Címke: Hogyan kezdjünk írni?

Hogyan kezdjünk írni? – 9. Társszerzők

Az ember azt gondolná, az írás magányos hobbi, hiszen be kell hozzá ülni a gép elé, kicsit kiszakadni a valóságból és elmerülni egy másik világban. Ez az esetek többségében így is van – viszont amikor összeállsz valakivel, hogy együtt alkossatok meg egy történetet, akkor máris egészen más lesz a helyzet. Bár a társszerzőkhöz alapvetően nem jár használati utasítás, azért lássuk, hogy működik ez a gyakorlatban, milyen dolgokra érdemes odafigyelni!

Ha felmerül a társszerző kifejezés, az emberben általában az a kérdés fogalmazódik meg először, hogy ez vajon pontosan mit is takar. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy valakivel kitalálsz egy történetet, eltervezitek, megalkotjátok hozzá a karaktereket, aztán együtt megírjátok. Ehhez nem kell személyesen összeülnötök, hiszen sokkal hatékonyabban lehet haladni az interneten keresztül. Ez egyben azt is jelenti, hogy lényegileg akárkivel társulhatsz, akit el tudsz érni valamilyen felületen – vannak fórumok, ahol vadászhatsz magadnak akár ismeretlen embereket is társszerzőnek. De ezen a ponton nem árt tisztázni azt, hogy vajon bárki alkalmas-e arra, hogy együtt írj vele.

Milyen a tökéletes társszerző?

Röviden? Tökéletes társszerző nem létezik.

Ideális viszont igen – mégpedig valaki olyan, akit már ismersz egy ideje. Természetesen működhet jól a munka olyan emberrel is, akit kifejezetten a közös írás kapcsán találtál meg, de ha teheted, először az ismerőseid között érdemes szétnézni. Ahhoz ugyanis, hogy együtt tudjatok dolgozni, elengedhetetlen a fesztelenebb hangulat, az őszinteség és az, hogy megfelelően tudjatok kommunikálni. Ez utóbbihoz nem elég az, hogy alapvetően könnyen megtalálod másokkal a közös hangot, ugyanis jelen helyzetben egy egész kis világot kell felépítenetek együtt, tehát a félreértéseket jobb elkerülni.

Nem árt ezen kívül az sem, ha hasonló az érdeklődési körötök. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy ugyanazt a zenét kell szeretnetek, ugyanolyan könyveket olvastok vagy épp egyezik az ízlésetek filmek terén. Ellenben elengedhetetlen, hogy meg tudjatok egyezni a történetetek témájában, hangvételében és abban, pontosan milyen kérdéseket szeretnétek érinteni. Például semmi jó nem fog kisülni abból, ha olyan emberrel szeretnél együtt dolgozni, aki halomra akarja ölni a szereplőiteket, míg te inkább csak valami lágyabb, romantikus sztorira vágysz. Úgy működhet a dolog, ha például egyikőtök kicsit szeretné mélyebb, komolyabb irányba elvinni az eseményeket, a másik pedig, aki esetleg ehhez nem igazán szokott hozzá, nyitott az ilyesmire.

Ami pedig talán a legfontosabb, hogy valaki olyannal ülj le ötletelni, akiben megbízol. Nem azért, mert ki kell adnod a titkaidat neki, hanem azért, mert a közös íráshoz szükség van arra, hogy bizonyos időközönként haladni tudjatok. Ha pedig valaki megbízhatatlan, nem jelenik meg a megbeszélt időben, kifogásokat keres vagy épp csak megpróbál sumákolni, akkor vele igen nehéz lesz együttműködni. Nem lehetetlen, de nehéz. Amikor elkezdtek együtt írni, amúgy is mindenképp szükségetek lesz egy kis időre, hogy összecsiszolódjatok – megtaláljátok a nektek leginkább megfelelő írástechnikát, megszokjátok, hogy nem egyedül ti döntötök, és megpróbáljátok összeigazítani a stílusotokat.

Hogyan működik?

A közös írásra rengeteg különböző megoldás létezik, tehát biztosan meg fogod találni azt a technikát, amelyik a leginkább fekszik neked. Már a legelején érdemes leszögezni, hogy a társszerzős sztorik általában úgy működnek, hogy a szereplőgárdát kettéosztjátok – így mindenki, aki megjelenik a történetetekben, tartozik valamelyikőtökhöz. Ha nem is válogattok szét mindenkit, két főszereplőtök mindenképpen kell, hogy legyen – egy-egy mindkettőtöknek.

Az első fontos eldöntendő kérdés, miután a szereplőitek megvannak, hogy beszéltetitek-e egymás karakterét/karaktereit. Ezt azért fontos kitalálni, mert ebből kiindulva írhattok sok különböző módszerrel:

  1. Mindenki beszéltet mindenkit – vagyis nem is feltétlenül kell beszélgetnetek írás közben, mert miután megbeszéltétek, milyen jelenetet szeretnétek, nyugodtan írhatja egyik is, másik is, amit szeretne, elég lesz a végén egyeztetni.

Előnye: Nem igényel állandó jelenlétet és folyamatos beszélgetést, lehet vele akár gyorsabban is haladni.

Hátránya: A karakterek valószínűleg nem lesznek következetesek, hiszen két különböző ember irányítja őket.

  1. Mindenki csak a saját karaktereit beszélteti, és a leírásokat is mindenki maga írja – tehát mindegy, kinek a szemszögéből megy az adott fejezet, ha a te karaktered szólal meg, akkor te írod, amit mond, ahogy azt is, ahogyan mondja. Például megfogalmazhatod, hogy:

„- De szép ez a szoknya! – mondta egy barátságos mosollyal az arcán.”

Előnye: A karakterek egyben lesznek, nem fog elütni a viselkedésük a különböző fejezetekben.

Hátránya: Fontos, hogy mindketten online legyetek írás közben, mert a karaktereknek reagálniuk kell egymásra.

  1. Mindenki csak a saját karaktereit beszélteti, a leírásokat pedig a szemszögszereplő adja – azaz lényegileg az egész fejezet/jelenet egy karakter szemszögéből íródik, ha viszont a másik karaktere is szerepel, akkor csak magát a megszólalást leírja az, akihez a szereplő tartozik. Például megfogalmazhatod, hogy:

„- De szép ez a szoknya! – mondta egy barátságos mosollyal az arcán.”

De ha nem a te karaktered szemszögéből megy a fejezet, akkor a szemszögszereplő szájába kell adni a leírást. Ez már csak apró, árnyalatbeli különbségeket jelent, de például lehet, hogy a szemszögszereplő szerint az a mosoly egyáltalán nem barátságos, hanem inkább bárgyú. Tehát olyannak fogja megírni, megjeleníteni, amilyennek a szemszögszereplő érzékeli a másik megnyilvánulásait.

Előnye: Ezzel a módszerrel lehet nagyon hiteles karaktereket és minőségi történetet írni.

Hátránya: Pepecselős. Tényleg az.

A technikai részhez tartozik még a hol, hogyan kérdése is. Hol, vagyis milyen felületen, és hogyan, vagyis pontosan milyen technikával lehet ezeket a részeket megírni. A legegyszerűbb valamilyen csevegőprogramot használni (skype, messenger), mert bár innen ki kell másolgatni egyenként a megszólalásokat, itt a legkönnyebb egymással kapcsolatot tartani. Azt viszont már jóval nehezebb körülírni, pontosan hogyan is zajlik ez a folyamat, tehát inkább nézzünk meg egy példát!

Kitti üzenete:

Mary Sue kinyitotta a szemét, és amikor körbenézett, rájött, hogy valami nagyon nem stimmelt. Sosem látta még ezt a tájat, sosem szívhatta még tele a tüdejét ilyen friss, tiszta levegővel, és pláne nem látott még ahhoz a szempárhoz foghatót.

Julika üzenete:

Gary Stu aggodalmasan hajolt a lány fölé, majd megérintette az arcát.

– Az égből pottyantál ide, angyalom? – kérdezte.

Kitti üzenete:

A lehengerlő szempár gazdája megérintette a lány arcát, aki úgy érezte, egy pillanat alatt elöntötte őt a forróság. Ráadásul a jóképű ismeretlen meg is szólította:

– Az égből pottyantál ide, angyalom?

