The Torenos 2. – A bosszú játéka – 10. Kockázat

– Ashton és Ephram Miller?
– Megvannak.
– Raquel Simone? R-a-q-u-e-l Simone.
– Megvan. Hé, nézd csak ezt a képet! Az nem…?
– De igen. Hannen! Toreno nagyon fog örülni.
– Ki van még?
– Zoe Sullivan.
– Hát, egyik sem igazán hasonlít rá.
– Keress rá másik oldalon! Valamelyiken csak fent van.
Az internet korában sokkal egyszerűbb az információszerzés. A közösségi portálokon a következményekbe bele sem gondolva árulnak el magukról szinte mindent az emberek, bárkiről megszerezhetőek személyes adatok. Így történhetett az meg, hogy az értekezlet után alig egy órával – Zoe kivételével – már mindenkiről részletes profillal rendelkeztek.

***

A főváros egyik legnagyobb parkja és egyben legkedveltebb pihenőhelye, a Routh Park a munkaidő lejárta után hamarosan megtelt kutyájukat sétáltató gazdikkal, játszótereken szaladgáló gyerekekkel, a kellemes, kora nyári délutánt élvező, fűben heverésző emberekkel, hobbisportolókkal.
A hatalmas dísztó körül futó sétányon két kocogó barát folytatott elmélyült beszélgetést, miközben folyamatosan rótták a köröket.
– Én csak azt mondom, Ephram, ideje továbblépned. Felejtsd el!

– De képtelen vagyok rá! Nem tudom csak úgy kitörölni az agyamból. Millió emlék köt hozzá, ezektől nem lehet egy csettintésre megszabadulni. És nem is akarok. Szerettem, érted? Még most is szeretem. Nem utálom azért, amit tett. Képes lennék elfogadni a döntését, de a „Sajnálom. Nekem ez nem megy.” nem elég!  Válaszokat szeretnék, valódi válaszokat. Szeretném tudni, hogy miért hagyott el egyik pillanatról a másikra, mi az, ami nem megy és miért nem lép kapcsolatba senkivel sem.
– Megértelek – lassította le a lépteit a lány, majd hirtelen magához ölelte barátját. – Mi itt vagyunk neked és számíthatsz ránk. Ezt soha ne felejtsd el!

***

Már egy ideje figyelte őt, folyamatosan követte a szemével. Nagyon emlékeztette valakire. Valakire, aki igazán közel állt a szívéhez. Éppen ezért rémítette meg egy pillanatra a küldetése. Elbizonytalanodott. Mi lesz, ha az érzelmei eluralkodnak felette és nem tud a megbízatására koncentrálni? Nem, ez nem fordulhat elő. Minél előbb elvégzi a rá bízott feladatot, annál hamarabb szabadulhat meg Torenótól és a csapatától. Most ezt kell szem előtt tartania!

Miközben azon gondolkodott, milyen taktikát válasszon, melyik énjét öltse magára ahhoz, hogy minél rövidebb idő alatt a bizalmába férkőzzön, és ezáltal valami hasznos információ birtokába jusson, a célpontja éppen előtte sétált el.
– Elnézést, hölgyem! Tudna nekem segíteni? Először járok a városban, és azt hiszem – bár ezt egy férfinek igen nehéz beismernie -, eltévedtem. Tizenöt perc múlva egy konferencián kellene lennem a… – Hayes elővette a telefonját, és úgy csinált, mintha az e-mailjei között a találkozója helyszínét kutatná -, a Denton Irodaházban.

– Akkor nem hiszem, hogy időben odaér – rázta a fejét mosolyogva Becca, miközben alaposan szemügyre vette az előtte álló férfit. – A Denton a város másik végén van.
Hayes elkapta a lány fürkésző tekintetét, amit egyértelműen pozitív jelként könyvelt el. Jó irányba haladunk. Csak így tovább – gondolta. Azonnal a legsármosabb mosolyát varázsolta az arcára, és egyenesen a barna szemekbe nézett.
– Micsoda pech! – mondta tettetett csalódottsággal.

