Hogyan kezdjünk írni? – 5. Kezdeti munkálatok 2. rész

Amikor van egy nagyszerű ötleted, azt hosszabb-rövidebb ideig még csak dédelgeted, tervezgeted, de egyszer el fog érkezni a megvalósítás pillanata. Ha pedig már elkezdted ténylegesen írni a sztoridat, akkor egymás után merülhetnek fel benned a kérdések – mert nem elég azt eldönteni, hogy milyen szemszög(ek)ből mutasd be a történéseket, és még a tökéletes kezdőpont megtalálása után is döntened kell néhány dologról.

A legkevésbé egyértelmű talán az, hogy érdemes elgondolkozni a párbeszédek és leírások arányán. Ez olyasmi, amit nem tervezhetsz meg előre, hiszen már csak írás közben fogod látni, hogy melyiket írod könnyebben, gördülékenyebben. Azt viszont már a legelején le kell szögezni, hogy egy jó történethez mindkettőre szükség van.

Leírások és párbeszédek

Mi az a leíró rész?

Röviden: a történetnek az a része, amelyik nem párbeszéd.

Kicsit hosszabban: a leíró rész lehet konkrét leírás, amikor egy helyiséget, tájat vagy szereplőt jellemzel. De ugyanúgy leíró rész lehet a belső monológ is, ahol a karaktereid gondolatait, vívódásait mutatod be.

A leírások előnye az, hogy könnyebben át tudod adni a gondolataidat az olvasónak – ilyenkor van lehetőséged kifejteni olyan dolgokat is, amelyekről a karaktereid nem feltétlenül beszélnek, viszont fontos a történet szempontjából. Ilyenek lehetnek az anekdoták, háttérinfók, a szereplőkben kavargó érzések, de akármilyen titok is. Éppen ezért olyan fontos, hogy a sztoridban legyen elegendő leírás is – ezek segítik leginkább az események folyását. Igaz, hogy nehezebb jó leíró részeket írni, mint párbeszédeket, viszont fontos megjegyezni, hogy ezeknek sem kell emelkedett hangvételűnek lenniük.

Sokan gondolják azt, hogy ha már leírás, akkor annak mindenképpen úgy kell hangzania, mintha egy szépirodalmi műből ragadták volna ki. Ez azonban nem így van. A leírás lehet egyszerű, nem kell olyan szavakat használnod közben, mint például az orca vagy a teremtés, hanem írhatod egész egyszerűen azt is, hogy arc vagy ember, lány, fiú – amelyik leginkább kézre áll. Előfordulhat, hogy szeretnéd annyira szépen megfogalmazni a gondolataidat, hogy aztán a leíró részek túlságosan is elütnek a párbeszédekben használt stílustól. Ezért érdemes legalább nagyjából hasonló stílust megcélozni mindkettővel. Nem kell a leírásokban is szlengeket használnod, de lehetőleg ne egy tizenkilencedik századi kosztümös regényt idézzenek azok a részek, amelyek két rövidítésekkel és mai kifejezésekkel teletűzdelt párbeszéd között vannak.

Ha tehát egy hosszabb szövegrész kerül eléd párbeszédek nélkül, nem kell automatikusan arra gondolnod, hogy most kilométerhosszú jellemzést fogsz kapni egy bácsi ráncairól és rakoncátlan bajuszáról. Mert ennél sokkal több minden lehet leírás – például egy kifejezetten szórakoztató történet a múltból, aminek segítségével bevezetheted a mellékszereplőidet. Használhatod arra is, hogy egy harcjelenetet mutass meg az olvasóidnak, de például a lélektannal foglalkozó történetek javarészt belső monológokból állnak.

A párbeszédeket ezzel szemben sokkal egyszerűbb megírni. Éppen ezért könnyű elmenni abba az irányba, hogy a történet jóformán csak párbeszédekből álljon, és mellette minimális legyen a leírás. Fontos leszögezni, hogy ez sem baj. Fel lehet építeni egy sztorit úgy, hogy a párbeszédek legyenek benne a hangsúlyosak, viszont ezzel nem árt óvatosnak lenni.

Amikor szinte kizárólag beszélgetéseket írsz, figyelj oda arra, hogy ne laposodjon el a jelenet, ha a szereplőid esetleg jelentéktelen dolgokat vitatnak meg. Egy párbeszéd lehetőleg csak addig tartson, amíg a karaktereknek van mondanivalójuk egymás számára, mert ha még tovább szeretnéd húzni, akkor könnyen elkezdhetik ismételni a már elhangzottakat, esetleg erőltetetté válhat a beszélgetés.

