Lakótársak – Hetedik fejezet

-1 Bölcsesség

+1 Önbizalom

 

Mégis miről beszélgethettek ilyen későn? Mi az, ami nem várhatott reggelig? Talán az előző éjszaka történéseiről volt szó? Vagy valami másról?

Soha nem volt még ennyire csábító a hallgatózás gondolata.

Pontosan tudtam, hogy az lett volna a helyes döntés, ha egész egyszerűen figyelmen kívül hagyom a fiúk beszélgetését. Elvégre ők nyilván nem az én fülemnek szánták a mondandójukat, én pedig innivalóért jöttem ki, nem azért, hogy kihallgassam őket. Ráadásul legalább öt különböző regény és film jutott eszembe, ahol az ajtó túloldaláról informálódó hősnőt rajtakapták, és ha valami, hát ez egyáltalán nem hiányzott.

A lábaim mégis mintha földbe gyökereztek volna, így végül megadtam magam a rajtam felülkerekedő kíváncsiságomnak, és ahelyett, hogy továbbmentem volna, közelebb húzódtam Josh ajtajához. A szívem a torkomban dobogott, és amikor sikerült tisztán kivennem az első szavakat, egyszerre öntött el a bűntudat és az izgalom. Sosem voltam kifejezetten szabályszegő típus, a tilosban járás pedig teljesen kiverte a szememből az álmot.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte Josh, és ugyan nem láttam az arcát, mégis tökéletesen magam elé tudtam képzelni, ahogy a fejét csóválta.

– Nem tudom – sóhajtott fel Ryan. – Egyszerre szeretnék neki segíteni, meg szeretném, ha elhúzna a francba. Eddig is megvoltam nélkülük, nem értem, miért pont most…

– Valószínűleg azért, mert most kerültél elég távol apádtól.

– Ha ennyire félnek tőle, tőlem miért nem?

– Mert te nem bántalmaztad egyiküket sem – világított rá Josh, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Nem értettem pontosan, miről beszéltek, de azok az apró darabkák, amelyek kezdtek a helyükre ugrani a fejemben, egyáltalán nem egy tetszetős képet mutattak.

– Apa sem – vette a védelmébe Ryan a szülőjét szinte azonnal. – Anyám gyenge idegzetű, és mindent a személye elleni támadásnak vett, tudod jól.

– Ryan…

– Nem, ne kezdd ezt! Anyám egyszerűen csak nem tud megbirkózni az élettel, és ezt az bizonyítja a legjobban, ahol most tart. Mert hiába menekült el apám elől, mire ment vele? Jobb neki? Nagy szart!

Ryan szavai olyan hevesen csattantak, hogy még az én gyomrom is görcsbe ugrott tőle. Még soha nem hallottam őt ennyire idegesnek, és kényelmetlen érzés volt hallgatni még az ajtó túloldaláról is. Josh viszont ezúttal is állta a sarat, én pedig nem győztem csodálkozni azon, hogy mennyire higgadt tudott maradni egy ilyen beszélgetés során is.

– Ryan. Anyád elhagyott téged, és ez szar ügy, tényleg, nem is ezt akarom kétségbe vonni. Viszont az éremnek két oldala van. Te jóformán egész életedben apád igazságát láttad, anyád szemszögére meg még csak nem is vagy kíváncsi. Tényleg nem?

A mély hallgatásból arra következtettem, hogy Ryan rá fog reccsenni Joshra, amiért a fiú a határait feszegette, a végén mégsem ez történt. Az alig észrevehető motozás után egy nagy sóhaj következett.

– Ekkora baj az, ha egyszerűen nem akarom tudni? Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt elbírom, Josh. Ha találkoznék anyámmal, és előadná a saját verzióját, akkor lehet, hogy megsajnálnám. Megérteném. Megkedvelném. És akkor bennem maradna a… a szar.

– A frusztráció – segítette ki a lakótársunk, én pedig a homlokomat ráncoltam, mert nem értettem, hogy lehet az, hogy valaki ennyire megtalálja a szavakat minden helyzetben. Joshnak mintha veleszületett érzéke lenne az emberekhez, és ez valahol magyarázatként szolgált arra is, hogy alapvetően mindenkivel megtalálta a közös hangot. – Nem azt mondom, hogy békülj ki vele, meg ha nem akarod, találkoznotok sem kell, persze. Ha úgy érzed, neked ez sok, senki nem kényszeríthet rád semmit.

