The Torenos 2. – A bosszú játéka – 9. Végzetes vétség

Miután megbizonyosodott bátyja épségéről, Preston leült a laptopjához, és USB-porton keresztül egy telefonnak tűnő készüléket csatlakoztatott hozzá. Néhány jelszó és parancs begépelése után a hordozható számítógép képernyőjén kódolt adatok végeláthatatlan sokasága jelent meg. Automatikus ellenőrzés futott a nap huszonnégy órájában, de kézzel is bármikor be tudott pillantani az adatok áramlásába.

Most egy keresőprogramot indított el. Megadta a paramétereket, majd kényelmesen hátradőlt a székében, és várt az eredményre. Hamarosan több fájlt is kidobott a rendszer, mind egytől egyig biztonsági kamerák felvételeit tartalmazta.
Mivel a Network (egyszerűen csak így nevezte a keresztapjától kapott, majd saját maga által kiegészített zseniális programot) nem jelzett semmilyen rendszerfeltörést, úgy gondolta, hogy a védett tanúk anyagaihoz vagy egy belső ember által, vagy – bármilyen hihetetlenül is hangzik – személyesen fértek hozzá, akkor pedig a biztonsági kameráknak minden bizonnyal rögzíteniük kellett az esetet.
Fogalma sem volt arról, hogy mit is keres valójában, de bízott benne, hogy talál valami gyanúsat a felvételeken, amit továbbíthat majd az FBI-nak. A többi az ő dolguk.

– Tyler – nyitott be váratlanul Dane Daniels kopogás nélkül a DEM Ltd. nyolcadik emeletének legnagyobb irodájába -, szükségem van rád!
Preston egy billentyűkombinációval azonnal lecsatlakoztatta az okos kis kütyüjét a laptopról, felállt, és miután zsebre vágta a mobiltelefonnak álcázott Networköt, egy szó nélkül követte főnökét.

– Szeretném, ha te prezentálnád a végleges terveket a megrendelőknek. Nem tart tovább fél óránál.
Preston hallotta Daniels szavait, de nem jutott el a tudatáig, mit is mondott pontosan. Mormogott valamit az orra alatt reagálásképpen, de ugyanúgy gondolataiba temetkezve haladt mellette a konferenciaterem felé.
– Mi van veled? – bökte oldalba felettese, mielőtt átlépték volna a terem küszöbét. – Valami baj van? Olyan gondterheltnek látszol mostanában.
– Mi? Ja, nem. Nincs semmi gond. Csak egy…

– Dane, T.J.! Ezt nézzétek! – mutatott a tévé képernyőjére Emmett Emerson, a DEM Ltd. társtulajdonosa Daniels és Macy Moss mellett. Tizenöt évvel ezelőtt, az egyetem befejezését követően a három elválaszthatatlan jó barát belevágott régóta dédelgetett álmuk megvalósításába. Nagy nehézségek árán, de végül sikerült megalapítaniuk a vállalatot, és sok-sok kemény munka után most már az egyik legelismertebb építészeti cég büszke tulajdonosainak mondhatják magukat.
– Még mindig Torenóval van tele a média. A bíró és az ügyész után ma hajnalban három védett tanút gyilkoltak meg.

Preston kihúzta az egyik széket és arcát tenyerébe temetve leült, amíg Dane elborzadva nézte kollégáival és ügyfeleivel a híradó különkiadásának képsorait.
– Nem szeretnék a fickó halállistáján szerepelni.
– Hát én sem – rázta a fejét Emerson. – Totál pszichopata a tag.
A gyilkosságok helyszínein készült felvételeket követően Toreno fényképe jelent meg a képernyőn. Emmett kissé oldalra billentett fejjel alaposan szemügyre vette, aztán Prestonra pillantott, majd vissza a tévére és ismét Prestonra.
– Hé, T.J.! Nem állsz valamilyen rokonságban vele? Hasonlóak az arcvonásaitok.
Jézus! Már csak ez hiányzott! – kapta fel idegesen a fejét Preston, miközben majdnem hanyatt vágódott a székkel.

