Lakótársak

Lakótársak – Prológus

Sok minden akartam lenni eddigi életem során.

Kislányként hercegnő, akinek nincs más dolga, mint állni a kastély legfelső tornyának ablakában, és várni a herceget, időnként aggodalmasan az órára pillantva. Aztán kisiskolásként állatorvos, aki harcol az állatokon végzett kísérletek ellen, és közben még a legreménytelenebb helyzetű kutyákat és macskákat is megmenti. Később arról ábrándoztam, hogy egy szép napon a hangomat meghallva felfedeznek, hogy aztán világhírű énekesnővé válhassak. A gimis éveim alatt titokban végig abban reménykedtem, hogy az egyik iskolai színdarab során annyira elbűvölöm a közönség soraiban megbúvó hollywoodi rendezőt, hogy azonnal magával visz, és felajánlja nekem a következő kasszasiker filmje főszerepét.

Aztán nem sokkal a felvételi időszak előtt találkoztam Philip Zimbardóval. Jó, az túlzás, hogy találkoztam vele, mert nem beszéltem vele egyetlen szót sem, mindössze az egyik előadását volt lehetőségem végighallgatni. Az időperspektívájáról beszélt, én pedig bár nem értettem az egész témát a maga komplexitásában, úgy éreztem, megérkeztem. Ahogy az a törékeny, idős férfi előadott, azzal elmosta az összes kétségemet, az összes gyerekes ábrándomat a hírnévről és csillogásról, a végén pedig nem maradt bennem más, csak az elhatározás. Akkor már tudtam, hogy pszichológiát akarok majd tanulni.

És bár innentől kezdve egyenes út vezetett az egyetem felé, az életemnek mégis voltak olyan területei, ahol a bizonytalanság csak nőttön nőtt. Felvettek pszichológiára, de az egyetem kollégiumába már nem kerültem be – ami főleg azért aggasztott, mert a szülővárosomtól többórányi autóútra kellett költöznöm, így az otthonról való bejárás nem volt opció. Egészen az utolsó pillanatig nem tudtam, hol fogok lakni, amikor elkezdődik a szemeszter, és a lelki szemeim előtt már meg is jelent az a cseppet sem biztató kép, ahogy a híd alatt kuporgok majd, és a vaskos pszichológiakönyveimmel próbálok takarózni.

Aztán jött Josh. Anyáink már vagy tíz éve voltak kollégák egy multinál, és volt egy olyan érzésem, hogy némi közbenjárás eredményeképpen jutott eszébe, hogy felkérjen lakótársának. Azt hiszem, egy lánykérésre sem tudtam volna őszintébb, lelkesebb IGENT mondani. Nem ismertem őt igazán, hiába jártunk ugyanabba az iskolába, mégis megnyugtatott a tudat, hogy nem idegenekkel kell összeköltöznöm, hanem valaki olyannal, akivel legalább közösek a gyökereink.

A határtalan megkönnyebbülésemnek végül az vetett véget, amikor Josh a lakással kapcsolatos tudnivalók közé beszúrta azt az aprócska, ám egyáltalán nem jelentéktelen információt, hogy a harmadik lakó Ryan Phillips lesz. Akkor egy pillanatra komolyan azt hittem, megállt a szívem, de csak azért, hogy aztán ki akarjon ugrani a helyéről. Ryan Phillips volt a gimi koronázatlan királya, mindenféle túlzás nélkül. Elég volt egy mosolya, hogy bárkit megnyerjen magának – és mivel a többi népszerű sráccal ellentétben ő a tanulmányait sem linkeskedte el, a tanárok is imádták. Nagyjából két éve voltam belé reménytelenül szerelmes, csak úgy, mint az iskola lányainak legalább fele.

Így történt hát, hogy az egyetemről alkotott elképzeléseim és terveim az utolsó utáni pillanatban némileg módosultak. Mert többé már nem csak a tanulásról szólt ez az egész, hanem arról is, hogy végre megkaptam azt a lehetőséget, amiről a gimiben álmodni sem mertem. Mégis hogyan lett volna esélyem egy olyan fiúnál, mint Ryan, mikor bármerre ment, körülrajongták?

Illúzióim persze nem voltak, tudtam, hogy az egyetemen is lesznek vetélytársaim szép számmal – de míg ők a legjobb esetben is csak néhány órára élvezhetik majd a társaságát, én otthon fogom őt várni. És hogy erre felkészüljek, csomagoláskor igyekeztem a legmegfelelőbb ruhatárat összeállítani az új életemhez.

