Lakótársak

Lakótársak – Hatodik fejezet

+1 Önbizalom

–2 Empátia

 

Én eddig meg voltam győződve arról, hogy Ryan egyke. Soha nem lehetett hallani a családjáról, de egy kisvárosban az ember elég nehezen tudott eltitkolni egy testvért. És mit sajnált? Mi történhetett a húgával, ami miatt szükségét érezte annak, hogy így szétcsapja magát? Mégis mi folyik itt?

– Ez egy nagyon hosszú történet – fordította el a fejét Ryan, mintha csak hallotta volna a bennem felmerülő kérdéseket. – Egy hosszú és elég csúnya történet.

 

Először nem tudtam, mit mondjak neki, így csak csendben figyeltem a lakótársam vonásait. Bármikor képes lettem volna magam elé képzelni az arcát, mert már hosszú ideje álmodoztam róla, hogy egyszer majd rám mosolyog, elhív valahová, a dolgok pedig csak úgy megtörténnek. Ehelyett most egyáltalán nem az áhított randi felé tartottunk, és valahogy nem bántam, mert már abból, ahogy a levegőt vette, érezni lehetett, hogy egy kis flörtölésnél komolyabb következett. Ryan nem volt elutasító, nem zárkózott el tőlem egyértelműen, én mégis alaposan megrágtam a mondandómat.

– Időm van – kezdtem végül –, és azt hiszem, egészen jó hallgatóság is vagyok.

Kicsit esetlennek éreztem a saját szavaimat, de reméltem, hogy érteni fogja, mire gondoltam. Néha eszembe jutott, hogy bizonyos benyomásokat, gondolatokat, érzéseket egyszerűen lehetetlen megfelelően szavakba önteni. Mert akármilyen szókincse van is az embernek, a bennünk kavargó sokféle árnyalatot megfogalmazni, és főleg úgy megfogalmazni, hogy mások számára érthető legyen… az nehéz. Az életben így is olyan sok a félreértés, és ezek legtöbbje apróságokon múlik mindössze.

– A húgom most tizenhat – sóhajtott fel Ryan, és bár én kerestem a pillantását, ő nem nézett rám, a növényünket bámulta, mintha muszáj lenne. – És nem láttam őt vagy tizenkét éve. Egészen tegnap estig.

Döbbenetemben kissé elnyíltak az ajkaim, mert valahogy nem erre számítottam. Jó, rendben, olyan gyorsan követték egymást az események, hogy időm sem volt igazán találgatni, de valahogy váratlanul ért a kijelentése. A felvezetés után valamiért azt gondoltam, hogy a húga már… jó ég, túl sok szappanoperát néztem.

Meg is köszörültem a torkomat, és küldtem felé egy biztató mosolyt, hogy meg ne akadjon itt, és közben őszintén reméltem, hogy soha nem jön majd rá, miféle borzalmakat véltem felfedezni a múltjában. Talán ennyire nem tragikus hős típus.

– A szüleim kapcsolata nem volt túl jó – kezdte kis idő után újra a mondandóját, és ezzel egyidőben fel is állt mellőlem. – Én ezt nem láttam, mert még kicsi voltam, és a legnagyobb problémám az volt, hogy a húgom is át akart jönni Joshhoz, én meg nem akartam. Ki akarja, hogy a hülye kistesója a nyakán lógjon? Én nem. Meg egyébként is mindig benne voltunk valami nagy játékban, amit Kitty csak elrontott volna a nyafogásával. Mert ő azt gondolta, babázni fogunk vele, mi meg nem azt akartunk, hanem versenyezni meg hősöst játszani.

Próbáltam összeszedni az információmorzsákat, mint például azt, hogy az elmondása alapján annyira szoros azért nem volt a kapcsolata a testvérével, ellenben újra utalt arra, hogy Josh mennyire fontos barátja volt gyerekkorában. Mégis mi történhetett, ami aztán ezt a barátságot évekre jegelni tudta? Ami mégsem volt annyira komoly, hogy aztán most, hogy együtt laktak, nem akasztotta meg őket egyszer sem?