Ephram, aki mindennek szem- és fültanúja volt, morcosan forgatta szemeit. A tény, hogy a pasas teljesen ignorálta, mintha ő valójában ott sem lenne mellettük, hihetetlenül felbosszantotta.
– Haver, miért nem fogtál egy taxit? Ennyire nem lehetsz lúzer.
– Ephram! – szólt rá Becca, majd összeszorított ajkai között préselve ki a szavakat azt javasolta barátjának, hogy fogja vissza magát.
– Most mi van? Nem veszed észre, hogy csak fel akar szedni? Ráadásul elég béna szöveggel.

Ephram a tőle telhető legnagyobb keménységgel lépett közelebb Hayeshez.
– Szállj le a csajomról!
– Nem vagy a pasija – reagálta le higgadtan Hayes a felbőszült barátot. Bár inkább tűnt nevetségesnek, mint félelmetesnek vagy veszélyesnek.
– Miért vagy ilyen biztos benne? Most komolyan, nem gondoltál rá, akárcsak egy másodpercre is?
Hayes megrázta a fejét.
– Nem. A meleg barátra tippelek.

Beccából a szavak hallatán önfeledt nevetés tört ki, Ephram meg csak állt ott mozdulatlanul, hitetlenkedve bámulva maga elé.
– Na, jó – szólalt meg végül. – Ez most nagyon szíven ütött. Azt hiszem, ideje mennem.
– Ugyan már, Ephram!
– Nem, Becca, tényleg… Lehet, hogy igaza van. Talán a másik nemnél kellene próbálkoznom.

– Mi baja? – Hayes a távolodó srác után meredt. Végül is szimpatikusnak tűnt neki. Viccesnek találta. Elkeseredettnek, de ugyanakkor viccesnek.
– Elhagyta a barátnője, és nem viseli túl jól. Több éves kapcsolat volt.
– Ó, basszus! Akkor most jól beletiportam a lelkivilágába. Sajnálom.
– Előbb-utóbb csak túlteszi magát rajta. Egyébként Becca vagyok – nyújtott kezet a lány legújabb ismerősének.
– Brand.
– Brand?
– Brandon. De a barátaim csak Brandnek hívnak.
– Hát, akkor mondd meg nekem Brandon, akit a barátai csak Brandnek hívnak, hogy valóban kamu volt a szöveged?

Hayes halványan elmosolyodott.
– Nem teljesen. Tényleg egy megbeszélésre kellene mennem, de nem tévedtem el. Megláttalak kocogás közben, és egyszerűen nem tudtam levenni rólad a szemem. Beismerem, elég béna húzás volt ez az eltévedősdi, de hirtelen nem jutott frappánsabb az eszembe, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy megismerjelek. Ezennel szeretnélek randira hívni, mondjuk, megihatnánk valamit, úgyis pótolnod kell a kocogás következtében keletkezett folyadékveszteséged.

– Hűha! Milyen szépen fejezted ki és hoztad tudomásomra, hogy izzadt vagyok – kacagott fel a lány, miután felhúzta helyes kis orrát, és ráöltötte a nyelvét az előtte álló férfire. Hayes is elnevette magát.
– Jézusom, hát, komolyan nem hiszem el, hogy az egészből ezt vetted le!
– Nyugi, csak szívatlak! Igazán figyelmes vagy. A szervezetem köszöni, hogy törődsz vele. És igen, elfogadom a meghívást. – Becca kacér pillantást küldött „Brand” felé, majd így folytatta: De lenne egy jobb ötletem. Mennyire fontos a konferenciád?
– Nagyon. Viszont baleset miatt lezárták az egyik alagutat, és én sajnos pont ott ragadtam. Térerő nulla.
– Helyes! – vigyorgott elégedetten Becca, és a férfi karját megragadva elindult a park keleti kijárata felé.