– Nem tudom, mi történt velem – felelte Mary Sue. – Semmire sem emlékszem.

A példából látszik, hogy Julika leírta, mit csinál a karaktere, ahogy azt is, mit mond. Kitti a következő megszólalásában átfogalmazta a leíró részt, hogy az passzoljon a szemszögszereplő – jelen esetben Mary Sue – szájába, viszont magát a megszólalást nem változtatta meg.

Ugyanígy működhet bármelyik másik felállás is – tehát elküldhetitek az önállóan írt részeteket egymásnak word dokumentum formájában is, vagy egyszerűen csak átfogalmazás nélkül írhatjátok a párbeszédeket. Ami fontos, hogy helyesírási hibát ne hagyj a kész szövegben csak azért, mert a másik véletlenül elírt valamit. Az ilyeneket nyugodtan javítsd ki, jelezd a társszerződnek! A beszélgetésetekből kimásolt részleteket érdemes word dokumentumban gyűjteni, hogy aztán szükség esetén ott meg tudd formázni.

Miért jó társszerzővel írni?

Látszólag társszerzővel írni iszonyatosan macerás, és ezen a ponton felmerülhet az emberben, hogy vajon akkor miért jó ez?

Röviden? Mert nagyon jó buli!

De kicsit komolyabbra fordítva a szót – amikor egy történet megszületik a fejedben, az izgalmas élmény akkor is, ha nem osztod meg senkivel. Viszont ha valakivel közösen ötleteltek, együtt alakítjátok tovább a szálakat, akkor sokkal érdekesebb lesz a tervezési és a megvalósítási folyamat egyaránt.

A legjobb viszont az, hogy mivel ketten írjátok a párbeszédeket, sokkal pörgősebbek lehetnek, mint amikor a saját karaktereid egymással beszélgetnek. Ez azért van így, mert mindkettőtök szereplői egy másik emberhez tartoznak, nektek pedig más a gondolkodásmódotok, máshogyan fog ezáltal a karakteretek is reagálni bizonyos dolgokra. Így rengeteg érdekes, szívszorító vagy épp izgalmas konfliktust tudnak felvonultatni az ütköztetett szereplők, és ez máris tökéletes alapja lehet egy történetnek.

Konfliktuskezelés

Ahogy a karakterek súrlódnak néha, úgy időnként az írók is. Éppen ezért amikor eldöntöd, hogy társszerzővel szeretnél írni, vedd számításba azt is, hogy nem fogtok mindig egyetérteni, ez pedig könnyen vezethet majd vitákhoz is. Ez nem baj, nem szükséges, hogy mindig mindent ugyanúgy gondoljatok, sőt, néha a történetnek kifejezetten jót is tesz, ha kicsit átgondoljátok, hogyan tovább.

Viszont az egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan kezelitek a felmerülő konfliktusokat. Előfordulhat, hogy valami megbánt téged, esetleg nehezményezed, hogy a társszerződ elvetette azt a fordulatot, amit korábban megbeszéltetek, de ilyenkor a dolog kulcsa az, hogy értelmesen megfogalmazd, mi bajod van. A legrosszabb megoldás ugyanis a hiszti – ha csak duzzogsz, akkor azzal nem fogjátok hamarabb megoldani a felmerülő problémát.

Nagy előny a közös írásnál, ha legalább az egyik fél könnyen alkalmazkodik, ez ugyanis megkönnyíti a közös munkát, és ebben az esetben lényegesen kevesebb a konfliktushelyzet. Viszont arra is érdemes odafigyelni, hogy ha tudod magadról, hogy alkalmazkodó típus vagy, akkor sem szabad mindent ráhagynod a társszerződre, mert lehet, hogy neked van igazad.

Több társszerző?!

Bár nem túl gyakori, de előfordul időnként az is, hogy nem két, hanem három-négy ember fog össze, hogy közös történetet írjon meg. Ez is lehetséges, és működőképes felállás lehet, azonban sokkal, de sokkal több előkészülettel, egyeztetéssel és szervezéssel jár egy nagyobb csapat projektje. Ha még nem írtál közösen senkivel, akkor nem feltétlenül érdemes egyből beleugrani a mélyvízbe.

Társszerzővel írni nem könnyű. Egyszerre kell odafigyelni mindenre – a karakterekre, a történetvezetésre, a megfogalmazásra és a többire – és a társszerződdel való együttműködésre. De ha ráéreztél, akkor kisülhet a munkátokból valami nagyon jó!

 

Hogyan kezdjünk írni? – 8. Romantika

A legtöbb történet egyik – ha nem a fő – mozgatórugója a szerelem, így előbb vagy utóbb minden írónak foglalkoznia kell a kérdéssel. Természetesen nem kizárt, hogy egy romantikától mentes, kizárólag akcióra, kalandra vagy valami másra fókuszáló történetet alkoss meg; ha viszont nem ez a célod, akkor érdemes egyszer leülni és végiggondolni ezt a kérdéskört is.

Először is különbséget kell tennünk a kifejezetten romantikus történet és a között, amelyikben van romantikus szál. Ez ugyanis meghatározza azt, hogy mégis milyen mértékben, mennyire hangsúlyosan kell foglalkoznod a történetben a szerelemmel.

Amennyiben nem ez a központi eleme a sztoridnak, csak megfűszerezed egy kis románccal, kicsit könnyebb dolgod van. Ebben az esetben ugyanis tényleg egy színfoltot jelentenek majd a finoman odacsempészett utalások, elcsípett összemosolygások vagy épp lopott csókok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem is kell odafigyelned arra, mit írsz – a túlságosan csöpögős, nem reális kapcsolatok már fél oldalnál is szemet fognak szúrni az olvasónak.

Ha pedig egyenesen a romantikát szeretnéd megtenni főtémának, akkor fokozottan kell figyelned néhány dologra. Ilyen például a karaktereid közötti kémia, a kapcsolatuk felépítése vagy épp a túlzottan drámai és klisés fordulatok kiküszöbölése. Hasonlóan fontos továbbá az erotikus jelenetek mennyiségének és részletességének kérdése, és a párkapcsolat bemutatását is érdemes alaposan átgondolni.

Kémia

Azt, hogy mit is értünk pontosan kémia alatt, nehéz megmagyarázni, mert nem egy kézzelfogható dologról beszélünk. Amikor két karakter párbeszédét olvasva úgy érzed, hogy szinte izzik a levegő, vagy épp görcsbe ugrik a gyomrod tőlük, akkor általánosságban elmondhatjuk, hogy van kémiájuk. Reagálnak egymásra, és nem azért közelednek a másikhoz, mert az író szerint kell nekik, hanem azért, mert ők ezt akarják, valami vonzza őket.  

Sajnos van egy rossz hírem azoknak, akik azt várják, hogy pontos receptet kapnak a jó kémiához. Ennek ugyanis nincsen egyetlen bevált lépéssorozata, aminek a végén egy tökéletesen megírt párost kapsz majd. A legjobb módja a kémia kialakításának az, ha jól kidolgozott karakterekkel írsz, mert nekik lesz mélységük, igazi személyiségük, és képesek lesznek közeledni egymáshoz, és nem csak az események sodorják majd őket közelebb a másikhoz.

Amit viszont soha, semmilyen körülmények között ne felejts el kifejteni, az az, hogy mibe szerettek bele a felek. Létezik szerelem első látásra – csak azt sokkal inkább nevezhetjük szimpátiának vagy vonzalomnak, mert igazi, mély szerelem csak hosszabb idő és ismeretség után alakulhat ki. Tehát amikor a párosodról írsz, mutasd be az olvasónak azt, hogy mit lát egyik a másikban! Lehet, hogy valakit elbűvöl a szerelme intelligenciája, jósága, ravaszsága, de akár olyan dolgokat is nyugodtan említhetsz, hogy tetszik neki, mikor a kiszemeltje vicces hangokat ad ki nevetés közben, mert olyan felszabadult. A lehetőségek tárháza végtelen, hiszen rengeteg vonzó tulajdonság és szokás van a világon – ne ragadj meg annál a sablonnál, hogy a szépség vagy a mosoly a szerelem tárgya!