– Anyám elég gyenge idegzetű volt mindig is, emlékszem, hogy sokat sírt, sokat kiabált, és szinte sosem láttam őt mosolyogni. Nem szerette, ha elmentem otthonról, én meg nem szerettem otthon lenni, mert nem éreztem jól magam. Most utólag visszanézve már látom, hogy valószínűleg éreztem a feszültséget, és emiatt egyébként szinte állandóan menekültem. Sokszor úgy is elmentem, hogy anya megtiltotta, és egy ilyen alkalommal, mikor hazaértem este, már csak azt láttam, hogy üres volt a ház, anya pedig elment a húgommal együtt.

Elkerekedett szemekkel meredtem rá, de Ryan még mindig nem volt hajlandó felém fordulni. Valahol megértettem, mert mégis csak most vallotta be, hogy ezek szerint az anyja nem csak otthagyta őt, hanem… elrabolta a testvérét is?

– Apa előbb napokig, hetekig próbálta utolérni őt telefonon, emlékszem, síkideg volt – folytatta kicsit csendesebben. – Még soha nem láttam őt olyannak, mint akkor, mert rendesen tört-zúzott. Tökre féltem tőle. Haragudott és csalódott volt, vagy nem tudom, nem beszélt arról, mit érez, ezt csak én gondolom. Egy idő után a rendőrséget is bevonta anyám kerestetésébe, és így végül megtalálta őt, és legalább a válást el tudták indítani. Hosszú pereskedés volt egyébként, engem is többször rángattak pszichológushoz, mert a szüleim nem tudtak megegyezni, kié legyen a felügyeleti jog.

– Jaj – szaladt ki a számon, és teljesen magától mozdult a testem, amikor felálltam, hogy odalépjek hozzá, ezzel pedig végre el tudtam érni, hogy Ryan felém pillantson. Meg is akadt egy kicsit, és már kezdtem attól félni, hogy sikerült annyira kizökkentenem, hogy ne is akarja folytatni. Szerencsére végül lassan újra felvette a története fonalát.

– Anyám állítólag mindenáron magához akart venni engem is, mert eredetileg engem is meg akart szöktetni – formált idézőjelet az ujjaival. – Csak nem voltam otthon, amikor kellett volna. Én viszont annyira haragudtam rá, hogy nem akartam meghallgatni sem, amikor meg akart győzni. Csak azt láttam, hogy otthagyott engem úgy, hogy hónapokig felém sem nézett. Szóval elég egyértelmű volt részemről, hogy apával akarok maradni, Kitty pedig hallani sem akart róla, hogy hazajöjjön hozzánk, mert anyához ragaszkodott.

A korábbi fáradtság egészen elpárolgott belőlem, és csak annyi emlékeztetett a hosszú éjszakámra, hogy amikor pózt váltottam mellette, a tagjaim olyan lassan mozdultak csak, mintha ólomsúlyúak lettek volna. A gondolataim gyorsan váltották egymást, és megjelent előttem szinte filmszerűen az egész történet. Ahogy a kis Ryan titokban átmegy játszani a barátjához, majd hazaérve azzal találja szemben magát, hogy eltűnt az anyja és a húga, az apja pedig tajtékzik a dühtől. Ahogy aztán ez akkora törés benne, hogy meg sem akarja hallgatni az anyját, ezzel pedig aláírja a saját ítéletét, ami az apjához láncolja, aki… akiről nem tudtam még semmit, de valahogy nem volt jó érzésem vele kapcsolatban. Elvégre milyen lehet az az ember, akitől a felesége a gyerekét felkapva menekül az ismeretlenbe?

Ryan talán látta rajtam, hogy elkalandoztam egy kissé, talán egyébként is megakadt, de akárhogy legyen is, elhallgatott egy időre. Így hát én összeszedtem a gondolataimat, és megkíséreltem kifejezni a bennem kavargó… mindent.