Milyen ruhákat vigyek magammal?
  • Nem fogom megjátszani magam, tökéletesen elég a hétköznapi stílusom, abban is meghódítom álmaim pasiját! 48%, 34 szavazat
    34 szavazat 48%
    34 szavazat - 48% az összes szavazat
  • Csinosabb ruhákban gondolkozom, de nem mozdulok egy tapodtat sem a kedvenc farmerem nélkül! 44%, 31 szavazás
    31 szavazás 44%
    31 szavazás - 44% az összes szavazat
  • Ki az, aki nem melegítőben és kötött pulcsiban tanul?! 7%, 5 szavazat
    5 szavazat 7%
    5 szavazat - 7% az összes szavazat
  • Csak csinos ruhák jöhetnek velem, nem számít az sem, hogy egy részük kényelmetlen! 1%, 1 szavazás
    1 szavazás 1%
    1 szavazás - 1% az összes szavazat
Összes szavazat: 71
2020. január 23. - 2020. február 1.
Szavazás zárva

Az izgalmam csak tovább fokozódott, amikor a költözés reggelén Josh létrehozott egy Messenger csoportot hármunknak Lakótársak elnevezéssel. Legszívesebben azonnal rávetettem volna magam a telefonomra, de emlékeztem arra, mit tanácsolt az összes női magazin: játszani kell az elérhetetlent. Így aztán az üzenetek megnyitása nélkül jobb híján csak az értesítésekből tudtam találgatni, miről beszélgethettek a fiúk. Amikor viszont Ryan rákérdezett, ki viszi a „klotyópapírt”, inkább abbahagytam a kémkedést. Akkor döbbentem rá ugyanis, hogy két fiúval fogok együtt lakni, és hiába volt az egyikük az, akiről már hosszú ideje álmodoztam… attól még fiúk voltak. A fiúság minden előnyével és hátrányával együtt. Te jó ég, mi lesz, ha nem húzzák le maguk után a vécét?!

Vagy ha a férfias túlerő miatt megfeledkeznek arról, hogy egy hölgy is lakik velük, és elkezdenek gusztustalankodni? Vagy ha Ryan felhozza az egyéjszakás kalandjait (mert azok biztosan lesznek neki), akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy használják a cuccaimat? Akkor jöttem rá – a könyveim bedobozolása közben –, hogy ha Ryannel együtt élek, akkor nem csak arra lesz lehetőségem, hogy én közelebb kerüljek hozzá, hanem arra is, hogy premier plánból végignézzem, ahogy az egyetem összes csaját megfekteti. Jaj, ne!

A lehetőség annyira megriasztott, hogy le is sápadtam egy kicsit, amit anyukám az izgalom jelének vélt, ezért csicseregve próbált lelket önteni belém. A szüleim, ha lehet, még nálam is jobban be voltak sózva, hiszen a bátyám már évekkel ezelőtt kirepült a családi fészekből, engem pedig, mint a kicsit, addig pátyolgattak, ameddig csak tudtak. Hálás voltam a törődésükért, de mire sikerült bepakolnunk mindent, már kezdtem kicsit belefáradni a tukmálásba. Mert anya megesküdött mindenre, ami szent, hogy ha nem viszek magammal köntöst, akkor nagy hiányát fogom érezni, apa pedig megsértődött, amiért nem akartam az albérletbe költöztetni a plüssmackómat is, amit még kislány koromban vett nekem.

Elvigyem a köntést és a plüsst?
  • Mindkettőt elviszem, hadd nyugodjanak meg a szüleim. 74%, 52 szavazat
    52 szavazat 74%
    52 szavazat - 74% az összes szavazat
  • Elviszem a köntöst, elvégre fiúkkal fogok összeköltözni, sosem lehet tudni. 24%, 17 szavazat
    17 szavazat 24%
    17 szavazat - 24% az összes szavazat
  • Elviszem a plüsst, mert sokkal jobban alszom, ha Brumi is velem van. 1%, 1 szavazás
    1 szavazás 1%
    1 szavazás - 1% az összes szavazat
  • Egyiket sem viszem el, mert felesleges kacatok. 0%, 0 szavazat
    0 szavazat
    0 szavazat - 0% az összes szavazat
Összes szavazat: 70
2020. január 23. - 2020. február 1.
Szavazás zárva

Bár úgy tűnt, a pakolásnak sosem lesz vége, ebéd után mégis ott találtam magam az autónk előtt, ahogy az otthon maradó anyukámat ölelgettem a könnyeimmel küszködve. Az egyetem egyszerre volt izgalmas, új, de ugyanakkor félelmetes is, hiszen kiszakadtam a jól ismert közegemből. Hátra kellett hagynom nem csak a barátaimat, hanem a szüleimet is, és fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni egymagam egy teljesen új városban. Azzal nyugtattam magam, hogy a fiúkat már ismertem – még ha csak felületesen is –, és majd össze fogunk tartani.