Ezen kívül nehézséget jelenthet az is, ha három szereplőnél többet próbálsz meg bevonni ugyanabba a párbeszédbe. Természetesen nem lehetetlen jól megírni egy nagyobb csapat megbeszélését sem, itt azonban szem előtt kell tartani, hogy ha nem mindenki egyformán jut szóhoz, akkor az olvasó megfeledkezhet a csendesebb karakterek jelenlétéről. És éppen az ilyen esetek kiküszöbölésére jó megoldás, ha a párbeszédek közé beiktatsz egy-egy bekezdésnyi leírást is.

Egyrészt sokkal szebb lesz a fejezeted tagolása is, ha nem minden sort gondolatjellel kezdesz, másrészt viszont így például egy sok szereplőt felvonultató jelenetben leírhatod, hogy mit csinálnak azok, akik már régen szóltak hozzá a témához. A leírások és párbeszédek tehát kiegészítik egymást. Az, hogy milyen arányban használod egyiket vagy másikat, kizárólag attól függ, hogy neked mi a kényelmes. Ha jobban fekszik egy folyamatosan pörgő beszélgetés, akkor nyugodtan építs első sorban a párbeszédekre, ha viszont inkább hosszú gondolatmeneteket szeretnél megosztani az olvasókkal, akkor érdemes a sok leírásra berendezkedni.

Viszont szem előtt kell tartani, hogy a legtöbb olvasó azt szereti, ha egyik irányba sem esel túlzásba. Mert előfordulhat, hogy a megszólalások nélküli, tömör leírások elijesztik a könnyedebb szórakozásra vágyókat – ugyanakkor mások a kizárólag párbeszédekből álló történetekről kattintanak el azonnal. Éppen ezért érdemes belőni azt a célt, hogy nagyjából fele-felelegyen a leíró részek és párbeszédek aránya.

Természetesen nem kell vonalzóval kicentizni semmit; mindössze arról van szó, hogy ha már érzed, hogy kezd egy kicsit hosszúra nyúlni egy-egy gondolatmenet vagy jellemzés, akkor nyugodtan ékelj közbe egy rövidebb párbeszédet. Vagy épp ellenkezőleg: amikor már egy oldalnyi párbeszédet megírtál, gondolkozz el azon, hogy eközben mit csinálnak a karaktereid! Sokkal élőbbé teheti őket, ha beszélgetés közben mozognak, pakolásznak, elejtenek dolgokat, megigazítják a hajukat, vagy a bevállalósabbak akár a betörővel is megküzdhetnek egy éjszakai telefonhívás közben.

Fejezetek és címeik

A folytatásos történetek jellemzően fejezetekből állnak, és ennek megfelelően mindegyiket le kell zárni egy ponton. Gyakorlatilag úgy tagolod a történetedet, ahogyan csak szeretnéd – viszont érdemes hatásos, szép mondatokkal vagy éppen valami meghökkentő, izgalmas fordulattal lezárni az adott részt. Erre azért van szükség, hogy vagy megnyugtassa az olvasó lelkét, vagy felborzolja a kedélyeket az a bizonyos utolsó néhány mondat. Sokkal könnyebb folyamatosan fenntartani a figyelmet, ha függővéget használsz egy-egy fejezeted végén, mert olyankor az emberek izgulni fognak, hiszen nem tudják, mi fog történni legközelebb.

Függővég lehet egy meglepő hír, egy váratlan látogató, de akár egy egyszerű hanghatás is – például az éjszaka közepén egy pohártörés az üres házban. Nem feltétlenül kell, hogy egy tragédiát vagy rossz hírt vezess be a fejezet végére, mert ugyanúgy fenntartja az érdeklődést bármi, amit az olvasók nem tudnak előre, de te valahogyan beharangozod nekik. Ha ajtónyílással zárod le a fejezetedet, nem feltétlenül a rossz hír hozóját kell a következő rész elején felvezetned, mert megérkezhet egyszerűen egy rég látott barát vagy szövetséges is.