– Nem tudtam, hogy ilyesmi történt veled gyerekkorodban. Sajnálom. Ez csak… ez nagyon szomorú, és… már nincs baj, ugye?

Egy ideig csak pislogott rám, én pedig éreztem, hogy kicsit elpirultam a pillantása súlya alatt. Valószínűleg a reakcióm koránt sem sikerült olyan megnyugtatóra és összeszedettre, mint amilyenre terveztem, de amikor Ryan nagyon halványan elmosolyodott, mintha mázsás súly omlott volna le a mellkasomról.

– Jól vagyok, ne aggódj miattam – rázta a fejét. – Tegnap este megjelent itt Kitty, mert valahonnan megtudta, hogy ide költöztem, és aztán veszekedtünk. Mindegy. Nem akarlak fárasztani a részletekkel, nem is fontos. Csak nagyon kiborultam tőle, mert nem számítottam rá, nem így számítottam rá, és azt hiszem, nagyon rosszul reagáltam le a helyzetet. Akkor is, utána is. Többet ilyesmi nem fordul elő.

Ahogy figyeltem az újra elkomoruló arcát, valamiféle kényelmetlen érzés telepedett rám. Annyira gyorsan foglalta össze a történet végét, hogy akarva-akaratlanul is hiányérzetem támadt. Nem lehet, hogy volt még a válás és a húga felbukkanása között valami, amit kihagyott? Pontosan mi zaklathatta fel ennyire Kitty megjelenésében?

Túl sok volt bennem a kérdés, de még mielőtt akár csak egyet is megfogalmazhattam volna, Ryan közel hajolt hozzám, és az arcomra csókolt. A puszi rövid volt, és nem is különösebben tüzes, mégis ő kezdeményezte, és határozottan nem volt részeg közben.

– Köszönöm.

– Mi-mit? – hebegtem kissé zavartan.

– Mindent.

Mi mindent? Az éjszakait? Azt, hogy meghallgattam? Nagyon hálás lettem volna, ha egy kicsit konkretizálja, kifejti, mit ért minden alatt, de ő már fel is állt mellőlem. Miért éreztem azt, hogy hirtelen menekülni akart a szituációból? Miért éreztem azt, hogy még a puszit is csak azért adta, hogy ki tudjon hátrálni, amikor rájött, hogy túl sokat mondott? Miért kételkedem én egyáltalán benne, miért nem tudom egyszerűen csak a jót feltételezni róla, vagy legalább álmodozni, mint régebben? A fejem úgy zsongott, hogy még mélyebben belesüppedtem a fotel puha matracába. Mindenhol azt olvastam, hogy a nők a bonyolultak. Aki ezt megfogalmazta, még nem találkozott azokkal a fiúkkal, akik az én életemet bonyolították.

 

Mi legyen a következő lépésem Ryan-ügyben?
  • Minden címkétől függetlenül segítenem kell neki megoldani a problémáit! 75%, 30 szavazat
    30 szavazat 75%
    30 szavazat - 75% az összes szavazat
  • Talán jobb, ha nem próbálkozom nála, hiszen nem szerelemre van szüksége. 15%, 6 szavazat
    6 szavazat 15%
    6 szavazat - 15% az összes szavazat
  • Megpróbálok rámenősebb lenni, hiszen egy barátnő kell neki, és miért ne lehetnék én az? 10%, 4 szavazat
    4 szavazat 10%
    4 szavazat - 10% az összes szavazat
  • Engem már nem is ő érdekel, hanem az infók. Mit nem mondott el nekem?! 0%, 0 szavazat
    0 szavazat
    0 szavazat - 0% az összes szavazat
Összes szavazat: 40
2020. április 24. - 2020. május 2.
Szavazás zárva

 

Talán percek, talán órák teltek el, mire képes voltam mozdulni, és ennek megfelelően elvánszorogni a szobámig. Nem vágytam semmi másra, csak egy kiadós alvásra, a gondolataim mégis ébren tartottak. Nem csak Ryan járt a fejemben, hanem hirtelen mindenki más is. A szüleim, akiknek halványlila gőzük sem volt arról, hogy nekem néhány nap alatt új dilemmák egész sorával kellett szembesülnöm, Millyre, aki a délutáni kisregényemre legalább húsz rövidebb üzenet formájában reagált, nekem pedig még nem volt energiám megnézni, mit írt pontosan. Vicre, aki olyan helyzetbe került, amilyenbe soha senkinek nem lenne szabad, és mindezt azért, mert megbízott valakiben, aki elárulta.