– Ez még viccnek is rossz, Emmett! – szólt rá tulajdonostársára és barátjára Daniels, aztán kikapcsolta a televíziót. – Inkább beszéljünk az üzletről. Foglaljanak helyet! Tyler azonnal prezentálja a terveket.
– Igen, máris. Csak szeretnék kérni még két perc türelmet. – Preston előhúzta rezgő mobiltelefonját a zsebéből, és kérlelő szemekkel fordult főnökéhez. Daniels egy bólintással engedélyt adott a hívás fogadására. Preston megköszönte, majd elnézést kérve kiszaladt a folyosóra.

***

– És hogy akarsz a fiad nyomára bukkanni? – kérdezte Karl az állát dörzsölgetve.
– Mindenkinek van gyenge pontja, csak meg kell találni – mondta Flynn. Toreno bólintott.
– Pontosan. Talán kiindulhatnánk a barátaiból. Ha tényleg életben van, akkor nagy valószínűséggel kapcsolatba lépett velük. Régen mindig a Miller ikrekkel meg azzal a lánnyal lógott. Hogy is hívják?
– Sullivan – segítette ki Flynn.

– Igen-igen, Zoe. Fogadni mernék rá, hogy tudnak róla valamit. Na, meg ott volt az a kis szőke cica, Raquel Simone, illetve – fordult vigyorogva Collizzihez – a lányoddal is elég közeli kapcsolatba került, ha jól emlékszem.
– Leonardo, a lányomat hagyd ki ebből! – mondta bosszúsan, hangja fenyegetően csengett.
– Ne aggódj, épségben maradnak a műkörmei. De úgy finoman azért igazán érdeklődhetnél nála, hátha…
– Nem tartja velem a kapcsolatot.
– Ó, ez igazán szomorú! – gúnyolódott Toreno.

– Szóval, akkor azt mondod, hogy a barátai által biztosan eljutunk hozzá? – nézett rá kérdőn Karl.
– Nem, egyáltalán nem biztos. De egy próbát megér. Jobb ötletem egyelőre nincs. Ellenőrizzétek le őket! Tudjátok meg, ki hol él, hol dolgozik, nézzétek át a telefon- és bankszámláikat, a levelezéseiket, hátha találunk valami használható nyomot.
– Azt hittem, durvább eszközökhöz folyamodunk.
– Neeem – dőlt hátra kényelmesen Leonardo Toreno egy halvány mosollyal a szája szegletében. – Nem akarom, hogy idő előtt kiderüljön, rájöttem a kis titkára. Akkor oda a meglepetés.

A klubtagok felosztották egymás között, hogy kinek az emberei ki után fognak nyomozni, tisztázták a szabályokat, a felhasználható eszközöket. Toreno mindenkinek egymás után a szemébe nézett, mikor befejezte az utolsó, fontos közölnivalóját is.
– Van kérdés? – Mindenki tagadóan rázta a fejét. – Helyes. Akkor lássunk is munkához!

Széknyikorgás kellemetlen zaja töltötte be a termet, ahogy a jól öltözött, középkorú férfiak lassan feltápászkodtak kényelmes ülőhelyeikről. Egy-két szót még váltottak egymással, aztán elindultak kifelé, ki-ki a maga dolgára.
A kivonulókkal szemben egy ideges alak tűnt fel, rohanó léptekkel kerülgette klubtársait. A terembe érve próbálta minél hamarabb stabilizálni a légzését, hogy beszámolhasson a történtekről.

– Jó reggelt. Csak egy órát késtél – jegyezte meg rosszallóan a szökött fegyenc.
– A zsaruk elkapták Hagerty unokaöccsét és azt a másik srácot, akit felbéreltünk. Tudod, ők robbantották fel Fletchert – hadarta gyorsan az érkező.
A bent tartózkodók arcán hirtelen rémület jelent meg.
– Ha szóra bírják őket, nekünk annyi – mondta teljesen kétségbeesve a fickó.
A szavak hallatán Torenót azonnal elöntötte a düh, de erősen ökölbe szorítva kezét, mélyeket lélegezve megpróbált uralkodni az érzelmein, és végül sikerült nyugalmat erőltetnie magára.