Ha ugyanis az olvasó nem érti, hogy mit szeretnek a felek egymásban, akkor nem fogják a páros létjogosultságát sem érezni, a romantikus szálad pedig könnyen kényelmetlenné, erőltetetté válhat. Ennek pedig már egy következő szintje az, amikor az író szinte szó szerint összekényszerít két olyan szereplőt, akikben egyáltalán nincsen semmi közös. Az ellentétek vonzzák egymást – de ez tényleg így van? Néha talán igen, hiszen a súrlódások, veszekedések folyamatosan ébren tarthatják a tüzet, azok a kapcsolatok viszont, ahol kizárólag az ellentétekre épít a szerző, nem lesznek sem hitelesek, sem működőképesek. A valóságban sem vágyik senki arra, hogy folyamatosan konfliktusai legyenek a párjával – a karaktereink miért ne érdemelnének ennél többet?

Éppen ezért érdemes végiggondolni, hogy reális-e a két szereplő romantikus kapcsolata. Mert lehet akármilyen szép gondolat, hogy az iskola legnépszerűbb, leglazább fiúja az egyszerűcske, szürke egér lányt választja, akivel konkrétan közös beszédtémájuk sincs, ez sosem fog megvalósulni. (Igen, most egész konkrétan Cortezről és Reniről beszélek.)*

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ilyen párost egyáltalán nem szabad írni, csak éppen érdemes szem előtt tartani, hogy ha a realitás talaján mozogsz, akkor ők vagy nem fognak örökké együtt maradni, vagy egyik oldalról viszonzatlan marad a szerelem.

Ha pedig már szerelem, akkor még egy nagyon fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet. Van különbség a kamaszos szerelem és a felnőtt szerelem között. Míg előbbi általában sokkal viharosabb, kevésbé komoly, addig utóbbi legtöbbször már sokkal mélyebb érzéseken alapszik, nagyobb a tétje, hiszen óhatatlanul is előtérbe kerülnek olyan témák, mint az anyagi biztonság, munka és családalapítás. Akármelyiket választod is a történeted témájául, ne felejtsd el, hogy mindkettőnek vannak olyan jellemzői, amelyekre érdemes odafigyelni. Például nem sokan vennének komolyan egy negyvenes nőt, aki minden héten valaki másba szerelmes halálosan – ugyanezt egy kamaszlánynak az ember mosolyogva nézi el. Ahogy minden esetben, természetesen itt is akadhatnak kivételek, hiszen ha esetleg a kamaszod alapvetően érettebb gondolkodású, könnyen lehet, hogy ő már fiatalabb korban is komolyabban veszi a párkapcsolatait.

Építsd fel!

Egy szerelem kialakulhat hosszabb idő alatt – de jöhet olyan hirtelen is, mint a nyári zápor. Valami viszont nem változik egyik esetben sem, ez pedig nem más, mint az, hogy neked így is, úgy is dolgoznod kell a szereplőid kapcsolatán. Ha nem a szenvedély dominál kettejük között, hanem inkább lassan ismerik meg egymást és az érzéseiket, akkor van lehetőséged finomabb utalásokkal, kevésbé egyértelmű jelekkel bemutatni az olvasónak azt az utat, aminek a végén a páros találkozik.

Ezt tálalhatod humoros formában néhány bénázás kíséretében, de lehet egyszerűen aranyos vagy szép is a folyamat, ahogy előbb megkedveli egyik a másikat, majd ezt ő maga is észreveszi. Az egymás felé tett bátortalan – vagy épp ügyetlen – lépések szórakoztathatják az olvasót, mert akár bevalljuk, akár nem, sokszor a valóságban sem megy minden elsőre tökéletesen. Igenis bénáznak, igenis ki kell tapasztalniuk egymás határait. Hagyj időt a kapcsolat kialakulására, és ne akard már a negyedik fejezetben összehozni a főszereplődet a kiszemeltjével! Kiváltképp akkor, ha az első fejezetben találkoztak először. Az talán egy picit gyors lesz.

Vagy ha nem akarod kivárni az ismerkedési szakaszt, és mindenképpen a gyorsaságra szavazol, akkor még mindig építhetsz a szenvedélyre. Viszont hiába gabalyodnak össze már a második fejezetben, és hiába döntik el hirtelen felindulásból akár azt is, hogy együtt szeretnének lenni – neked akkor is fel kell építened a kapcsolatukat. A különbség csak az, hogy itt más lesz a folyamat tempója, az ismerkedés lehet sokkal közvetlenebb, a közösen töltött idő pedig több és intenzívebb. Itt a karaktereidnek egy kvázi idegenhez kell megtanulniuk alkalmazkodni, és ez is éppen olyan érdekes téma lehet, mint a lassan alakuló érzések fejtegetése. De a kapcsolat megfelelő felépítését egyik esetben sem tudod úgy elsumákolni, hogy az ne látszódjon meg a történeteden.

Klisék és drámai fordulatok

Egyedit alkotni nem könnyű – sőt, már-már lehetetlen vállalkozásnak tűnik időnként. Teljesen senki sem tudja kikerülni az ilyesmit, de ez nem is baj, mert vannak olyan jól működő elemek, amelyek szinte minden történetnek jól állnak. Ráadásul egy kis kreativitással a legnagyobb sablonokból is hozhatsz ki valami újat. Éppen ezért fontos tudatosítanod magadban, hogy a klisék nem az ellenségeid, de csak akkor, ha megfelelően nyúlsz hozzájuk. Például remekül működhet az új lány érkezik az iskolába helyzet, ha beleviszel valami meglepőt, valami olyat, amit nem láttál még sehol máshol. Mindegy, hogy az a bizonyos lány papagájjal a vállán megy mindenhová vagy épp olyan nagydarab, hogy az ajtón is alig fér be. Csak legyen valami abban a sablonban, amitől a tiéd, amitől különleges lesz.

Fontos megjegyezni, hogy ez leginkább olyan klisékkel működik, amelyek valamilyen kiindulási pontra vagy felállásra vonatkoznak. Ezekből bármilyen irányba el tudod majd vinni a történeted fonalát, tehát megvan az az előnyük, hogy például tíz új lány érkezik az iskolába indítású romantikus sztoriból tíz nagyon különleges történetet ismerhetsz majd meg. Ez azon múlik, hogy a szerzők hogyan alakítják a karakterek kapcsolatát és a történet eseményeit. Viszont ha tízből tíz ugyanazokat az elemeket tartalmazza, akkor az összes felejthető lesz, mindegy, milyen szépen fogalmaz az író.

Tehát nem muszáj mindenki előtti, drámai szerelmi vallomást írnod, ahogy nem kötelező az sem, hogy a páros egyik feléről valami hihetetlen dolog derüljön ki. Senki sem fogja rajtad számon kérni, hogy miért nem utálják a főszereplődet a párja szülei, és bár az overprotective (túlságosan is védelmező) apuka/fiútestvér vicces egy darabig, egész nyugodtan próbálkozhatsz valami mással is. Például valami spontánabb, vidámabb vallomással, hétköznapi elemek humoros vagy aranyos beépítésével vagy épp halál laza szülők szerepeltetésével.

A drámai fordulat lehet egy jól megírt történet csúcspontja. Ehhez viszont arra van szükség, hogy ne üssön el túlságosan a sztorid hangvételétől a dráma – mert például egy alapvetően humoros, vidám történetben megakadást okozhat az, ha valami szokatlanul komor, szomorú vagy nyomasztó történik. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy a vidámabb sztorik is feldolgozhassanak komolyabb témákat, csak ebben az esetben jobban kell figyelni egy kicsit az átvezetésekre. Az viszont nagyon fontos, hogy csak akkor írd bele a kiszemelt drámai fordulatot – például a halottnak hitt ex megjelenését –, ha biztos vagy benne, hogy jól fogsz belőle kijönni. Mert ezek jó része szintén sablonos mozzanat, és ezeket viszont már jóval nehezebb egyedi módon megvalósítani. Például ha a páros mellett megjelenik az a karakter, aki valamelyik félbe szerelmes, az egész biztos nem lesz jófej. Biztos, hogy akarod ezt?