Teljesen természetes volt a mozdulat, amivel nyúltam a telefonom után, és megfogalmaztam egy kérdést a barátomnak. Láttam, hogy nem volt online már egy órája, de mégis elküldtem neki a rövid, de annál fontosabb üzenetemet:

Figyelj, tudom, hogy erről nem akartál beszélni, mert ismerlek, és látom, milyen az, amikor valami neked nem fekszik, de… a barátod vagyok. Egyszerűen tudnom kell, ki volt az, aki elárult téged, és kirakta azt a képet rólad. Senki nem tehetne ilyet veled, mert nem ezt érdemled. Kérlek, ne hagyd annyiban! Beszéljük meg, jó? Holnap délelőtt egy kávé? Na? 🙂

Tudtam, pontosan tudtam, hogy volt valami oka a titkolózásnak, de egy kicsit az utóbbi napokban belefáradtam már a titkokba. Szerettem volna legalább a legjobb barátaimmal kölcsönös őszinteséget kialakítani, ehhez pedig arra volt szükség, hogy ha kell, én magam vegyem a kezembe az irányítást. És egyébként sem engedhettem, hogy Vic esetleg további kalamajkákba keveredjen csak azért, mert megbízott valaki olyanban, aki ezt nem érdemelte meg. Kis ideig még szemeztem a messengerrel, de mikor nem érkezett válasz, és Vic sem nyitotta meg az üzenetemet, egy sóhajjal zártam be az alkalmazást.

Nem csak ő aggasztott, hanem az éppen csak szárba szökkenni készülő szerelmi életem is. Tudtam, hogy az lett volna a helyes döntés, ha mielőtt bármit lépek is, megbeszélem az egészet Millyvel, akinek mindig volt néhány nagyon bölcs meglátása és jó tanácsa, valahogy mégsem tudtam magam rávenni, hogy megnézzem a válaszát. Felmerült bennem az is, hogy innentől kezdve álszentség volt másoktól őszinteséget és titokmentességet várni, de… annyira kuszák voltak az érzéseim, hogy képtelen lettem volna rendesen megfogalmazni neki, mikor még magamban sem tudtam tisztázni a dolgokat.

Még néhány napja annyira egyértelmű volt minden. Ryant akartam meghódítani, és semmi többre nem vágytam az egyetemi tanulmányaim mellé. Most viszont újra meg újra felrémlett bennem Josh arca, az, ahogy a lakótársam krízishelyzetben olyan jól reagált, ahogy szinte a szemembe mondta, hogy érdeklem őt, és hogy mégsem éreztem őt kényelmetlenül rámenősnek. Aztán észrevettem az íróasztalomon pihenni a cetlit, amire Rick írta fel a telefonszámát, és ez végképp összezavart. Mert hiába jelent meg a délutáni órámon tanárként, az egész helyzet, amibe mi ketten belecsöppentünk, olyan volt, mint egy YA-regény alapszituációja. Ráadásul az éjszakai táncunk sehogy sem ment ki a fejemből, ahogy a csipkelődő megjegyzések sem.

Végül vettem egy nagy levegőt, bepötyögtem a számát a telefonomba… és felhívtam. Olyan egyszerű volt a műveletsor, mint egy álmos reggeli rutin, de közben a szívem a torkomban dobogott.

– Halló?

– Szia – fújtam ki a levegőt, de idegességemben kicsit remegett a hangom is. – Olivia vagyok.