A hosszú utat azonban még Ryan szép mosolyának halvány emléke sem tette kellemesebbé. Ugyanis míg én azt képzeltem, hogy majd melankolikus hangulatban fogok kibámulni az ablakon, ahogy minden valamire való főhősnő a története nyitó képsoraiban, addig a valóságban folyamatosan apa kérdéseire próbáltam kimerítő választ adni. Meg hánytam. Ja, egyszer meg kellett állnunk, hogy kipakoljam az ebédemet, mert az ideg felkavarta a gyomromat. Nos, nem a legjobb formámban sikerült beparkolnunk az albérlet elé.

– Egy valamit ígérj meg nekem, Olivia – fordult felém apa komoly arccal, amikor kiszálltunk az autóból, így én is elszakítottam a pillantásomat a ház ablakaitól, amelyek mögött Ryant reméltem meglátni, és inkább a szülőmmel néztem farkasszemet.

– Nem fogok hülyeségeket csinálni – ígértem unott hangon. Éppen elég filmet láttam már ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit akartak ilyenkor hallani a szülők. Mindenki abban reménykedett, hogy míg mindenki más gyereke iszik, drogozik és bulizik, addig az övé lesz a kivétel, aki még tíz előtt ágyban van (lehetőleg egyedül), és tanul, mint a kisangyal.

– Dehogynem fogsz – mosolyodott el apa. – És ez nem is baj, csak anyád meg ne tudja. Azért vagy egyetemista, hogy megtanulj élni. Ha hülyeséget csinálsz, az sem baj, mert nagyon kevés olyan dolog van ezen a világon, amit ne lehetne helyrehozni. Én azt kérem tőled, hogy ha valamit nem tudsz egyedül megoldani, szólj!

Először kuncogtam egy kicsit, de hamar rájöttem, hogy ő teljesen komolyan beszélt. Akkor valami furcsa súly telepedett a mellkasomra, ami miatt úgy éreztem, nem vagyok többé gyerek. Mert ha besétálok azon az ajtón, akkor a saját háztartásomba fogok megérkezni, ahol nekem kell majd gondoskodnom mindenről. Igen, a fiúk számára kardinális vécépapírról is.

– Oké – bólintottam rá, aztán nagy levegőt vettem, és újra a ház felé fordultam. Ekkor szembesültem a következő nagy dilemmámmal: vajon be kellene invitálnom apukámat vagy sem? Mennyire ciki, ha az ember lánya az apjával a sarkában hurcolkodik be az albérletébe? Talán jobb színben tüntetne fel a fiúk előtt, ha egyedül mennék?

Behívjam apát?
  • Apa hozzám tartozik, nem szégyellem őt, és amúgy is meg akarom mutatni neki a szobámat! 75%, 54 szavazat
    54 szavazat 75%
    54 szavazat - 75% az összes szavazat
  • Jobb lesz, ha kipakolunk ide a ház elé, és apa szép csendben elmegy, mielőtt esélye lenne beszélni a srácokkal… 25%, 18 szavazat
    18 szavazat 25%
    18 szavazat - 25% az összes szavazat
Összes szavazat: 72
2020. január 23. - 2020. február 1.
Szavazás zárva

 

Olivia érzései

 

Ryan iránt

Szimpátia: 3
Vonzalom: 5
Bizalom: 3

Josh iránt

Szimpátia: 3
Vonzalom: 0
Bizalom: 2

Ne maradj le semmiről!
Kérj értesítést minden friss cikkünkről, vagy állítsd be, milyen típusú tartalmakról küldjünk hírt neked! A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.

Főállású történetíró és profi fordító, mellékesen szárnybontogató youtuber. A Sims szériákon átívelő rejtélyek szakértője. Lelkes játéktesztelő, tudósító, lektor és Sims 4 játékos.

