The Torenos 2. – A bosszú játéka – 29. Az utolsó Toreno

Farkasszemet nézve álltak egymással szemben a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fényében. A kialakult feszült csöndben szinte hallani lehetett az omladozó falak között tartózkodók szapora szívverését. Különösen apáét és fiáét. Tizenkét év telt el, mióta utoljára látták a másikat, de úgy érezték, mintha csak tegnap lett volna, hogy a Sawyer magánrepülőtér termináljában ugyanezen céllal találkoztak.

– Élvezted a bosszú játékát? – kérdezte Preston kihívóan, miközben merően bámult az apjára.
– Voltak szép pillanatok, nem tagadom. – A férfi felvonta a szemöldökét, a száját pedig felfelé húzta. Preston rájött, hogy ez a Torenók jellegzetes, fölényes mosolyának a kezdete. – Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy képes vagy megrendezni a saját halálodat és megtartani, sőt, használni keresztapád veszélyes erőkkel bíró lemezét, ami csak a bajt hozta rád. Persze, nem lebecsülni akarlak, a történtek után eszem ágában sincs, egész egyszerűen csak meglepett, hisz kezdettől fogva elítélted az efféle ambíciókat, folyton küzdöttél ellene, a tulajdon véred ellen. És láss csodát, végül te magad lettél a megtestesült hatalomvágy.

Akárcsak korábban felesége szavai, most az apjáé is célba találtak. Nem tudta eldönteni, hogy a vádaskodás okozta a szívébe maró fájdalmat, vagy az, hogy nem képes beismerni még saját magának sem az igazukat. Dilemmája közepette bensőjét hirtelen elöntette a harag gyorsan terjedő lángja, ami meggondolatlan támadásra késztette. Fenyegető pillantás kíséretében indult meg Leo felé, mire ő parancsba adta Flynnek, hogy szegezzen pisztolyt Zoe fejéhez.
– Csak lassan! – figyelmeztette kimérten, ám a fiatalabbik Torenót csak a szerettei könyörgése térítette észhez. Abban a pillanatban megtorpant, és a záporozó könnyeket látva esdeklő szemekkel, fennhangon kérte apját, hogy engedje szabadon őket.
– Nincs nálam fegyver, esküszöm!

Flynn leeresztette a fémesen csillogó tárgyat, majd Leo utasítására tetőtől talpig átkutatta Prestont. Elvette tőle a tárcáját, a mobiltelefonját és egy ahhoz igencsak hasonló kütyüt, de se kést, se lőfegyvert, se egyéb élet kioltására alkalmas eszközt nem talált nála. Az elkobzott dolgokat egy kivétellel letette a laptop mellé a poros asztalra, a Networköt pedig átadta Torenónak, aki érdeklődően forgatta a kezében.
– Ez lenne az?
Preston keserűen bólintott, miközben rettegő gyermekét figyelte. Majd megszakadt a szíve, amiért így kellett látnia az ő egyetlen pici lányát.
– Megkaptad, amit akartál, most már engedd el őket!

– Amint bebizonyítod, hogy ez működik – mutatta fel a Networköt, majd a laptopra bökött -, máris távozhatnak.
Preston egy hatalmas sóhajjal próbálta meg türelmetlenségét visszafojtani.
– Rendben – egyezett bele végül egyéb lehetőség híján a lelkesedés teljes hiányával.
Leo azonnal fel is kapta a laptopot, és azzal együtt átsétált egy másik asztalhoz.
– Csak azért, hogy a feladatodra koncentrálj. Ha végeztél, akkor majd megtörténhet a nagy családi újraegyesülés – magyarázta meg tettét, de felesleges volt. Preston sejtette, hogy ez áll a háttérben.

Odament hozzá, átvette tőle a Networköt, elhúzta az alján található műanyag borítást, ami az USB csatlakozót rejtette, aztán bedugta a hordozható számítógépbe. Míg az operációs rendszer töltött, idegességében folyamatosan járt a lába. Rendkívül zavarta az apja közelsége. Olyannyira, hogy ha nem tartott volna attól, hogy a családját őrző fickó kezében egy gyanús mozdulatra elsül a fegyver, biztosan habozás nélkül a földre teperte volna.
– Betöltött – rángatta vissza merengéséből Leo tájékoztatása.
– Látom – felelte ridegen. Elindította a programot, ami rögtön felhasználónevet és jelszavakat kért. Preston sebesen begépelte őket, majd az újabb felugró ablakok üresen hagyott mezőit is kitöltötte. A képernyő hirtelen színt váltott, az eddigi világosszürke árnyalat helyett a háttér már királykékben pompázott, betűk és számok véletlennek tűnő kombinációi jelentek meg.
– Mit akarsz? Mit csináljak? – tekintett az apjára, aki felvette pókerarcát, hogy leplezze döbbenetét.

– A felhasználónév és a kódok?
– Csináltam egy dokumentumot, amiben részletesen leírtam minden tudnivalót a program használatáról, hogy ne legyen szükséged rám. – Egy billentyűkombinációval megnyitotta a fájlt, hogy bizonyítsa. – Valahogy sejtettem, hogy gondjaid lesznek vele.
Toreno a burkolt sértést figyelmen kívül hagyva közelebb hajolt, és lejjebb gördítette az oldalsávot. Ötvenkét oldalas volt az útmutató nyolcas betűmérettel.
– Utalj át egy nagyobb összeget Jonathan Daruvo számlájáról az enyémre. A svájcira.
– Ennél azért lehetnél kreatívabb – forgatta szemeit Preston, miközben teljesítette a kérését. Pár perc elteltével aztán átadta neki a laptopot, hogy ellenőrizze.
– Megérkezett – konstatálta elismerően, majd ígéretét betartva intett Flynnek, hogy engedje el a lányokat.