– Én igazából attól félek, hogy kiderül valami szar apáról. – Ryan hangja most sokkal halkabb volt, közelebb kellett hajolnom az ajtóhoz, hogy tisztán ki tudjam venni, amit mondott. – Engem ő nevelt fel, érted? Nem ő lesz az év faterja, de mindig próbálkozott. És egy-két megérdemelt pofont leszámítva soha nem is emelt rám kezet.

– Azért megnézném néhány szakember fejét erre a kijelentésre – szúrta közbe Josh, és a megjegyzését mintha valami erőtlen nevetéskezdemény követte volna. – Értelek. Viszont valamit érdemes lenne lépni, mert ha anyádtól nem is akarsz semmit, Kitty mégis csak a húgod. Nem kéne hagynunk, hogy még jobban belemerüljön abba a világba.

– Mit csináljak? Adjak neki pénzt? – Ryan felhorkantott. – Ide mégsem hozhatom.

– Hát nézd, anyámék biztos megértenék – jegyezte meg Josh, én pedig a homlokomat ráncoltam erre. Mégis mi közük Josh szüleinek ahhoz, ki költözik ide és ki nem?

– Nem, nem fogom őt idehozni. Valahogy majd kivakarom ebből az egész kurválkodásból, de nem fogom idehozni. Ha Olivia meglátja, akkor az egész ismerősi körünk azon fog csámcsogni, hogy Kitty egy ribanc.

– Kezdetnek talán jó lenne, ha te békélnél meg a húgoddal, és nem Oliviára próbálnád hárítani a felelősséget valami olyanért, ami csak a fejedben létezik – szólt rá Josh, mielőtt még lett volna időm felfogni Ryan nem túl kedves célzását. Komolyan azt gondolta, hogy én képes lennék mindenféle rosszindulatú pletykát elterjeszteni a családjáról? Pedig azt hittem, már bízott bennem, ha egyszer beszélt a róluk…

És ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem valami nagyon fontosra. Ryan nem olyan titkokat osztott meg velem, amelyeket ne tudhattam volna meg másik forrásból. Persze, nem közismert tényeket közölt, de nem is avatott be olyan mélyen a bizalmába, mint ahogyan azt én először hittem. Az igazi bizalmasa nem én voltam, hanem Josh, akinek a hallottak alapján képes volt őszintén beszélni a bizonytalanságairól is. Még ha azok velem kapcsolatosak voltak is.

– …akartam. Tényleg, nem ellene szól, ne értsd félre – magyarázott éppen Ryan, amikor sikerült újra odafigyelnem a beszélgetésükre. – Semmi bajom Oliviával, kedves lány meg minden. Csak azt hiszem, az életembe jelenleg nem hiányzik valaki, aki miatt óvatoskodnom kell.

– Tudod, hogy bejössz neki, ugye?

Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy ott fogok szívinfarktust kapni, és vissza is vontam minden kedves gondolatomat Joshról, amiért ennyire egyszerűen beköpött. Senki nem adott neki engedélyt, hogy a legféltettebb titkomat csak úgy kiszolgáltassa!

– Ja, elég látványos – sóhajtott fel Ryan, én pedig úgy éreztem, menten elsüllyedek. Ezek szerint még csak arra sincs szükségem, hogy Josh áruljon el, mert egyedül is éppen elég átlátszó vagyok. – De én nem akarok barátnőt. Így is messze több bajom van a nőkkel, mint amennyire szükségem van.

Valahol azért elég igazságtalannak éreztem az ítéletét, hiszen nem én tehettem arról, hogy a családja nőtagjai problémásak voltak, mégis lényegileg engem büntetett az ő viselkedésükért.

A fiúk nem adták jelét annak, hogy a közeljövőben abba készülnek hagyni a beszélgetést, én viszont úgy éreztem, máris eleget hallottam, ezért nagy nehezen mozgásra bírtam a lábaimat. Miután megittam a vizemet a konyhában, hatalmas erőfeszítésre volt szükségem, hogy be ne csapjam magam után a szobám ajtaját. Végül persze nem hangoskodtam, mert tudtam, hogy nem volt jogom megsértődni valami olyanon, amit nem is nekem mondtak, és amivel elsősorban egyébként sem megbántani szándékoztak. Most mégis azt éreztem, hogy mindkét lakótársam elárult egy kicsit. Ryan a jelek szerint nem bízott meg bennem eléggé ahhoz, hogy rám merje bízni a szennyesét, ráadásul úgy tűnt, egyáltalán nem viszonozza az érzéseimet. Josh pedig ugyan megvédett, de közben képes lett volna leleplezni Ryan előtt.