Az sem baj, ha nem tudsz vagy nem akarsz idegtépő függővégeket írni, mert akkor is ott van még a lehetőséged, hogy elvarrd a szálakat, levidd a hangsúlyt a mondat végén – és egy szép, találó gondolattal lezárd az egészet. Az a legfontosabb, érezhető legyen, hogy az a pont a vége az adott fejezetnek, és se neked, se az olvasónak ne legyen olyan benyomása, mintha egész egyszerűen elvágták volna valahol a történetet.

Ha pedig már a lezárás megvolt, akkor gyakorlatilag készen van a fejezeted. Viszont a teendők listája itt még nem ér véget, hiszen a legtöbb író nem egyszerűen hátradől ilyenkor, hanem megnézi azt is, hogy pontosan milyen hosszú is lett a műve. Az már mindegy, hogy szószámban vagy oldalakban méred, a lényeg ugyanis az, hogy mindegy, milyen hosszúak a fejezeteid, de lehetőleg legyen körülbelül ugyanannyi az összes. Megint nem arról van szó, hogy pontosan ugyanannyi szóból kell állnia minden egyes résznek, viszont érdemes beállni egy körülbelüli hosszúságra.

Ha ugyanis az első fejezeted mondjuk tíz oldalas vagy hat-hétezer szavas, akkor az olvasóid nagyon rövidnek fogják érezni a három oldalas/ezerötszáz szavas második részt. Ezért jó, ha belövöd magadnak azt a mennyiséget, amennyit kényelmesen meg tudsz írni úgy, hogy az események ne essenek szét a fejezeten belül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha te az elején mondjuk három-négyezer szavas fejezeteket írtál, akkor most már mindegyiknek ilyen rövidnek kell lennie. Gyakran előfordul, hogy az író a történet előrehaladtával egyre inkább belejön, egyre több tapasztalattal a háta mögött könnyedén eléri a kezdeti fejezethossz dupláját is. Ilyenkor érdemes fokozatosan egyre hosszabb fejezeteket írni, mert akkor az olvasó nem fogja úgy érezni, hogy egyik pillanatról a másikra sokkal hosszabb részeket kap.

Amikor a szó- vagy oldalszámot is megnézted, már csak egyetlen apróság hiányzik: a fejezetcím. Persze, az is lehet, hogy te már írás előtt vagy közben kitaláltad a tökéletes címet, de a legtöbben komoly bajban vagyunk ilyenkor. Vannak olyan részei a történetnek, amikor akár öt-hat elfogadható fejezetcím is eszedbe jut, máskor pedig egy sem. Ez nem azért van, mert egyes fejezetek jobbak vagy rosszabbak a többinél – címet adni egyszerűen nehéz.

Van azonban egy olyan módszer, ami egyrészt megkönnyítheti a dolgodat, másrészt átláthatóvá is teszi a címeidet mind neked, mind az olvasóknak. Ehhez nincs más dolgod, csak találj ki egy rendszert a történet fejezetcímeinek, és ragaszkodj hozzá a későbbiekben is. Ez egyrészt kiküszöböli azt, hogy összevisszák legyenek a címeid, másrészt téged is bekorlátoz valamilyen keretek közé, és így már eleve egyfajta sémában kell csak gondolkoznod.

Néhány példa címtípusokra:

1. fejezet/Első fejezet – A legegyszerűbb, amikor nem agyalsz semmilyen frappáns kifejezésen, utaláson vagy találó idézeten, csak leírod a fejezet számát, és kész is. Kicsit lusta megoldás, de jó hír, hogy a legtöbb olvasó nem fogja kevesebbre tartani a sztoridat, ha megmaradsz a számozásnál.

A kiskacsa/Vérfolt a padlón – Rövid, néhány szavas, lényegre törő címek, amelyek általában előrevetítik, hogy az olvasó mivel fog találkozni az adott fejezetben. Talán ez az, amivel a leggyakrabban találkozni lehet olvasás közben, és egy fokkal már kreatívabb is, mint az előző megoldás, de még mindig nem igényel túl sok gondolkodást.

Idézetek/részletek/dalcímek – Ezeket már jóval nehezebb kiválasztani, mert nem elég végiggörgetni az elkészült fejezetedet, hanem még további kutatómunkát is igényel, ha valami találót szeretnél. Az ilyenek általában már hosszabbak, kicsit nagyobb fejtörést jelentenek az olvasónak is, mert nem minden esetben egyértelmű, hogy mire akarsz utalni nekik ezzel a címmel.