***

Még a délelőtt folyamán alaposan tanulmányozták a helyzetet, mérlegelték a lehetőségeiket, és végül úgy döntöttek – pontosabban Toreno döntött úgy -, hogy mivel közülük Flynnt ismerik legkevésbé a rend őrei, és még soha nem hozták összefüggésbe velük, ő lesz az, aki egyszerűsíti az egyenletet. Neki van ugyanis a legnagyobb esélye feltűnés nélkül bejutni a szövetségi ügynököktől hemzsegő kórházba és teljesíteni a küldetést.
Toreno Collizzi és Marshall társaságában figyelte a fekete Mercedes sötétített szélvédője mögül, ahogy Flynn egy virágcsokorral a kezében átszalad az úttesten, majd a kórház bejáratához indul. Collizzi beszélte rá társát, hogy vigyen magával valami „ajándékot”, mert így még inkább elvegyül a látogatók között, és hihetőbb az álcája is.

Flynn már az előtérben kiszúrt néhány gyanús, öltönyös fickót, de nem törődött velük. Elsétált előttük, és megnyomta a lift hívógombját. Ahogy az ajtók szétcsusszantak, egy ápolóval és két hölggyel együtt beszállt a felvonóba. Mire az ötödik emeletre, az intenzív osztályra ért, már csak egyedül lépett ki a nyílászárók mögül. A többiek mind alacsonyabb számú emeletet választottak úti célnak.

A nyugati folyosón indult el, ahol hamarosan meg is pillantotta az őrizet alatt tartott kórtermet. Két rendőr állt az ajtó előtt, nem pedig szövetségi ügynökök, és Flynn ezt mindenképpen jó jelnek tekintette. Velük, úgy gondolta, könnyebb dolga lesz. Azért nem merészkedett túlságosan közel hozzájuk. Egy plakátot olvasgatva figyelte őket pár percig, aztán a közeledő takarítókocsi kerekének nyikorgó zöreje máris a következő lépés megtételének idejét jelezte.

***

Az alkonyodó estében az árnyak már hosszúra nyúltak. Maxime vidáman ugrált kedvenc pizsamájában az ágyon, egy cseppet sem volt még álmos. Annál inkább izgatott, hiszen holnap nagy nap lesz, az ő napja! Hangos kiáltásokkal szólongatta édesapját, aki pár perc elteltével dobogó léptekkel fölszaladt a lépcsőn, egyenesen a pici lány szobájába.
– Jól van, jól van, itt vagyok! – csitította Preston a kislányát, és az ölébe kapta, ahogy elrugaszkodott az ágytól. Maxime szorosan átkarolta a nyakát, hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcára, aztán visszakéredzkedett az ágyára, és mesélésre bíztatta az apukáját.

***

Flynn felidézte, mit mondott Hayes, miután kora délután Toreno megkérte, hogy segítsen neki felkészülni. Csak magabiztosan – visszhangzott a fejében. Egy kérdéssel eltereled a célpont figyelmét, közben pedig lecsippented a belépőkártyáját a ruhájáról. Óvatosnak, de gyorsnak kell lenned, különben észreveszi. Két ujjal csináld az elemelést, és semmiképp se használd a hüvelykujjadat, az csak a bajt hozza rád!
Vagy egy órán keresztül gyakoroltatta vele ezt a műveletet, a végére belejött, de most már élesben ment az egész, nem hibázhatott, és ettől egy kicsit bizony ideges lett. Innentől kezdve rajta állt vagy bukott az egész Toreno-ügy. Igazából nem akarta elvállalni, mivel közel sem mondhatja jól képzettnek magát a terepen, ő inkább az akciók megtervezéséhez ért, de Toreno nem hajlandó többé más embereire bízni az ilyen fontos ügyeket, így nem maradt választása. Ennyivel tartozott neki.