A kevesebb néha több

Bár ez a kifejezés is közhelyes, attól még igaz. Kiváltképp akkor, ha írásról van szó, hiszen melyik író ne szeretné megmutatni a világnak, hogy az ő párosa mennyire szép, milyen összhangban vannak a karakterei? Éppen ezért nagyon könnyű túlzásokba esni – pláne romantikus történetek esetében. Ezzel pedig csak az a baj, hogy ha a romantika túlcsordul, akkor az azonnal átfordul csöpögésbe, amit viszont az olvasók egy nagy százaléka nem szeret annyira. De ezt hogyan is védhetjük ki?

Például limitálhatod a cukimuki becézéseket. Legyen egy vagy két megszólításuk egymásnak, de azért a drága kincsem, szépséges életem, arany kicsi szívecském és társai talán jobb, ha nem kerülnek elő. Vagy ne sokszor. Vagy legalább ne az összes. Ezen kívül érdemes eldönteni, hogy nem részletezed túlságosan a csókjeleneteket sem – mindenki látott már csókolózó párt, de valószínűleg senki sem fogja hiányolni azokat a kifejezéseket, amelyek segítségével azt írod le, kinek a nyelve hol kalandozott éppen. Ez nem jelenti azt, hogy ne írhatnál nagyon jó csókjelenetet, de ilyenkor érdemes inkább arra fókuszálni, hogy mit váltott ki a szereplőidből a csók.

Ugyanez érvényes az erotikára is. Ha csak nem kifejezetten felnőtt tartalmat szeretnél írni, akkor érdemes inkább csak sejttetni. Néha sokkal hatásosabb egy-két finomabb jelenet, ahol például megemlíted, hogyan csúszik le a köntös valakiről, hogyan simít végig a másik mellkasán, hogyan engedi ki a haját a lány. Természetesen nyugodtan írhatsz tizennyolcas karikás jeleneteket is, ha neked úgy tetszik – viszont a túlzott részletesség nem feltétlenül azt a hatást fogja elérni, amit te szeretnél. Kiváltképp akkor, ha fiatalabb olvasóid is vannak, akiket elriaszthatsz egy-egy pikánsabb fejezettel.

A kapcsolat maga

Ha a karaktereid végre – hosszabb vagy rövidebb szemezés után – együtt vannak, akkor jön még csak a java. Sokan nem tudják, mit kezdjenek a párosukkal, amikor látszólag már minden akadály elgördült az útból, és ezért a legtöbb történetnek ott van vége, ahol a két szereplő szerelme beteljesül. Ez viszont megint csak nem reális, hiszen a rózsaszín köd előbb vagy utóbb felszáll majd, és bár a szeretet jó esetben ugyanúgy megmarad, a felek kezdik egy kicsit jobban is megismerni egymást. Rájönnek arra, hogy a szexi mosolyhoz elviselhetetlen horkolás párosul, a gyönyörű dekoltázs a push up melltartó műve, és hogy hiába egyezik a zenei ízlésük, sosem tudnak megegyezni abban, hogy milyen filmet nézzenek.

Ez nem baj. A valóságban egyetlen páros sem tökéletes, és senki sem úgy kerül bele egy kapcsolatba, hogy azonnal tudja, hogyan viselkedjen a másikkal, hogyan kezelje őt. A szerelem legérdekesebb időszaka nem az, amikor két ember még csak szemezget egymással, hanem az, amikor már dolgoznak magán a kapcsolaton. Megtanulják tolerálni a másik hülyeségeit, bevédeni a párjuk gyengepontjait, ez viszont egy hosszú folyamat. A karaktereidnek ne az legyen az egyetlen céljuk, hogy megszerezzék a szerelmüket, mert akkor tényleg nem tudsz majd érdekes dolgokat kihozni magából a párosból. Minden szereplőben több van ennél, és igazán a másikkal való kapcsolatuk is akkor tud majd kibontakozni, ha különböző élethelyzetekben kell együtt helytállniuk.

Átélhetnek kríziseket az iskolában, munkahelyen, családban, vagy egyszerűen csak megpróbálhatnak feldolgozni olyanokat, mint a gyász vagy egy barátság megszakadása; ezek mind-mind olyan témák és helyzetek, amelyek a párkapcsolatot is próbára teszik. Nem a megcsalás és a féltékenység az egyetlen konfliktusforrás – légy kreatív! Árnyald egy kicsit a képet, adj nekik olyan problémákat, amelyekkel az olvasóid nem találkoznak minden második történetben, hiszen akkor emlékezni fognak a tiédre. Ugyanilyen fontos tanács, hogy ne szakítsanak és jöjjenek össze megint! Megszámlálhatatlanul sok sztori játszotta már el azt, hogy valamilyen félreértés vagy súrlódás miatt a páros szétment, majd egy újabb évadnyi szenvelgés és dráma után megint összejött. Ez sok esetben arról árulkodik, hogy a szerzőnek nincs ötlete, hogy hogyan tarthatná fenn a párosa iránti érdeklődést.

Írhatsz persze szakítós-összejövős forgatókönyvet – de azt ajánlom, hogy ebben az esetben olyan indokot válassz, ami szintén eltér a megszokottól. Tanuljanak a felek valamit a külön töltött idő alatt, változzanak egy kicsit, hogy aztán jobban működjenek együtt, mint korábban. Mert ha nincsen változás, semmi sem indokolja, hogy a kapcsolat jobban működjön másodjára, mint elsőre.

Tovább a következő részre

 

*Szent Johanna Gimi

Hogyan kezdjünk írni? – 7. Halálok

A halál az élet része – és mint ilyen, gyakran megjelenik a történetekben is. Nem csak azért, mert számunkra is valahol ez a természetes, hanem azért is, mert ezzel egy pillanatra meg tudod akasztani az olvasókat. A halál olyasmi, aminek súlya van, ami valaminek a végét jelenti, ami érzelmileg hat az emberre. Az írónak pedig meg kell tanulnia megfelelően bánni a fegyvertárával, így a karakterhalálokkal is.

Ugyan valójában nem bántasz senkit, amikor megölöd egy karakteredet, azt mégis fontos már az elején leszögezni, hogy ez egy nagyon komoly döntés. Részben azért, mert ha már egyszer publikáltad, nem visszakozhatsz, nem írhatod át, nem mentheted meg azt, akit megöltél. De azt is szem előtt kell tartani, hogy egy halálesetet nem lehet elintézni egy vállrándítással. Vagyis el lehet, de az már rossz irány, mert akkor nem érted el a várt hatást.

Jogosan merülhet fel a kérdés: milyen a jó karakterhalál?

Ez az a kérdés, amire nem lehet ténylegesen válaszolni, mégpedig azért nem, mert nincsen egyetlen jó megoldás. Ennek nincsen bevált receptje, viszont akad néhány olyan tanács, amelyet érdemes megfogadni.

Ne legyen túl teátrális. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy kicsit sem lehet az, hiszen egy igazán drámai halálhoz igenis kellenek színpadias elemek. Viszont ha átesel a ló túloldalára, és jóformán már csak a szívszaggató aláfestő zene hiányzik a jelenetedből, akkor egy kicsit talán érdemes visszább venni. Néha ugyanis sokkal ütősebb az, ha nincsenek nagy szavak, nem lassított felvételnek tűnik az egész.

Nem muszáj minden halálesetet leírnod. Ha a főszereplőd nincsen mindig benne az események sűrűjében, te pedig nem vagy biztos abban, hogy hogyan kellene megírnod magát a halált, akkor az sem baj, ha már csak azt mutatod meg, amikor a halálhír érkezik. Ez viszont csak akkor működhet jól, ha előzőleg a főszereplőd nem tartózkodott ott, ahol maga a halál bekövetkezett, mert a hirtelen időugrás azt a benyomást keltheti, hogy csak ki akarod kerülni a leírást. Lehet, hogy valóban így van, az olvasónak viszont erről nem feltétlenül kell tudnia, és ha ügyesen hozod azt a bizonyos hírt, akkor fel sem fog merülni senkiben, hogy esetleg a konkrét jelenetet is látni szerette volna.