Vizsga – Otthon?!/Memories ~ Emlékek – Felépítheted a fejezetcímeidet úgy is, hogy mindegyik két tagból álljon. Ezzel lényegileg a lehetőségek száma végtelen, mert tetszés szerint választhatsz idegen nyelvű és magyar szavakat egymás mellé, vagy kifejezhetsz az ilyenekkel humort, ellentéteket, esetleg fokozhatod az izgalmakat is. A lényeg csak annyi, hogy következetesen tartsd meg a két elemet.

Első fejezet, amelyben… – Valószínűleg az összes közül ez a legritkábban előforduló, de ez is egy lehetőség. Ilyenkor a fejezet száma után egy amelyben, ahol, amikor szó után nagyon röviden összefoglalhatod az eseményeket. Lényegileg olyan, mint egy előzetes, és tud nagyon hangulatos lenni, viszont nem egyszerű tényleg tömören összefoglalni a lényeget.

Idegen nyelvű címek – Nagy divat mostanában angol, francia vagy egyéb nyelvű fejezetcímeket választani, és bár ebben az esetben előfordulhat, hogy nem minden olvasó érti, ez sem egy rossz gondolat. Ilyenkor érdemes lábjegyzetben, megjegyzésben elárulni a magyarra fordított címet is.

Természetesen ennél lényegesen több lehetőség áll rendelkezésedre, amikor kiválasztasz egy formát a fejezetcímeidnek, és senki sem fog rád szólni akkor sem, ha nem ragaszkodsz egyetlen rendszerhez. Viszont ha következetesen csak az egyik típust használod, akkor átláthatóbbak lesznek a fejezetcímeid, és sokkal jobb lesz végignézni rajtuk, mintha az egyik kínaiul lenne, a következő pedig két sorban elmeséli, mire kell számítani az adott részben.

Címek

Ha pedig már teljesen készen vagy a fejezeteid egy részével, még mindig hátravan a történeted címe. A címadás nem véletlenül csak most kerül szóba – ugyanis ha csak nincsen valami nagyon találó ötleted már az elejétől kezdve, akkor jobban jársz, ha a címet csak azután választod ki, hogy már elkezdted az írást. Azért is szerencsésebb így elnevezni a történetedet, mert ha már megvan belőle valamennyi, akkor te is tisztábban látod, hogy milyen irányba haladnak az események, és könnyebben találsz egy jó címet.

Milyen a jó cím?

Rövid. Az a legjobb, ha mindössze néhány szóból áll. Természetesen az sem baj, ha te inkább a hosszabb címek híve vagy, de érdemes szem előtt tartani, hogy az emberek könnyebben megjegyzik a rövidebb címeket, a hosszabbaknál már nagyobb az esélye annak, hogy nem jól emlékeznek rá.

Egyedi. Tehát lehetőleg legyen valami egyedi, ne pedig a századik Viszonzatlan/veszélyes/reménytelen szerelem mellett dönts, ha mondjuk elnevezheted akár A macskamenta mellékhatásainak is.

A történetről szól. Igazság szerint ez a legfontosabb kritérium – mert hiába adsz a történetednek egy gyönyörű, figyelemfelkeltő, tökéletes címet, ha az köszönőviszonyban sincsen a sztoriddal. Az még nem baj, ha az olvasó számára eleinte nem világos, mi a kapcsolat a cím és a történet között, viszont a végére mindenképpen nyerjen értelmet a címválasztás.

Ezen kívül érdemes még szem előtt tartani azt is, hogy a címet örökre választod. Mert előfordulhat, hogy idővel szeretnéd átírni, javítani a sztoridat, és olyankor lehetőséged van arra, hogy megváltoztasd az eseményeket, a leírásokat és a párbeszédeket is. Viszont a címet még ilyenkor is meg kell tartanod, különben az olvasók nem fogják megtalálni. Éppen ezért alaposan gondold végig, mielőtt elnevezed a történetedet. Amíg még nem publikálod, nyugodtan adhatsz neki valami egyszerűbb munkacímet, mert azt rajtad kívül nem fogja látni senki.

Amikor pedig elkészültek az első fejezeteid, ráadásul már el is nevezted a történetedet, azt gondolhatnád, hogy itt az ideje hátradőlni és írni. Az írók feladata viszont ennél jóval összetettebb – a tennivalók szinte sosem fogynak el.

 

Tovább a következő részre

Írta: Ruby