A takarítónő egyre csak közeledett, ő pedig megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Vett egy mély levegőt, lassan kifújta, és minden határozottságát összeszedve megindult az idős hölgy irányába.
– Elnézést, meg tudná mondani, merre találom a huszonhetes kórtermet? – Flynn emlékezett rá, hogy a keleti szárny egy eldugott részében van. Pár évvel ezelőtt az anyósa feküdt ott súlyos állapotban, de szerencsére – vagy éppen szerencsétlenségére – felépült betegségéből.
– Igen – hangzott a hölgy válasza. Visszatette a kezében lévő tisztítószeres flakont a kocsira, aztán felsőtestével elfordult jobbra, kinyújtva karját az átjáró irányába. Flynn óvatosan közelebb lépett hozzá, és látszólag nagyon erősen koncentrált minden egyes szavára. Ám eközben jobb kezével finoman megközelítette a hölgy pulóverére csíptetett kártyát, és ahogy az útbaigazítás befejezése után visszafordult a kiinduló pozíciójába, egy gyors mozdulattal – pontosan úgy, ahogy Hayes tanította neki – elemelte, majd azonnal a nadrágzsebébe rejtette.
– Köszönöm szépen – mosolygott rá kedvesen, aztán az egekbe szökött pulzusával gyorsléptekkel odébbállt.

Betért az útjába kerülő mosdóba, és megállt a tükör előtt. Egy percig csak bámulta sajátmagát, miközben azon járt az agya, hogy mennyivel egyszerűbb megtervezni ezeket az akciókat, mint végrehajtani. Csak most tudta igazán értékelni az emberei ilyesfajta munkáját. Megengedte a csapot, és mindkét tenyerét a hideg víz alá nyomta. Mialatt megfogadta, hogy egy-egy sikeres hadművelet után sokkal jobban megfizeti majd az alkalmazottjait, alaposan megmosta az arcát, azt remélve, hogy sikerül összeszednie magát a következő menetre.

***

– …és amint megpillantotta az óceán határtalanságát kémlelő kedvesét, könnyek szöktek a szemébe. Megszaporázta lépteit, majd egyre gyorsult és gyorsult, futott felé, ahogy csak bírt, hátrahagyva lábnyomait a vizes homokban. Szeretlek – súgta zokogva a fülébe, miközben szorosan magához ölelte. Aztán a lány picit elhúzódott, hogy hüvelykujjaival letörölhesse a fiú könnyeit. Nem szólt semmit, nem volt szükség szavakra. Beletúrt kócos fürtjeibe, és édes csókot lehelt az ajkaira. Vége.
– Hű, eddig ez volt a legeslegnyálasabb sztorid, apa – fintorgott Maxime, miközben megpaskolta a párnáját, és becsusszant a takaró alá. – Pedig az elején olyan jól indítottál! Nem hittem volna, hogy egy újabb uncsi love sztori kerekedik ki belőle.
– Nekem nagyon tetszett – mosolygott rájuk Zoe az ajtóból, majd az ágyhoz sétált, és egy jóéjtpuszit nyomott gyermeke homlokára.
– Akkor nyilván velem van a baj – sóhajtozott a kislány.
– Nincs veled semmi baj, pici lány – suttogta fölé hajolva Preston, és kedvesen megcirógatta az arcát. – Szép álmokat!

Preston átölelte hitvesét, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Egyre erőssebben és erősebben szorította magához, mint aki soha többé nem akarja elengedni.
– Mi a baj? – pillantott fel rá aggódó tekintettel Zoe. Párja válaszul csak megrázta a fejét, aztán szájon csókolta, és elindult lefelé a lépcsőn. – Látom rajtad, hogy nincs minden rendben – próbálkozott még egyszer, de hasztalan. Tehetetlenül felszisszent, majd követte férjét.