16
Hozzászólás

Kérjük, jelentkezz be a hozzászóláshoz
6 Hozzászólás
10 Válasz
7 Követő
 
Legtöbbször megválaszolt komment
Legtöbbször értékelt komment
7 Hozzászólók
RubyLightAquaVeronaGregoretta SamsaMarci Legutóbbi hozzászólók
  Feliratkozás  
Visszajelzés
Verona
Tag

Jó reggelt!
Azt hittem sosem jön el ez a nap. Imádom, ahogy írsz, és imádom a történetet.
Nem irigylem Oliviát. Én nem hiszem, hogy bevállalnék két fiút lakótársnak, főleg nem, ha az egyikbe bele vagyok zúgba‍♀️ Minden elismerésem neki
A kérdések is jó rafkósak. Mackó? Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne
Apukának is igaza van, biztos jó sok hibát fog elkövetni, de hát ki nem? Főleg fiatalkorban. Hisz abból tanul az ember, a hibákból.
Összeségében…… Remek munka Ruby! Alig várom, a folytatás. És remélem mások is így gondolják, és sok szavazat érkezik majd.
IMÁDOM

chelsea
Tag

De jó, hogy már fent is van! Mióta felkerült a kirakós, azóta szinte minden pillanatban lestem az oldalt 😀 Szuper lett a prológus, és nagyon tetszik, hogy minket olvasókat is bevonjátok a történetbe és, hogy egy adott részen belül több mindenre is lehet szavazni *-* Csak dicsérni tudlak titeket, mind írás, mint képek terén, mert nagyon szuper lett minden! ♥ Azt lehet-e esetleg tudni, hogy melyik napokon érkezik a folytatás? Én már tűkön ülve várom a következő részt! :))))))

Verona
Tag

Szia.
Úgy tudom, hogy kéthetente szombaton. 🙂

Niki
Tag

Nagyon nagyon tetszett az első rész, kíváncsian várom a többit. 😀 Az is nagyon tetszik hogy szerelmi szálak lesznek benne, szeretem az ilyen történeteket. :D.És az meg végképp tetszik hogy mi is beleszólhatunk a történésekbe 🙂

Marci
Tag

Valamiért a Csábitásból jeles játék jutott eszembe erről, amikor megláttam ezt az Olivia érzései a két fiú iránt
Egyébként nekem tetszik, hogy mi dönthetjük el, hogy mit csináljon a szereplő. Úgyis szeretem az ilyen játékokat is szóvaal ja. Kíváncsian várom a folytatást

Gregoretta Samsa
Tag

Jó lett a “nulladik” rész, nekem tetszett. 🙂 Már meg is osztottam a főbb helyeken. Ruby, emlékszel a tegnapi beszélgetésünkre? Nos, mégis csak találtam hibát! Muhaha! 😀 😛 “a szülővárosomtól többórányi autóútra kellett költöznöm” Hát, igen. Nem mindegy, hogy – ha nem lennének a fiúk –, akkor bejárnia, vagy költöznie kellene messzire. Csak egy elírás, ami mégis eléggé megváltoztatja a jelentést. Igen, muszáj volt belekötnöm, mert gonosz vagyok. 😛 Verona részéről pedig – egyáltalán nem támadásnak szánom kérdésemet/megjegyzésemet –, ha Olivia a szüleinél lakik (vagyis inkább lakott), akkor miért nem hord pólót? Nem fél, hogy fater rányit? Vagy csak én… Tovább »

Verona
Tag

Az top. Hihi… Lehet nem látszik, de az nem melltartó. Isten ments. Az egy sportos kis top. És örülök, hogy tetszik neked is. 🙂

Gregoretta Samsa
Tag

Upsz, akkor bocsánat. Ebből látszik, hogy nem is vagyok igazi nő. xD
Eléggé keveset is takart, így sikerült benéznem. :$

Verona
Tag

Megesik az ilyen. 🙂 Nem népszerű gönc az tény. 🙂

LightAqua
Tag

Hát kicsit késve jutottam az elolvasáshoz, de nálam mindig hosszadalmas míg rászánom magam arra, hogy belekezdjek egy új történet követésébe :D. Tetszik, bár eddig az alap elég tipikus, de első részből még nem akarok nagy következtetéseket levonni, mert szinte mindig állati nagyot tévedek amikor előre és túl korán ítélkezek. A interaktív része bejön, kíváncsi vagyok hogy az olvasók miket fognak megszavazni. A képek tökéletesek, de egy kicsit fura is így elsőre, mert történetben ilyen stílust még nem láttam. A toppot pedig én is benéztem, meg is lepődtem rajta xD. Összességében szuper, kíváncsian várom a folytatást! (Két hét… Hu, az hosszú… Tovább »