Nem lett volna szabad kihallgatnom őket, mert így mindent sokkal kuszábbnak éreztem, mint eddig. Megkérdőjeleztem az összes eddigi érzésemet és döntésemet a lakótársaimmal kapcsolatban, és a csalódás keserűsége egészen elvette a kedvemet mindkettőjüktől. Nem akartam hajnalok hajnalán végiggondolni az egész szerelmi életemet, de nagyon nehéz volt elhessegetnem az ilyen irányú gondolataimat.

 

 

Már éppen átfordultam volna a másik oldalamra, amikor eszembe jutott ránézni az órára a telefonomon. Éppen csak az időt akartam csekkolni, hogy tudjam, nagyjából mennyit alhatok még reggelig, de ehelyett azon az értesítésen akadt meg a szemem, amelyik Vic válaszát jelezte. Először reggelre akartam hagyni a dolgot, de végül győzött a kíváncsiságom, így megnyitottam a barátom üzenetét.

 

a hplnap nem jó

szombaton inkább?

 

 

Vic tömör reakciója aggasztott egy kicsit, és nem tudtam szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy megbántottam őt valamivel. Vic nem szokott elírni szavakat, csak akkor, ha valami baja volt, márpedig az ott egy határozottan elgépelt holnap szó volt. Rendben, az előző üzenetem talán a szükségesnél egy árnyalatnyival nyersebbre sikerült, de egyáltalán nem az volt a célom vele, hogy elszomorítsam őt. Szerettem volna visszakozni, utólag finomítani valahogyan a most már sokkal hevesebbnek tetsző szövegemen, de utólag erre már nem volt lehetőségem. Így végül csak visszaírtam neki, hogy szombat délután beülhetnénk valahová, aztán visszahanyatlottam a párnámra. Egyre jobban kezdett hiányozni Milly, aki az ilyen zavaros helyzeteken is mindig segített nekem eligazodni.

 

~oOo ~

 

A hallgatózós hajnal után igyekeztem elkerülni a lakótársaimmal való beszélgetést. Még napokkal később is csak konklúzió nélkül kavarogtak bennem a gondolatok, és jólesett egy kis távolságot tartani a többiektől. Helyette megpróbáltam minden energiámat az egyetemre összpontosítani, és bár eleinte nehezen koncentráltam bármi másra, a hét második felére egészen felengedtem. Beszippantott a nyüzsgő kampusz, az utánozhatatlan egyetemista életérzés, amikor az ember tudja, hogy már elszakadt otthonról, meghozhatja a saját döntéseit, és büntetlenül ebédelhet gyorskaját.

Bár a legelső nap szinte teljesen a telefonomba temetkeztem, amikor második nap kipihentebben és egy kicsit összeszedettebben indultam neki a kurzusaimnak, meglepően könnyen sikerült összebarátkoznom a csoporttársaim egy részével. Olyannyira, hogy csütörtök délután az óráink után az egyik lányt meg is kértem, hogy jöjjön el velem ruhát venni – a pénteki retró partira ugyanis már nem volt képem Rowan gardróbjából öltözködni. Apropó Rowan. Szinte minden nap összefutottam vele a lépcsőházban, és valahogy minden alkalommal egyre oldottabban tudtam vele beszélgetni. Vidám, pezsgő társasági életet élő lány volt, és velem (és Millyvel) ellentétben nem bonyolította túl a dolgokat.

Amikor említettem neki, mennyire tanácstalan vagyok a szerelmi életemmel kapcsolatban, azt javasolta, hogy kapcsoljak robotpilótára. Először nem értettem, mire célozhatott ezzel, de ahogy aztán elkezdte kifejteni, rádöbbentem, hogy volt valami az egyszerű bölcseletében. Mert amíg szívügyekben ésszel akarom megtámogatni minden döntésemet, addig nem fogok tudni szabadulni a gondolataim hálójából. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy legalább egyetlen estére félreteszek minden idegesítő kérdést (vajon nem lesz ciki a tanárommal randizni?, mi van, ha meglátnak vele?, és ha mégis elárulja a zéhá kérdéseit?), és egyszerűen csak élvezni fogom a bulit.