***

Az orvosi szoba könnyű küldetésnek bizonyult, senki sem tartózkodott odabent. Flynn az ajtó mellett található szemetesbe hajította a virágcsokrot, majd ismét a nadrágzsebébe rejtette a takarítónő belépőkártyáját. A szekrényekhez sétálva megkereste a felkészülés során Hayestől kapott elektromos zárnyitót, melynek alkalmazásával pár másodperc alatt hozzájutott legújabb álcájának kiegészítőihez. Belebújt az orvosi köpenybe, magához vett még egy-két dolgot, aztán a Hayes által előre elkészített, fényképes, orvosi kártyájának előlapját az instrukciói szerint ráragasztotta a szekrényben talált hivatalos, mágnescsíkkal ellátott kártyára. Így lett belőle pillanatok alatt Dr. Stanley Richards.

Flynn magabiztos lépésekkel közeledett a kórtermet őrző két rendőr felé. Belelapozott a magával hozott dossziéba, majd elérve a tizenegyes szobát, üdvözlésképpen biccentett az ott álló két férfinek.
– Uraim, Dr. Richards vagyok – Flynn kezet fogott mindkettőjükkel. – Dr. Everton küldött. Szeretne egy másodvéleményt a páciense állapotáról. – Dr. Everton volt a gyanúsított kezelőorvosa. Flynn az orvosi szobából kifelé menet olvasta le a beosztási tábláról a nevet.
– Elkérhetném a kártyáját egy pillanatra, Dr. Richards?
Flynn odanyújtotta az egyik egyenruhásnak, aki felírta a rajta található összes adatot egy nyomtatványra, majd lehúzta egy ellenőrző készüléken, melynek kijelzőjén a következő felirat jelent meg: Dr. Stanley Richards – Neurológus. Flynn óriási szerencséjére fényképet nem töltöttek fel a rendszerbe. A rendőr megköszönte, és vissza is adta a kártyát.
– Minden rendben. Parancsoljon.
Flynn átvette, és besétált a kórterembe.

Eddie Hagerty megérezte, hogy valaki közeledik. Fájdalmai közepette lassan kinyitotta szemeit, és őszintén megdöbbent a felette álló köpenyes férfi arcától. Szóra nyitotta ajkait, de képtelen volt bármilyen hangot is kiadni.

Flynn a nyitott ajtó felé fordult, és látta, hogy a két rendőr egymással beszélget. Ez jó, nem figyelnek rá. Belenyúlt a köpenye zsebébe, és óvatosan egy fecskendőt húzott elő. Ránézett az előtte fekvő fiúra, aki ismét mondani próbált valamit. Flynn leolvasta a szájáról a mondatot: Nem mondtam nekik semmit.
Nem is fogsz – gondolta a férfi. Hála a nagybátyjának túl sok információ került a birtokába ahhoz, hogy életben maradjon. Sajnálta szerencsétlen srácot, de meg kellett tennie. Eltávolította a tűvédő kupakot, és a fecskendő teljes tartalmát az infúziójába nyomta.

***

– Szeretlek, Zozee! – fordult vissza Preston, amint meghallotta maga mögött kedvese lépteit. – Teljes szívemből szeretlek.
– Én is szeretlek, de ne csináld ezt, kérlek, megrémítesz. Mondd el, mi nyomja a lelked!
Zoe magához húzta, és most ő bújt hozzá olyan szorosan, ahogy csak tudott. Preston átkarolta, és beleszagolt a hajába. Most is finom kókusz illata volt. Imádta. Teljes valójában imádta, minden egyes jó és rossz tulajdonságával együtt.

– Csak aggódom a holnap miatt. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jó ölet.
– Ezt már délelőtt megbeszéltük.
– Tudom. De nem érzem magunkat biztonságban, amíg Leo szabadlábon van. És ha most minden barátunk idecsődül… Ne érts félre! Nekem is hiányoznak, nagyon is! Csak eléggé feltűnő, hogy mind ugyanoda utaznak, ráadásul ugyanabban az időpontban.
– Édesem, de kinek lenne feltűnő? A baráti társaságok már csak ilyenek, szeretik együtt tölteni a szabadidejüket. Te papíron már nem létezel, és ezt az apád is tudja, elvégre ő…
– Ő öletett meg, igen.