– Ez ám a kellemes meglepetés! Akkor nem ijesztettelek el? Remélem, mert eléggé elkeserítene, ha azért hívnál, hogy közöld, még az órámat is leadod. Kár lenne, nagyon izgi kurzus lesz.

Hosszú másodpercekig csak ittam a szavait, még a szememet is lehunytam egy kicsit. Valahol annyira felszabadító volt, hogy ennyire közvetlenül állt hozzám, mintha csak tudatosan próbálta volna oldani a belőlem áradó feszültséget.

– Nem, nem ezért kereslek – találtam meg végre a hangomat. – Hanem azért, mert szerettem volna elmondani, hogy azt hiszem, külön tudom választani a tanáromat és Ricket. Akármilyen hülyén hangzik is ez – nevettem bele a végébe.

– Örömmel hallom. Bár gyakorlatilag a kettő egy és ugyanaz, ebben a helyzetben szerencsésebb, ha ettől eltekintünk. Szóval szeretném leszögezni, hogy nem árulom el a zéhá kérdéseit, akárhogy alakul is.

Megint nevettem egy kicsit, amihez ő is csatlakozott a vonal túloldalán.

– Nem fogok próbálkozni – ígértem, de aztán elkomolyodtam egy kicsit. Mert ha már a szabályok kerültek szóba… – Én is szeretnék leszögezni valamit.

– Hallgatlak, bohóclány.

– Ne hívj már így! – kuncogtam, de aztán nagy levegőt vettem. – Nem tudom még, hogy mit akarok. Még csak most kerültem ide, és ez az egész nagyon gyorsan történt. Szóval én nem zárok ki semmit, de… nem is tudok ígérni semmit.

– Korrekt. Elsős vagy, azt is megérteném, ha azt mondanád, nem akarod lekötni magad. De akkor csináljuk így. Péntek este retró parti lesz a UniClubban, ami röhejes ruhákat és jó zenéket ígér. Csütörtök estig szólj vissza, van-e kedved eljönni velem, jó?

Éppen csak egy szívdobbanásnyi ideig hallgattam, mielőtt beleegyeztem volna. Ebbe nem volt nehéz, mert a döntést még nem kellett most azonnal meghoznom, és egy későbbi választ az ember mindig könnyebben ígér, mint egy azonnalit. Nagyon sok mindent kell még végiggondolnom, mielőtt igent mondok egy randira, de valahol jólesett, hogy sikerült elmozdulnom valamilyen irányba. Nem köteleztem el magam, de mégis egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy eldöntsem, mit szeretnék igazán. Még félálomban is azon lamentáltam, mit kellene mondanom a meghívására.

 

Elmenjek Rickkel pénteken?
  • Igen! Még bármi lehetséges. 64%, 23 szavazat
    23 szavazat 64%
    23 szavazat - 64% az összes szavazat
  • Előbb megbeszélem Millyvel, hátha ő segít dönteni. 31%, 11 szavazat
    11 szavazat 31%
    11 szavazat - 31% az összes szavazat
  • Igen, és megkeresem Rowant, és megkérem, jöjjön el ő is, persze csak titokban. 6%, 2 szavazat
    2 szavazat 6%
    2 szavazat - 6% az összes szavazat
  • Nem! Nekem ez túl sok. 0%, 0 szavazat
    0 szavazat
    0 szavazat - 0% az összes szavazat
Összes szavazat: 36
2020. április 24. - 2020. május 2.
Szavazás zárva

 

~oOo ~

 

Valamikor az éjszaka közepén felébredtem arra, hogy iszonyúan szomjas vagyok. Álmosan, a szememet dörgölve osontam ki a folyosóra azzal a feltett szándékkal, hogy töltök magamnak egy pohár vizet a konyhában. Azonban még mielőtt elértem volna a célomat, felfigyeltem arra, hogy Josh szobájából hangok szűrődtek ki, és bár először nem akartam, mégis megtorpantam, amikor felismertem Ryan hangszínét is.