Néha nincs idő megállni és sírni. Mert ha például egy akciójelenet közepén hal meg valaki, akkor nem reális, hogy a többiek percekre, akár órákra leragadnak a holttest mellett, az ellenség pedig csak békésen várja, amíg kigyászolja magát a karaktered. Ilyenkor bizony előre kell venned az akciójelenet lezárását, és csak azután térhetsz rá a tényleges gyászra, hogy elmúlt a veszély. Lehet külön fájó pont, nehézség a főszereplőd számára, hogy nem szabad megállni, hanem menni kell, és csinálni tovább, akkor is, ha éppen megszakadt a szíve. Ha viszont sehonnan nem kell fenyegetésre számítani, akkor nyugodtan foglalkozhatsz már a haláleset után a gyásszal.

Ne hozz be valakit csak meghalni! Amikor az ember írni kezd, automatikusan elkezd ragaszkodni is a karaktereihez – ki jobban, ki kevésbé. Éppen ezért néha nagyon nehéz elbúcsúzni valaki olyantól, akivel már több jelenetet megírtál, akit többet szerepeltettél, jobban megismertél és megszerettél. Ilyenkor nagy lehet a csábítás, hogy inkább csak behozz valaki újat, akit aztán egy-két fejezeten belül lelkiismeret-furdalás nélkül megölhetsz. Ez viszont hibás. Az olvasó nem fogja érteni, miért jelent meg az új szereplő, ha máris meghalt, ráadásul az elvesztése sem igazán fog megrázni senkit.

Jól gondold meg, megölöd-e a főszereplőt! Senki sem mondhatja meg neked, hogy a végén meghaljon-e a főhősöd vagy sem, mert ez olyan döntés, amit csak és kizárólag te hozhatsz meg. Viszont éppen ezért nagyon fontos, hogy gondold át ezerszer és még egyszer, mielőtt megválsz tőle. Nem feltétlenül rossz ötlet, mert adhat egy ütős lezárást a történetnek, de csak akkor, ha van értelme a halálának. Ez viszont nem jelenti azt, hogy feltétlenül drámai önfeláldozás kell hozzá, mert ez könnyen Mary Sue-vá vagy férfi megfelelőjévé, Gary Stu-vá teheti a karakteredet. Ne felejtsd el, hogy a tragikus befejezés és a boldogan éltek, amíg meg nem haltak között még milliónyi árnyalat van! Ha csak drámai lezárásra vágysz, akkor nem feltétlenül ehhez a megoldáshoz kell nyúlnod.

Abban az esetben pedig, ha már megérett benned a döntés, hogy mindenképpen szeretnél halált is beleszőni a történetedbe, akkor Lollipopp95 alábbi tanácsait érdemes megfontolnod:

1) Döntsd el, miért akarod a karakter halálát!

A cselekmény egy fordulópontjának szánod? Egy másik karakterre lenne kulcsfontosságú hatással? Súlyt akarsz adni vele a történetnek? Valami szerepe mindenképpen legyen, csak azért, hogy valaki meg is haljon, nincs értelme karaktert kiiktatni, mert érezni lehet majd, hogy inkább csak egy pipa a teendők listáján, mintsem drámai csúcspont.

2) Döntsd el jó előre, ha valaki az örök vadászmezőkre távozna!

Bár nem kizárt, hogy hirtelen felindulásból is lehet hatásos, drámai halálesetet írni, de egy történet felépítéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy legalább nagyjából lásd, ki meddig és hogyan áll rendelkezésedre. Ez két okból is nagyon hasznos. Egyrészt, mert akkor nem fogsz utólag tétován ott állni, ha egy későbbi jelenetben mégiscsak rá lenne szükséged, másrészt pedig van lehetőséged és időd rendesen előkészíteni a távozását. Ami azért is fontos, mert…

3) Építsd fel a karaktert!

Bizonyára mindenki látott már akciófilmeket, amiben aztán halomra hullanak az emberek, mégsem fogjuk fel a halál igazi tragédiáját, hiszen semmit sem tudtunk róluk, csupán töltelék háttérfigurák. Ha szeretnéd, hogy a történetben a halálesetnek tényleges súlya legyen, akkor meg kell teremtened a lehetőséget, hogy az olvasó is megszeresse, és ennek megfelelően a többi szereplővel együtt hiányt, veszteséget érezzen a távozásával. Nem kell központi karakternek lennie, és nem szükséges, hogy a legjobbfej nagybácsi legyen, de az igen, hogy időről-időre felbukkanjon, ismerjük meg a személyiségét, esetleg az álmait, vágyait, a családját – minden olyan dolog, ami hirtelen véget ér a halálával, növelheti a drámaiságot.

4) Legyél reális! Avagy aki halott, maradjon is úgy!

Viccesnek tűnhet ez a kitétel, de manapság már gyakorlatilag minden platformon (legyen szó filmről, könyvről, sorozatról, képregényről, vagy akár magáról a Simsről) megjelentek azok a kiskapuk, amivel egy-egy szeretett szereplő a túlvilágról is visszatapsolható. Habár nyilvánvalóan ez a te döntésed, te hogyan szeretnéd felépíteni a világodat, én azt tanácsolnám, hogy ne minden eltávozottat támassz fel. A halálnak éppen a véglegesség adja meg a mélységét és a súlyát, és ezt könnyen elveszíti, ha gyakorlatilag bárki visszaidézhető a sírból. Természetesen mindenkinek ott a kísértés, hogy egy-egy jobban sikerült karaktert újra a sorok között lásson, de érdemes kitartani, sokkal maradandóbb élményt nyújt.

5) Döntsd el jó előre a hogyant és a mikort!

Habár a hirtelen ihleteknek mindig helyet kell szorítani, érdemes már a tervezés fázisában kitalálni, hogyan szeretnél elbúcsúzni az adott karaktertől. Egyrészt fontos, hogy olyan halálnemet válassz, ami beillik az adott sztori profiljába (példának okáért egy vámpírtámadás inkább maradjon meg a természetfeletti történeteknek, ugyanakkor egy krimiben bátran előjöhetnek a fegyveres leszámolások, míg egy hétköznapibb romantikus történetben talán érdemes a betegségek és a balesetek között válogatni), másrészt szintén a történetvezetés miatt az sem mindegy, mikorra időzíted a pillanatot. Ha szükséges, építsd fel a kellő előzményeket, vagy éppen legyen elég idő feldolgozni a veszteség sokkját – lehet akár a sztori egy alapjáraton kissé laposabb szakaszát felpörgetni vele.

6) A kevesebb néha több!

Mint ahogy fentebb is szó esett már róla, a halál drámaiságát a személyes érintettség hozhatja ki igazán, amikor tényleg ismered és szereted a karaktert. De az akciófilmes hullahalom példa másként is igaz – ha túl sok a haláleset, az egész elveszíti a megrázó élét, már nem fognak az olvasók sem úgy kötődni, elmúlik a katarzis, hiszen “ilyet már láttunk.” Egy-egy történetbe a műfajától függően nem érdemes két-három komolyabb halálesetnél többet bepasszírozni, de ezek is inkább már felső határt érintő számok. Sokkal többre mész egy rendesen előkészített, tényleges  tragédiát jelentő halállal, mint tucatnyi félkész megoldással. Persze, ez a történet hosszától is függ; ha több ezer oldalon át bonyolódik a cselekmény, ott elfér néhány temetés. 🙂

7) Hagyj időt a gyászra!

Ahogy az életben is, úgy a karakterek szívében is idő kell ahhoz, hogy enyhüljön a veszteség fájdalma. Persze nem érdemes hosszú, tucatnyi fejezeten át csak a sírással foglalkozni, de az sem reális, ha a következő bekezdésben már mindenki el is felejtette, mi történt. Hagyd meg a gyásznak a kellő időt, engedd, hogy hatással legyen a karakterekre éppúgy, mint a történetre. Az olvasóknak is szükségük lesz egy kis elengedésre, hogy ténylegesen együtt lélegezhessenek a történettel.

+1) Nem baj, ha nem megy!