Már csak odaérve jutott eszembe, hogy talán nem ártott volna mégis csak elhívnom Rowant, mert a klub, ahová Rick bevezetett, hatalmasnak és hangosnak tűnt. Nem szerettem volna egyedül maradni a villódzó fények és kiszámíthatatlan mozdulatokkal táncoló emberek mellett, és hiába húzott maga után Rick a kezemnél fogva, egy kicsit védtelennek éreztem magam. Mert nem volt B opcióm. Nem volt tartaléktervem, nem volt velem senki, akihez vészhelyzet esetén odaszaladhattam volna.

Felhangosodtak a fejemben a nyomasztó kérdések.

Nem túl gyors ez?

Mi van, ha igazából át akar verni?

És ha pszichopata gyilkos, aki így szedi az áldozatait?

Mi van, ha…

De amikor Rick szembe fordult velem, és rám mosolygott, a kérdések elhallgattak. Hosszú napok óta először igazán, és nem tudom, hogy a hangos zene, a jóformán bennem lüktető dallam, vagy pedig ő volt az oka. Akkor önkéntelenül is robotpilóta üzemmódba kapcsoltam, és hagytam, hogy Rick magával húzzon a tánctérre.

Az érintése nem volt tolakodó, de mégis magabiztosnak tűnt – ez egészen más volt, mint az eddigi tapasztalataim az esetlen kamaszsrácokkal, akik azt sem feltétlenül tudták volna megmondani, hol van a derekam. Kicsit féltem attól, hogy csalódást fogok okozni neki a nem túl kifinomult mozdulataimmal, de még akkor is csak vicces képet vágott, amikor véletlenül rátapostam a lábára.

Igaz, utána elterelt a bárpult felé, ezért úgy sejtettem, hogy ha nem is haragudott meg, azért a magas sarkú cipőm okozott neki néhány fájdalmas percet.

– Iszol valamit, bohóclány?

– Ha még egyszer így hívsz, esküszöm, antialkoholista leszek büntetésből – fontam össze a mellkasom előtt a kezemet, de a fenyegető testtartásom nem bizonyult túl sikeresnek, már csak azért sem, mert nagyjából tíz másodperc alatt sikerült elnevetnem magam. – Jó, oké, akkor valami nagyon lazát. Nem szeretném elveszíteni a kontrollt.

– Oké – biccentett Rick, de mielőtt rendelt volna, még a szemembe nézett, és kicsit komolyabbra váltva szólalt meg újra. – Ne félj azért, jó? Remélem, nem nézel valami tömeggyilkosnak vagy kéjencnek.

– Dehogy – biztosítottam őt, és őszintén szólva az arckifejezése láttán egy egészen kicsit bűntudatom is támadt, amiért éppen ilyen aggályokkal indultam neki az estének. Rick nem kommentálta a válaszomat, de az arcára volt írva, hogy nem igazán hitt nekem. Ennek ellenére zavartalanul indult meg, hogy beszerezze az italainkat.

Percekkel később lépett újra mellém, és legnagyobb meglepetésemre két kólát emelt meg, és a szórakozóhely terasza felé biccentett.

– Mit szólnál egy kis friss levegőhöz? – kérdezte, én pedig nem ellenkeztem, és a felém nyújtott italba is azonnal beleittam. Nem azért, mert nem voltak ellenérzéseim a nem előttem kinyitott itallal szemben, hanem mert tartottam tőle, hogy a bizalmatlanságommal megbántottam volna őt.

– Ez jó ötlet volt – szusszantam fel odakint, mert egyrészt valóban így volt, másrészt viszont szerettem volna megtörni a ránk telepedő csendet, még mielőtt kezdett volna kínossá válni. Már amennyiben egy szórakozóhely előtti placcon létezhet bármilyen formában csend.

– Ja, tudom. Most még lehet idekint is lógni, de két hét múlva már túl hideg lesz ilyenkor az udvaron. Ki kell használni.

Elgondolkozva figyeltem az arcát. Most valahogy sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amilyennek az egyetemen láttam őt. Így nem volt olyan nehéz elhinni, hogy csupán pár évvel idősebb nálam, és nem több, mint egy tapasztaltabb felsőéves.

– Sokat jársz ide? – kérdeztem körbenézve.

– Á – rázta a fejét Rick, aztán viszont rám sandított. – Mi lenne, ha feltennéd a kérdéseidet, én pedig válaszolnék rájuk? Ide látom, hogy amikor nem táncolunk, feszülsz.