Zoe két tenyerébe fogta az arcát, és hosszan a szemébe nézett.
– Ezek után ugyan mi oka lenne még figyelemmel kísérnie a barátaid utazásait? Nem ez lenne az első alkalom, hogy meglátogatnak minket. És különben sem fújhatod le a lányod születésnapját az utolsó pillanatban. Nem fogom engedni, hogy az apád szökése tönkretegye mindazt, amit már hónapok óta szervezünk és annyira várunk. Jól fogjuk magunkat érezni, majd meglátod. A gyerekek gondoskodni fognak róla, hogy ne legyen időd rá gondolni. És valljuk be, erre nagy szükséged van. Mostanában nem vagy teljesen önmagad, és ezt mások is kezdik észrevenni.

– Tényleg? – kérdezte némi aggódással a hangjában. Zoe bólintott.
– Próbálj meg egy kicsit lazítani, és nem gondolni rá, jó? – Egy rövid arccirógatás után közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolta. – Ha így folytatod, kész idegroncs leszel, és paranoiás. És akkor én is.
– Zoe – El akarta mondani. Mindent el akart neki mondani. Hogy megtartotta a keresztapja programját. Hogy használja. Hogy ezáltal segít a hatóságoknak, és hogy miatta csökkent a bűnözés. És azt is, hogy évek óta nyomoznak utána. És hogy Hank Gordon mindent tud. El akarta mondani, mindennél jobban el akarta mondani, megosztani végre vele, de valami belső erő mégis visszatartotta. Bármennyire is erőlködött, képtelen volt kimondani a szavakat.

– Igen? – nézett rá hatalmas szemeivel felesége, amitől csak még rosszabbul érezte magát.
– A megrendelő kért pár módosítást a tervezeten, azt még ma be kell fejeznem. Utána felmegyek.
Ez legalább nem hazugság, gondolta. De cseppet sem érezte tőle magát jobban, mert tudta jól, hogy közben a számítógépén mással is fog foglalkozni.

***

– Gyerünk, Flynn, hol vagy már?! – bosszankodott Toreno a kormányt ütögetve, majd hirtelen feltűnt a férfi a visszapillantó tükörben. Elfordította a slusszkulcsot, sebességbe tette az autót, és amint a cimborája beszállt hátra, Collizzi mellé, besorolt az esti forgalomba.
– Mondd, hogy elintézted!
– Elintéztem – biztosította Flynn. – Minden rendben ment.
– Helyes! Ezt szeretem!
Torenónak hirtelen furcsa nyugalom áradt szét a testében. Teljesen ellazult, és úgy érezte magát, mint tizenkét évvel ezelőtt. Magabiztosnak, hatalmasnak és legyőzhetetlennek. Széles mosoly terült az arcára. Bekapcsolta a rádiót, és a felcsendülő örökzöld dalt énekelve élvezte a pillanatot.

Közben szemével folyamatosan pásztázta az utat, és nagy meglepetésére a szembeforgalom egyik piros lámpájánál várakozó autóban egy ismerős arcot pillantott meg. Széles mosolyát ravasz fintorrá változtatta, és azonnal sávot váltott, hogy közelebb kerülhessen hozzá.
– Leonardo, ne kísértsd a sorsod! – figyelmeztette Collizzi, amint ő is észrevette az eltéveszthetetlen szövetségi járművet és régi ismerősüket, de már késő volt. Toreno a kereszteződésben haladva egyre csak lassított, olyannyira, hogy a mögöttük haladók ideges dudálásba kezdtek. De nem törődött velük. Ahogy elérte a várakozó jármű orrát, már csak araszolt az úton. Lehúzta a sötétített üvegű ablakot, kinyúlt az autóból, és bal kezével egyenesen a sofőrre mutatott, aki egyszerűen nem akart hinni a szemének.
– Maga a következő, Gordon! Maga a következő a listámon!