Nem kell törvényszerűen minden történetbe sírkövek tömkelege. Attól függetlenül, milyen műfajt választasz, mindenhol meg lehet oldani halálesetek nélkül is. Ha úgy érzed, egyik karakteredtől sem válnál meg szívesen, ne erőltesd! Hagyd, hogy az alkotás örömet okozzon, hiszen ez a legfontosabb célja. 🙂

A halál az élet része – és éppen ezért szabad és kell is néha írni róla, hiszen ez egy fontos téma. Viszont mint minden másnak, ennek is megvan a helye, módja és ideje. Amikor egy karaktert meg akarsz ölni, akkor az a dolog kulcsa, hogy gondold át alaposan. Így a végén nem fogod megbánni a döntésedet.

 

Tovább a következő részre

Írta: Lollipopp95 & Ruby

Hogyan kezdjünk írni? – 6. Kutatómunka

Az írás óriási szabadság, és ezzel az írónak tudnia kell élni, hiszen csak így csillogtathatja meg a kreativitását. A legtöbb esetben csak a merészséged és a fantáziád szabhat gátat annak, amit leírsz és aztán a közönség elé társz. Vannak azonban olyan témák, dolgok és helyzetek, amelyek esetében nem árt egyet hátrébb lépni, és találgatás helyett inkább kutatni.

Miért van szükség kutatómunkára?

Röviden: mert kutatás nélkül nem tudsz hitelesen írni arról, amit nem ismersz.

Hosszabban kifejtve pedig arról van szó, hogy ha valamilyen területen nem mozogsz otthonosan, de mégis érinti a történeted, akkor érdemes utánaolvasni. Így elkerülheted azokat a kellemetlen helyzeteket, amikor egy nálad tapasztaltabb olvasód hívja fel a figyelmedet a hibákra, ráadásul a munkád is sokkal értékesebb, minőségibb lesz ezáltal.

A legneccesebb terület valószínűleg az orvostudomány, ugyanis nagyon sok történetben kap szerepet akár sérülések, akár betegségek kapcsán egy-egy kórházi/rendelői jelenet. Ilyenkor jobb, ha nem csak hasra ütésből próbálod meg leírni a kezelést és a tüneteket, hanem tényleg megkeresed, mi történik ilyenkor. Ha viszont ezt túlságosan időigényesnek érzed, akkor egész egyszerűen át is ugorhatod az ilyen helyzeteket, és visszatérhetsz azon a ponton, ahol már teljesen biztos vagy a dolgodban.

Ugyanez a helyzet a baleseteknél is. Magát a balesetet nem nehéz megírni, viszont azt már jóval kevesebben szokták eltalálni, hogy az adott ütközésnek, lövésnek, esésnek vagy sérülésnek milyen következményei lehetnek a valóságban. Például ha leírod azt, hogy a karakterednek lassítás nélkül nekimegy egy motor, aztán megússza lényegileg bármilyen törés vagy komolyabb sebesülés nélkül, akkor rossz az irány. A másik véglet sem szerencsés, amikor a szereplő csak beledől egy bokorba, és máris mindenki temeti.

Akkor is szükséged lesz egy kis kutatásra, ha olyan országban játszódik a történeted, amit nem ismersz eléggé. Jól hangzik ugyan, hogy Amerikát vagy épp Japánt már ismerjük eléggé a sorozatok, animék miatt, de ez sajnos nem igaz. Akár a szomszéd országokban is lehetnek olyan szokások, furcsa apróságok, amelyeket mi nem ismerünk, de egy-egy kontinenssel arrébb ezek sokkal nagyobb számban vannak jelen. Például nem ugyanazok az autómárkák fognak szembejönni veled Amerikában, Ázsiában és Európában – és bár ezek csak apróságok, a történeted akkor lesz tényleg hiteles, ha az ilyenekre is odafigyelsz. Odafigyelni pedig csak akkor tudsz, ha van elképzelésed arról, milyen az élet azon a helyen, ahová a sztoridat elhelyezted.

Ezen kívül érdemes még olvasni egy keveset arról is, hogy hogyan is működnek azok a szervek, amelyeket érint a történeted. Ha például a főszereplőd egy rendőr, akkor nem árt, ha tisztában vagy a rendőrség szervezeti felépítésével, de nem is kell ilyen messzire menni néhány szemléletes példáért. Elég arra gondolni, hogy az oktatás minden országban egy kicsit máshogyan épül fel. Az olaszoknál például teljesen általános dolog, hogy öt éves a középiskola, míg ez Magyarországon a legtöbb helyen négy év. Amerikában az egy évfolyamon tanulóknak nem egyetlen fix órarendjük van, így olyan értelemben vett osztályaik sincsenek, mint amilyenekben mi tanulunk. Ezért is érdemes erre rákeresni még azelőtt, hogy esetleg egy valótlan alapra építed fel az egész történetedet.

Hogyan és hol?

Google. A legegyszerűbb, ha a kérdésedet egyenesen a keresőbe írod be, mert a nagy számok törvénye alapján valaki már megkérdezte azt, ami téged érdekel. Ha a konkrét kérdéssel nem működik, akkor még mindig próbálkozhatsz kulcsszavakkal is, mert ezekkel viszont egészen biztosan találni fogsz a témába vágó cikkeket.

Wikipédia. Már a legelején le kell szögezni azt, hogy a wikit bárki szerkesztheti, ezért nem lehet teljes mértékben megbízható forrás, éppen ezért komolyabb iskolai, egyetemi esszék esetében nem érdemes hivatkozni rá. Amikor viszont a történeted miatt végzel kutatómunkát, sokat segíthet, ha egy-egy betegségről, országról vagy szervezetről szeretnél többet megtudni. Ha esetleg magyar nyelven nem találod meg a keresett anyagot, akkor érdemes megpróbálni egy másik nyelven is a keresést, mert az angol vagy német nyelvű Wikipédia nem csak több cikket mutat fel, hanem majdnem minden esetben több információt bocsát az olvasó rendelkezésére.

Könyvek. Bár igaz, hogy az információszerzés leggyorsabb módja az interneten való keresgélés, nem szabad elfelejteni azt sem, hogy amit ott találunk, azt nem lehet minden esetben készpénznek venni. Ezen kívül könnyen előfordulhat az is, hogy az adott témában nem találsz elegendő információt – ilyenkor érdemes fellapozni néhány könyvet. A könyvtárak ugyan tele vannak szakkönyvekkel, és senki sem tiltja meg, hogy ezekben keresd a választ a kérdésedre, de idáig viszonylag kevesen mennek el egy történet miatt. Viszont minden háztartásban vannak különböző ismeretterjesztő könyvek, magazinok, és ezeket érdemes átnézni, mert előfordulhat az is, hogy találsz valamit, ami éppen témába vág.

Szótárak. Szótárakra akkor is szükség van, ha nem idegen nyelvről vagy nyelvre fordítasz, csak ilyen esetekben inkább egynyelvű szótárakat használunk. Ezek viszont akkor kellenek inkább, amikor egy-egy szót, kifejezést értelmezni szeretnél – ilyenkor segíthet egy értelmező szótár, idegen szavak esetében pedig az idegen szavak szótára. Ha a szóismétléseket szeretnéd kikerülni, akkor egy szinonimaszótárra van szükséged. Ezeken kívül hasznos lehet, ha van kéznél egy példányod A magyar helyesírás szabályaiból is – ez nem szótár, és nem is kapcsolódik szorosan a kutatómunkához, azonban legalább olyan fontos, hogy ne csak az legyen pontos, amit írunk, hanem az is, ahogy.

Tovább a következő részre

 

Írta: Ruby

Hogyan kezdjünk írni? – 5. Kezdeti munkálatok 2. rész

Amikor van egy nagyszerű ötleted, azt hosszabb-rövidebb ideig még csak dédelgeted, tervezgeted, de egyszer el fog érkezni a megvalósítás pillanata. Ha pedig már elkezdted ténylegesen írni a sztoridat, akkor egymás után merülhetnek fel benned a kérdések – mert nem elég azt eldönteni, hogy milyen szemszög(ek)ből mutasd be a történéseket, és még a tökéletes kezdőpont megtalálása után is döntened kell néhány dologról.

A legkevésbé egyértelmű talán az, hogy érdemes elgondolkozni a párbeszédek és leírások arányán. Ez olyasmi, amit nem tervezhetsz meg előre, hiszen már csak írás közben fogod látni, hogy melyiket írod könnyebben, gördülékenyebben. Azt viszont már a legelején le kell szögezni, hogy egy jó történethez mindkettőre szükség van.