– Mit tudnak?
– Mindent – hangzott a válasz. – Hála Hagertynek.
– Eddie nem fog beszélni – lépett Toreno elé határozottan Hagerty.
– Előbb-utóbb mindenki beszél, Gavin – sóhajtotta csalódottan Flynn.
– Na jó, megmondom, mi legyen! – Toreno leszegte a fejét, és dörzsölgetni kezdte a szemöldökét a hüvelyk- és a mutatóujjával. – Vinnie, Flynn, Marshall és én elintézzük a fiúkat, te pedig… – fordult Hagertyhez, de nem fejezhette be a mondatát, mert a férfi közbe vágott:
– Várj! Mit értesz azon, hogy elintézzük a fiúkat? Nem ölheted meg Eddie-t!

Toreno kezdett egyre idegesebb lenni, és úgy érezte, hogy a tarkótájt keletkező düh lassan előre kúszik a homloka irányába. Hirtelen, mint egy kobra, lecsapott Hagerty torkára, megragadta a nyelőcsövét, és teljes erejéből addig szorította, amíg a férfi elterült a földön. A teremben tartózkodók szótlan döbbenettel álltak a történtek felett. Még levegőt venni is elfelejtettek.
– Leo – szólalt meg óvatosan Flynn -, talán nem túl szerencsés dolog mindenkit eltenni láb alól. Könnyedén ellened fordulhatnak a többiek.
– Senkinek sem fog hiányozni – lépett át megkönnyebbülten az élettelen testen, és fejével az ajtó felé biccentett.

Marshall és Flynn megfogta Hagerty csuklóját és lassan kivonszolták a teremből. Collizzi szótlanul követte őket. Útközben összefutottak Hayesszel, aki az újabb holttestet látva, összerezzent. Ehhez nem lehet hozzászokni.Mély levegőt vett, és megnyújtotta lépteit.
– Megszereztem, amire kértél, ezzel pedig teljesítettem a megállapodásunkat. Szóval nem igazán értem, miért rángattál ide – hadarta Hayes kissé feszülten, ahogy belépett a terembe. – Mit akarsz?
– Lenne számodra egy testhezálló feladatom.
– Bocs, de nem érdekel. Nem fogok asszisztálni a bosszúhadjáratodhoz, már így is…
– Tudod – vágott a szavába Toreno, -, pár évvel ezelőtt egy Romeo Cole nevű fickó csúnyán átverte az én Hampton barátomat, nem beszélve egy bizonyos David Banksről, aki befektetési tanácsadóként csalt ki milliós összegeket többek között két másik klubtagtól is. Szerintem nem szeretnéd, ha véletlenül megemlíteném nekik, kit is rejtenek azok az álcák.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Hayes egy profi szélhámos pókerarcával, de belül forrt a dühtől, és bár nem híve az erőszaknak, most mindennél jobban vágyott arra, hogy megüsse. Tudta, már akkor érezte, hogy ő fog kijönni rosszul ebből az egész szövetségből, amikor Toreno a Nardenben előhozakodott vele. Tulajdonképpen abba is ő kényszerítette bele.
– Hampton nem bocsát meg egykönnyen. Legutóbbi megtorlását olyan brutálisan…
– Jól van – adta meg magát Hayes egy gondterhelt sóhaj kíséretében. – Nyilván szükséged van rám, ezért tartasz folyamatosan sakkban. Viszont ha a segítségem kell, akkor először is tartsd tiszteletben az egyezséget: nem tartozom közétek, a cimboráid nem parancsolgathatnak nekem és egyedül dolgozom, a saját módszereimmel. Másodszor, nem vagyok hajlandó emberéleteket veszélyeztetni. Azt, hogy ti mit csináltok, nem érdekel, nem akarok tudni róla. Csak engem ne keverjetek bele a piszkos kis ügyeitekbe, mert ez rohadtul nem az én világom! És harmadszor, amint végeztél ezzel a hőn áhított Hercegeddel vagy kivel, ténylegesen véget ér ez az egész közöttünk, szétválnak útjaink, és soha többé nem látjuk egymást!

