azt mondta, hagyjam csak, egy nyuszikával talán elbánik egymaga is, menjek már…

Isabella bátorítóan meg akarta szorítani a lovag kezét. Már lendített volna a karját, de idejében észbe kapott, és hogy értelmet adjon a megkezdett mozdulatnak, kisimított egy gesztenyebarna hajtincset az arcából.

– Sir Eric, ön nem tudhatta. Önnek királyi parancsra kellett eljönnie, velem volt találkozója. Azt pedig tudjuk, hogy Lady Jenna milyen makacs, ha a fejébe vesz valamit. Hiába győzködte volna, hogy hagyja ott a vadászatot, ha ő még maradni akart. – Majd Marionhoz fordult. – Szeretnék beszélni vele. Magához tért már?

– Nos, pár percig eszméleténél volt, de kénytelen voltam erős altatót beadni neki. Egyrészt, hogy ne érezze a fájdalmat, másrészt… nos, amikor felébredt, azt akarta tudni, mikor kelhet fel az ágyból, mert gyakorolnia kell a lovagi tornára. Nem akartam elhinni, hogy ez a legfontosabb neki. Amikor megtudta, hogy örülhet, ha addigra megáll a saját lábán, és biztosan nem versenyezhet, olyan dührohamot kapott, hogy másképp nem tudtam lecsillapítani. Két-három óra múlva elmúlik a szer hatása, akkor beszélhet vele, felség, vagy holnap is visszajöhet. Három napig mindenképpen bent tartom.

– Köszönöm ­– bólintott Isabella. – Pár óra múlva visszatérek, mihelyt az időm engedi. Viszont találnom kell valakit Lady Jenna helyett, aki indul a tornán. Én egyetlen személyt látok alkalmasnak erre a feladatra. – A lovaghoz fordult. – Sir Eric, vállalja?