Leírások és párbeszédek

Mi az a leíró rész?

Röviden: a történetnek az a része, amelyik nem párbeszéd.

Kicsit hosszabban: a leíró rész lehet konkrét leírás, amikor egy helyiséget, tájat vagy szereplőt jellemzel. De ugyanúgy leíró rész lehet a belső monológ is, ahol a karaktereid gondolatait, vívódásait mutatod be.

A leírások előnye az, hogy könnyebben át tudod adni a gondolataidat az olvasónak – ilyenkor van lehetőséged kifejteni olyan dolgokat is, amelyekről a karaktereid nem feltétlenül beszélnek, viszont fontos a történet szempontjából. Ilyenek lehetnek az anekdoták, háttérinfók, a szereplőkben kavargó érzések, de akármilyen titok is. Éppen ezért olyan fontos, hogy a sztoridban legyen elegendő leírás is – ezek segítik leginkább az események folyását. Igaz, hogy nehezebb jó leíró részeket írni, mint párbeszédeket, viszont fontos megjegyezni, hogy ezeknek sem kell emelkedett hangvételűnek lenniük.

Sokan gondolják azt, hogy ha már leírás, akkor annak mindenképpen úgy kell hangzania, mintha egy szépirodalmi műből ragadták volna ki. Ez azonban nem így van. A leírás lehet egyszerű, nem kell olyan szavakat használnod közben, mint például az orca vagy a teremtés, hanem írhatod egész egyszerűen azt is, hogy arc vagy ember, lány, fiú – amelyik leginkább kézre áll. Előfordulhat, hogy szeretnéd annyira szépen megfogalmazni a gondolataidat, hogy aztán a leíró részek túlságosan is elütnek a párbeszédekben használt stílustól. Ezért érdemes legalább nagyjából hasonló stílust megcélozni mindkettővel. Nem kell a leírásokban is szlengeket használnod, de lehetőleg ne egy tizenkilencedik századi kosztümös regényt idézzenek azok a részek, amelyek két rövidítésekkel és mai kifejezésekkel teletűzdelt párbeszéd között vannak.

Ha tehát egy hosszabb szövegrész kerül eléd párbeszédek nélkül, nem kell automatikusan arra gondolnod, hogy most kilométerhosszú jellemzést fogsz kapni egy bácsi ráncairól és rakoncátlan bajuszáról. Mert ennél sokkal több minden lehet leírás – például egy kifejezetten szórakoztató történet a múltból, aminek segítségével bevezetheted a mellékszereplőidet. Használhatod arra is, hogy egy harcjelenetet mutass meg az olvasóidnak, de például a lélektannal foglalkozó történetek javarészt belső monológokból állnak.

párbeszédeket ezzel szemben sokkal egyszerűbb megírni. Éppen ezért könnyű elmenni abba az irányba, hogy a történet jóformán csak párbeszédekből álljon, és mellette minimális legyen a leírás. Fontos leszögezni, hogy ez sem baj. Fel lehet építeni egy sztorit úgy, hogy a párbeszédek legyenek benne a hangsúlyosak, viszont ezzel nem árt óvatosnak lenni.

Amikor szinte kizárólag beszélgetéseket írsz, figyelj oda arra, hogy ne laposodjon el a jelenet, ha a szereplőid esetleg jelentéktelen dolgokat vitatnak meg. Egy párbeszéd lehetőleg csak addig tartson, amíg a karaktereknek van mondanivalójuk egymás számára, mert ha még tovább szeretnéd húzni, akkor könnyen elkezdhetik ismételni a már elhangzottakat, esetleg erőltetetté válhat a beszélgetés.

Ezen kívül nehézséget jelenthet az is, ha három szereplőnél többet próbálsz meg bevonni ugyanabba a párbeszédbe. Természetesen nem lehetetlen jól megírni egy nagyobb csapat megbeszélését sem, itt azonban szem előtt kell tartani, hogy ha nem mindenki egyformán jut szóhoz, akkor az olvasó megfeledkezhet a csendesebb karakterek jelenlétéről. És éppen az ilyen esetek kiküszöbölésére jó megoldás, ha a párbeszédek közé beiktatsz egy-egy bekezdésnyi leírást is.

Egyrészt sokkal szebb lesz a fejezeted tagolása is, ha nem minden sort gondolatjellel kezdesz, másrészt viszont így például egy sok szereplőt felvonultató jelenetben leírhatod, hogy mit csinálnak azok, akik már régen szóltak hozzá a témához. A leírások és párbeszédek tehát kiegészítik egymást. Az, hogy milyen arányban használod egyiket vagy másikat, kizárólag attól függ, hogy neked mi a kényelmes. Ha jobban fekszik egy folyamatosan pörgő beszélgetés, akkor nyugodtan építs első sorban a párbeszédekre, ha viszont inkább hosszú gondolatmeneteket szeretnél megosztani az olvasókkal, akkor érdemes a sok leírásra berendezkedni.

Viszont szem előtt kell tartani, hogy a legtöbb olvasó azt szereti, ha egyik irányba sem esel túlzásba. Mert előfordulhat, hogy a megszólalások nélküli, tömör leírások elijesztik a könnyedebb szórakozásra vágyókat – ugyanakkor mások a kizárólag párbeszédekből álló történetekről kattintanak el azonnal. Éppen ezért érdemes belőni azt a célt, hogy nagyjából fele-felelegyen a leíró részek és párbeszédek aránya.

Természetesen nem kell vonalzóval kicentizni semmit; mindössze arról van szó, hogy ha már érzed, hogy kezd egy kicsit hosszúra nyúlni egy-egy gondolatmenet vagy jellemzés, akkor nyugodtan ékelj közbe egy rövidebb párbeszédet. Vagy épp ellenkezőleg: amikor már egy oldalnyi párbeszédet megírtál, gondolkozz el azon, hogy eközben mit csinálnak a karaktereid! Sokkal élőbbé teheti őket, ha beszélgetés közben mozognak, pakolásznak, elejtenek dolgokat, megigazítják a hajukat, vagy a bevállalósabbak akár a betörővel is megküzdhetnek egy éjszakai telefonhívás közben.

Fejezetek és címeik

A folytatásos történetek jellemzően fejezetekből állnak, és ennek megfelelően mindegyiket le kell zárni egy ponton. Gyakorlatilag úgy tagolod a történetedet, ahogyan csak szeretnéd – viszont érdemes hatásos, szép mondatokkal vagy éppen valami meghökkentő, izgalmas fordulattal lezárni az adott részt. Erre azért van szükség, hogy vagy megnyugtassa az olvasó lelkét, vagy felborzolja a kedélyeket az a bizonyos utolsó néhány mondat. Sokkal könnyebb folyamatosan fenntartani a figyelmet, ha függővéget használsz egy-egy fejezeted végén, mert olyankor az emberek izgulni fognak, hiszen nem tudják, mi fog történni legközelebb.

Függővég lehet egy meglepő hír, egy váratlan látogató, de akár egy egyszerű hanghatás is – például az éjszaka közepén egy pohártörés az üres házban. Nem feltétlenül kell, hogy egy tragédiát vagy rossz hírt vezess be a fejezet végére, mert ugyanúgy fenntartja az érdeklődést bármi, amit az olvasók nem tudnak előre, de te valahogyan beharangozod nekik. Ha ajtónyílással zárod le a fejezetedet, nem feltétlenül a rossz hír hozóját kell a következő rész elején felvezetned, mert megérkezhet egyszerűen egy rég látott barát vagy szövetséges is.

Az sem baj, ha nem tudsz vagy nem akarsz idegtépő függővégeket írni, mert akkor is ott van még a lehetőséged, hogy elvarrd a szálakat, levidd a hangsúlyt a mondat végén – és egy szép, találó gondolattal lezárd az egészet. Az a legfontosabb, érezhető legyen, hogy az a pont a vége az adott fejezetnek, és se neked, se az olvasónak ne legyen olyan benyomása, mintha egész egyszerűen elvágták volna valahol a történetet.