– Nem szokásom az alkudozás – szólalt meg Toreno pár percnyi nyomasztó csönd után, miközben lassan Hayes körül kezdett járkálni -, de hogy lásd, milyen nagylelkű is tudok lenni, most az egyszer kivételt teszek. – Hirtelen megállt mögötte, és férfiasan hátba veregette. – Kedvellek, Landon, tökös fickó vagy. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha okot adnál rá, nem tudnálak könnyű szívvel elintézni. Ha valóban segítesz kézre keríteni a Herceget, megígérem, hogy mindent elfejtek veled kapcsolatban és szabadon távozhatsz. – Toreno váratlanul a vállánál fogva maga felé fordította, és felsőbbrendűséget sugározva egyenesen a szemébe nézett. – Egyelőre élvezed a bizalmamat, ami igencsak keveseknek adatik meg mostanság. Ne játszd el! – mondta némi fenyegetéssel a hangjában, aztán jellegzetes mosolya kíséretében megpaskolta a fiú arcát. Hayes megvetően nézett vissza rá.
– Na, ez a tekintet most nagyon nem profi. Ezzel biztosan nem cserkészed be Collizzi lányát, márpedig ki kell derítened, hogy tud-e valamit a fiamról.
– De hát a fiad meghalt, nem? – kérdezett vissza zavarodottan.

***

A helikopter lassan leereszkedett az FBI főhadiszállásának tetején. Gordon az ügynökeivel lekuporodva szállt ki a gépből. Összevissza lobogott a hajuk meg a nyakkendőjük, ahogy behúzott nyakkal szaladtak a forgó lapátok alatt.
Egész délelőtt a gyilkossági helyszínek között ingáztak. Mindhárom tanút a saját otthonában, közvetlen közelről, feltehetőleg álmában lőtték agyon. Gordon teljesen el volt képedve, egyszerűen nem értette, hogyan juthatott el egyáltalán Toreno hozzájuk. És hogy lehet még mindig ekkora hatalma ennek az embernek, hogy az ország három különböző részén szinte azonos időben követtet el merényletet?!

Leküldte az emberereit a műveleti központba, hogy feltüntessék a táblán az üggyel kapcsolatos legújabb információkat, ő pedig egyenesen az FBI-igazgató irodájába sietett. Gareth Walsh szokása szerint az íróasztalánál ült maga előtt egy halom dossziéval és jelentéssel, valamint valamennyi újság reggeli számával, melyek címoldalán kivétel nélkül a három védett tanú meggyilkolása állt. Hellyel kínálta az érkező Gordont, de a nyomozó úgy döntött, inkább állva marad, úgy számolt be gyorsan és lényegre törően a hajnalban történt merényletek körülményeiről.

– Hogyan találtak rájuk? – kérdezte az igazgató némi kellemetlen csönd után. Gordon széttárta a karját, és tanácstalan arcot vágott.
– Fogalmam sincs.
Walsh fölállt az asztaltól, és heves gesztikulálásba kezdett. – Hat nap telt el a szökése óta, Hank. Hat nap! És még mindig nincs a kezünkben semmi!
– Ez azért így nem teljesen igaz, Gareth. A motorosok…
– A motorosok súlyos sérülésekkel fekszenek valamelyik műtőasztalon, köszönhetően az embereid profizmusának, és egyáltalán nem biztos, hogy túlélik az operációt! Nincs időnk! El kell kapni Torenót, még mielőtt újabb gyilkosságok történnek! Már az elnök is tajtékzik a dühtől, ez pedig végképp nem hiányzik nekünk! Ha hamarosan nem mutatunk fel valami eredményt, itt fejek fognak hullani, és biztosra vehetjük, hogy…

Gordon mobilja megcsörrent. Az igazgató egy fejmozdulattal jelezte, hogy nyugodtan vegye fel. A nyomozó hátrébb lépett az asztaltól, és a füléhez emelte a készüléket. – Gordon – szólt bele komoran a telefonba.
A műveleti központból jött a hívás. A kórház pár perccel ezelőtt értesítette őket, hogy az egyik gyanúsított a műtőben életét vesztette, a másik állapota pedig még mindig súlyos, de jelenleg stabil. Amint magához tér, kihallgathatják.