Mégis miről beszélgethettek ilyen későn? Mi az, ami nem várhatott reggelig? Talán az előző éjszaka történéseiről volt szó? Vagy valami másról?

Soha nem volt még ennyire csábító a hallgatózás gondolata.

 

Megpróbáljam kihallgatni a fiúkat?
  • Igen! Jó lenne tudni, miről beszélnek, amikor azt hiszik, más nem hallja őket. 44%, 15 szavazat
    15 szavazat 44%
    15 szavazat - 44% az összes szavazat
  • Be is mehetnék hozzájuk, nem? 29%, 10 szavazat
    10 szavazat 29%
    10 szavazat - 29% az összes szavazat
  • Nem, ez nem lenne szép dolog! 26%, 9 szavazat
    9 szavazat 26%
    9 szavazat - 26% az összes szavazat
Összes szavazat: 34
2020. április 24. - 2020. május 2.
Szavazás zárva

 

 

Olivia érzései

Ryan iránt

Szimpátia: 7
Vonzalom: 5
Bizalom: 4

Josh iránt

Szimpátia: 5
Vonzalom: 2
Bizalom: 6

Vic iránt

Szimpátia: 10
Vonzalom: 0
Bizalom: 9

Rick iránt

Szimpátia: 5
Vonzalom: 2
Bizalom: 2

Ne maradj le semmiről!
Kérj értesítést minden friss cikkünkről, vagy állítsd be, milyen típusú tartalmakról küldjünk hírt neked! A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.

Főállású történetíró és profi fordító, mellékesen szárnybontogató youtuber. A Sims szériákon átívelő rejtélyek szakértője. Lelkes játéktesztelő, tudósító, lektor és Sims 4 játékos.

Feliratkozás
Visszajelzés
7 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
chelsea
1 hónappal ezelőtt

Nagyon örültem, amikor ébredés után megnyitottam az oldalt és láttam, hogy már fent is van az új rész *-* Gyorsan csináltam egy cappuccino-t és leültem a gép elé, hogy elolvassam. Mit ne mondjak, jó lenne minden reggelt így kezdeni 😀 De jó, hogy Ryan megnyílt Oliviának és végre megtudhattunk róla is dolgokat.. Bár, sajnálom, hogy ilyen rossz dolgokat, de azért ez is valami… És ahogy Olivia szerint, úgy szerintem is van még ebben a történetben valami, amit még nem árult el a fiú, de remélem hamarosan ezekre is fény derül. Örülök, hogy végül a szavazás úgy hozta, hogy Olivia felhívta… Tovább »

Verona
1 hónappal ezelőtt
Válasz neki:  chelsea

Én is nagyon-nagyon kedvelem Ricket:)

Verona
1 hónappal ezelőtt

Nagyon tetszett ez a rész is. Egyre izgalmasabb. Örülök, hogy Rayan megnyílt Oliviának. Szomorú amiken keresztűl ment szegény.
Hát Rick most sem okozott nekem csalódást. Szeretem az udvarias, laza stílusát. Meg kell, hogy mondjam Olivia nem lesz könnyű helyzetben. 🙂 Nagyon várom a folytatást. 🙂

Ahsoka1994
1 hónappal ezelőtt

Wow, nem épp erre a történetre számítottam Ryan esetében. Van egy olyan érzésem, hogy lesz még itt dráma Kitty körül. Vgy esetleg nekünk is lesz még alkalmunk találkozni vele? Rick viszont folyamatosan egyre szimpibb nekem. A “nem árulom el a zéhá kérdéseit” elszólását külön imádtam. XD Amúgy az előző részben még nem annyira támogattam azt az ötletet, hogy Olivia hívja fel. A tanár-diák dolog miatt úgy gondoltam, jobb, ha lassabban megy az ismerkedés. De most már örülök, hogy így lett megsavazva, és remélem, elmennek arra a randira. *-* Várom, hogyan alakulnak a későbbi események! 🙂