Ha pedig már a lezárás megvolt, akkor gyakorlatilag készen van a fejezeted. Viszont a teendők listája itt még nem ér véget, hiszen a legtöbb író nem egyszerűen hátradől ilyenkor, hanem megnézi azt is, hogy pontosan milyen hosszú is lett a műve. Az már mindegy, hogy szószámban vagy oldalakban méred, a lényeg ugyanis az, hogy mindegy, milyen hosszúak a fejezeteid, de lehetőleg legyen körülbelül ugyanannyi az összes. Megint nem arról van szó, hogy pontosan ugyanannyi szóból kell állnia minden egyes résznek, viszont érdemes beállni egy körülbelüli hosszúságra.

Ha ugyanis az első fejezeted mondjuk tíz oldalas vagy hat-hétezer szavas, akkor az olvasóid nagyon rövidnek fogják érezni a három oldalas/ezerötszáz szavas második részt. Ezért jó, ha belövöd magadnak azt a mennyiséget, amennyit kényelmesen meg tudsz írni úgy, hogy az események ne essenek szét a fejezeten belül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha te az elején mondjuk három-négyezer szavas fejezeteket írtál, akkor most már mindegyiknek ilyen rövidnek kell lennie. Gyakran előfordul, hogy az író a történet előrehaladtával egyre inkább belejön, egyre több tapasztalattal a háta mögött könnyedén eléri a kezdeti fejezethossz dupláját is. Ilyenkor érdemes fokozatosan egyre hosszabb fejezeteket írni, mert akkor az olvasó nem fogja úgy érezni, hogy egyik pillanatról a másikra sokkal hosszabb részeket kap.

Amikor a szó- vagy oldalszámot is megnézted, már csak egyetlen apróság hiányzik: a fejezetcím. Persze, az is lehet, hogy te már írás előtt vagy közben kitaláltad a tökéletes címet, de a legtöbben komoly bajban vagyunk ilyenkor. Vannak olyan részei a történetnek, amikor akár öt-hat elfogadható fejezetcím is eszedbe jut, máskor pedig egy sem. Ez nem azért van, mert egyes fejezetek jobbak vagy rosszabbak a többinél – címet adni egyszerűen nehéz.

Van azonban egy olyan módszer, ami egyrészt megkönnyítheti a dolgodat, másrészt átláthatóvá is teszi a címeidet mind neked, mind az olvasóknak. Ehhez nincs más dolgod, csak találj ki egy rendszert a történet fejezetcímeinek, és ragaszkodj hozzá a későbbiekben is. Ez egyrészt kiküszöböli azt, hogy összevisszák legyenek a címeid, másrészt téged is bekorlátoz valamilyen keretek közé, és így már eleve egyfajta sémában kell csak gondolkoznod.

Néhány példa címtípusokra:

1. fejezet/Első fejezet – A legegyszerűbb, amikor nem agyalsz semmilyen frappáns kifejezésen, utaláson vagy találó idézeten, csak leírod a fejezet számát, és kész is. Kicsit lusta megoldás, de jó hír, hogy a legtöbb olvasó nem fogja kevesebbre tartani a sztoridat, ha megmaradsz a számozásnál.

A kiskacsa/Vérfolt a padlón – Rövid, néhány szavas, lényegre törő címek, amelyek általában előrevetítik, hogy az olvasó mivel fog találkozni az adott fejezetben. Talán ez az, amivel a leggyakrabban találkozni lehet olvasás közben, és egy fokkal már kreatívabb is, mint az előző megoldás, de még mindig nem igényel túl sok gondolkodást.

Idézetek/részletek/dalcímek – Ezeket már jóval nehezebb kiválasztani, mert nem elég végiggörgetni az elkészült fejezetedet, hanem még további kutatómunkát is igényel, ha valami találót szeretnél. Az ilyenek általában már hosszabbak, kicsit nagyobb fejtörést jelentenek az olvasónak is, mert nem minden esetben egyértelmű, hogy mire akarsz utalni nekik ezzel a címmel.

Vizsga – Otthon?!/Memories ~ Emlékek – Felépítheted a fejezetcímeidet úgy is, hogy mindegyik két tagból álljon. Ezzel lényegileg a lehetőségek száma végtelen, mert tetszés szerint választhatsz idegen nyelvű és magyar szavakat egymás mellé, vagy kifejezhetsz az ilyenekkel humort, ellentéteket, esetleg fokozhatod az izgalmakat is. A lényeg csak annyi, hogy következetesen tartsd meg a két elemet.

Első fejezet, amelyben… – Valószínűleg az összes közül ez a legritkábban előforduló, de ez is egy lehetőség. Ilyenkor a fejezet száma után egy amelyben, ahol, amikor szó után nagyon röviden összefoglalhatod az eseményeket. Lényegileg olyan, mint egy előzetes, és tud nagyon hangulatos lenni, viszont nem egyszerű tényleg tömören összefoglalni a lényeget.

Idegen nyelvű címek – Nagy divat mostanában angol, francia vagy egyéb nyelvű fejezetcímeket választani, és bár ebben az esetben előfordulhat, hogy nem minden olvasó érti, ez sem egy rossz gondolat. Ilyenkor érdemes lábjegyzetben, megjegyzésben elárulni a magyarra fordított címet is.

Természetesen ennél lényegesen több lehetőség áll rendelkezésedre, amikor kiválasztasz egy formát a fejezetcímeidnek, és senki sem fog rád szólni akkor sem, ha nem ragaszkodsz egyetlen rendszerhez. Viszont ha következetesen csak az egyik típust használod, akkor átláthatóbbak lesznek a fejezetcímeid, és sokkal jobb lesz végignézni rajtuk, mintha az egyik kínaiul lenne, a következő pedig két sorban elmeséli, mire kell számítani az adott részben.

Címek

Ha pedig már teljesen készen vagy a fejezeteid egy részével, még mindig hátravan a történeted címe. A címadás nem véletlenül csak most kerül szóba – ugyanis ha csak nincsen valami nagyon találó ötleted már az elejétől kezdve, akkor jobban jársz, ha a címet csak azután választod ki, hogy már elkezdted az írást. Azért is szerencsésebb így elnevezni a történetedet, mert ha már megvan belőle valamennyi, akkor te is tisztábban látod, hogy milyen irányba haladnak az események, és könnyebben találsz egy jó címet.

Milyen a jó cím?

Rövid. Az a legjobb, ha mindössze néhány szóból áll. Természetesen az sem baj, ha te inkább a hosszabb címek híve vagy, de érdemes szem előtt tartani, hogy az emberek könnyebben megjegyzik a rövidebb címeket, a hosszabbaknál már nagyobb az esélye annak, hogy nem jól emlékeznek rá.

Egyedi. Tehát lehetőleg legyen valami egyedi, ne pedig a századik Viszonzatlan/veszélyes/reménytelen szerelem mellett dönts, ha mondjuk elnevezheted akár A macskamenta mellékhatásainak is.

A történetről szól. Igazság szerint ez a legfontosabb kritérium – mert hiába adsz a történetednek egy gyönyörű, figyelemfelkeltő, tökéletes címet, ha az köszönőviszonyban sincsen a sztoriddal. Az még nem baj, ha az olvasó számára eleinte nem világos, mi a kapcsolat a cím és a történet között, viszont a végére mindenképpen nyerjen értelmet a címválasztás.

Ezen kívül érdemes még szem előtt tartani azt is, hogy a címet örökre választod. Mert előfordulhat, hogy idővel szeretnéd átírni, javítani a sztoridat, és olyankor lehetőséged van arra, hogy megváltoztasd az eseményeket, a leírásokat és a párbeszédeket is. Viszont a címet még ilyenkor is meg kell tartanod, különben az olvasók nem fogják megtalálni. Éppen ezért alaposan gondold végig, mielőtt elnevezed a történetedet. Amíg még nem publikálod, nyugodtan adhatsz neki valami egyszerűbb munkacímet, mert azt rajtad kívül nem fogja látni senki.

Amikor pedig elkészültek az első fejezeteid, ráadásul már el is nevezted a történetedet, azt gondolhatnád, hogy itt az ideje hátradőlni és írni. Az írók feladata viszont ennél jóval összetettebb – a tennivalók szinte sosem fogynak el.

 

Tovább a következő részre

Írta: Ruby