Már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de végül csak kínos nevetgélés lett belőle. Kezdtem átértékelni magamban a saját szociális készségeimet.

– Ne haragudj, gáz vagyok – sóhajtottam fel.

– Csak új neked ez a helyzet, az egész közeg, az oktatási rendszer, a város, és én is. Senki nem hibáztat azért, ha óvatos vagy, sőt. Sokkal nagyobb baj, ha hagyod magad átverni meg kihasználni, szóval például nem iszunk bele olyan üdítőbe, amit nem előtted nyitottak ki – dorgált meg finoman, de a döbbent arcom láttán megeresztett egy mosolyt. – De ne aggódj, én láttam, hogy nem tettek bele semmit.

– Azt hiszem, le sem tagadhatnád a pszichológia szakot – pislogtam rá.

– Nem is szeretném, túl sok melóm van már benne – nevetett Rick. – Eredetileg egyébként még flörtöltem az orvosi gondolatával is, de azt hiszem, jobb is, hogy azt végül nem próbáltam meg. Nem hiszem, hogy képes lennék mások vérében gázolva életeket menteni.

A téma meghökkentően mély volt annak ellenére, hogy én csak egy laza táncolós estére számítottam, de őszintén szólva örültem neki, hogy mesélt egy kicsit arról, ami a fejében járt. Így könnyebb volt elfelejteni az engem ostromló kérdéseket, és elhinni, hogy Rick tényleg csak Rick volt, mindenféle eposzi jelző és túlgondolás nélkül.

– Én annyi minden akartam már lenni – meséltem neki. – Állatorvos, énekes, színész…

– Hogy lett ebből mégis pszichológia szak?

– Elmentem Zimbardo egyik előadására.

– Ó, mindent értek – nevetett Rick. – Nagy koponya az öreg, annyi biztos. Valamelyik bevezető tárgyon több könyve is kötelező volt, amikor én voltam elsős.

– Most is – biztosítottam. Nem egészen arra számítottam, hogy a klub teraszán fogunk értekezni a pszichológia egyes kérdéseiről, de valahogy nem bántam, hogy végül így alakult.

Mert Rick elkezdett mesélni, sztorizgatott kutatásokról, kísérletekről, zseniális előadásokról vagy épp halálosan unalmas kurzusokról, én pedig eleinte csak hallgattam jóformán tátott szájjal. Aztán kérdeztem, elkezdtem belefolyni a beszélgetésbe én is, és végül már csak arra figyeltem fel, hogy az addig kellemes koraőszi este kezdett csípősebbé válni, én pedig egyre fázósabban toporogtam mellette.

– Hívok neked egy taxit – döntötte el hamarosan Rick, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal vette elő a telefonját. – Én nem lakom messze, de előbb megvárnám, míg te elindulsz.

– Igazán kedves tőled – mosolyodtam el, és kezdtem úgy érezni, hogy a bennem kavargó kérdések elcsitultak, és helyette egyszerűen csak sajnáltam, hogy véget ért az este.

– Csak már így is túl sok bántalmazott emberrel találkoztam, és nem szeretném, ha te is a sorsukra jutnál.

– Nem tudod, hogyan kell fogadni a bókot – ráztam a fejemet, és kissé elnagyolt, lemondó sóhajt hallattam. – Mindenesetre köszönöm. Meg az egész estét, nagyon jól éreztem magam.

– Örülök, ha tényleg így gondolod – villantott rám egy vigyort Rick, aztán a pillanat megszakadt, mert tényleg hívott egy taxit, amíg mi kisétáltunk a klub elé. Ahogy viszont eltette a telefonját, közelebb lépett hozzám, nekem pedig hevesen kezdett verni a szívem. – Azt hiszem, el kell mondanom neked valamit.

– Micsodát? – néztem a szemébe, és csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy most mi fog történni, ugyanis Rick lassan közelebb hajolt hozzám, és már éreztem az arcomon a leheletét, már szinte összeért a szánk…

– Én… vámpír vagyok.

 

 

 

Olivia érzései Ryan iránt Szimpátia: 5 Vonzalom: 4 Bizalom: 3 Josh iránt Szimpátia: 4 Vonzalom: 2 Bizalom: 5 Vic iránt Szimpátia: 10 Vonzalom: 0 Bizalom: 9 Rick iránt Szimpátia: 7 Vonzalom: 6 Bizalom: 4

Nyolcadik fejezet