A műanyag gyorsbilincsek eltávolítása után Zoe és Maxime megállíthatatlanul rohant Preston védelmező karjai közé. Megkönnyebbült sóhajok hagyták el ajkaikat, amiket sűrűn potyogó könnyek váltottak a szoros ölelésben.
– Most már minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben – mondogatta a családfő elcsukló hangon, és képtelen volt abbahagyni a csókolgatásukat. Alaposan végigmérte mindkettejüket, nem történt-e valami bajuk, kérdezősködött az apjáról, hogy nem bántotta-e őket, de néhány horzsolást leszámítva ép bőrrel megúszták a túszdrámát. A lelki trauma persze más kérdés, de mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy örökre elfelejtsék a történteket.

Miközben ismét magához húzta őket, meglátta Leót, amint Flynnel együtt tanulmányozza a Network használatát, és hirtelen bevillant neki az átutalás után aktivált önmegsemmisítő funkció. Rádöbbent, hogy nagyon sürgősen távozniuk kell.
Ölébe kapta a pici lányát, megragadta Zoe kezét, és már éppen a kijárat felé fordultak, mikor a semmiből egyszer csak megjelent előtte a bátyja, mindenre elszánt tekintettel, pisztollyal a kezében. Mire ellenkezhetett volna, a fegyver már elsült. Három golyó repült gyors egymásutánban a laptopnál álló két férfi felé.

Preston hátranézett, és látta, ahogy Flynn hatalmas csattanással terül el a törmelékek között.
– Te még mindig életben vagy?! – kiáltotta az apja dühösen Trentnek, miközben reflexszerűen előrántotta fegyverét a zakója alól. Ám a laptopba csatlakoztatott Network piros villogása és fokozatosan gyorsuló csipogása elterelte figyelmét a választűzről. Preston ezt kihasználva magával rántotta testvérét is, és azonnal elhagyták a helyiséget. A következő pillanatban egy hangos pukkanást lehetett hallani. A Network a laptoppal együtt felrobbant.

– Mi a francot keresel itt? Kórházban kellene lenned! – vonta kérdőre bátyját loholás közben, majd mérgesen hozzátette: – Különben is, legalább céloznál jól!
– Kicsit berozsdásodtam, na! Egyébként nagyon szívesen.
– Preeestooon! – hallották Leonardo Toreno bosszúszomjjal teli, gyilkos üvöltését, ami átjárta a romos épület minden szintjét. Beleborzongtak.
– Add ide a pisztolyt! – lassította le lépteit Preston, és Trent elé állt.
– Mi? Minek?
– Egyszer és mindenkorra véget vetek ennek az egésznek. Nem hagyok neki lehetőséget, egy esetleges újabb támadásra. Nem vagyok hajlandó harmadszor is átélni ezeket a borzalmakat. – Elvette tőle a fegyvert, majd búcsúcsókot lehelt felesége és kislánya homlokára. Hiába próbálták visszatartani, sírva könyörögtek, de hajthatatlan volt. – Vidd haza őket! – parancsolta a bátyjának, és visszarohant az apjához.

***

– Öcskös, legyen már eszed! – ordította teli torokból Trent, és alig tudta megakadályozni, hogy a lányok utána szaladjanak. – A szövetségiek úton vannak, pár percen belül biztosan ideérnek. Addig nem lesz baja – próbálta nyugtatgatni őket, de még saját magát sem sikerült meggyőznie. Főleg, hogy időközben záporozni kezdtek a golyók. Minden erejét összeszedve nagy nehezen kivonszolta őket a kocsihoz, és amint mindhárman beültek, bekapcsolta a központi zárat, nehogy útközben valamelyiküknek is eszébe jusson kiugrani.
Vetett még egy utolsó, aggodalommal teli pillantást a tükörben az épületre, majd sebességbe tette a váltót, és bízott a legjobbakban.

***

Preston vett néhány mély lélegzetet, és megpróbálta lecsendesíteni a testét elárasztó adrenalin-hullámot. A három lövedék, ami az imént suhant el a feje mellett és fúródott bele a vakolatba, valósággal sokkolta. Bár úgy gondolta, felkészült az apja elleni harcra, abban a pillanatban rá kellett döbbennie, hogy ez most tényleg életre-halálra megy. És közel sincs annyi tapasztalata, mint neki.

A támfalban tátongó lyukon át kémlelte Leót, aki óvatosan lépkedett a törmelékeken. Fedezéket keresett. Itt az idő a visszavágóra – döntötte el Preston, és lehunyta a szemét, hogy felkészüljön a támadásra. Azonban mire felemelte a pisztolyt és kipenderült a búvóhelyéről, az apjának már hűlt helye volt. Kétségbeesetten kutatott utána a helyiségben, hiába. Aztán egy füle mellett elsüvítő golyó végül elárulta a helyzetét. Felé irányította a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Az elsütésre akkorát rúgott a kezében, hogy a lövedék meg sem közelítette a célpontját. Látva Leo szánakozó mosolyát, dühödt elszántsággal, ugyanakkor félelemmel telve rohant fel hozzá az emeletre.

***

Megtehette volna, hogy ott helyben végez vele, hisz tiszta célpontot nyújtott, de valami mégis visszatartotta. Túl könnyű és egyszerű lett volna fejbe lőni. Azok után, hogy megsemmisítette az egyetlen lehetőségét a normális életbe való visszatérésre, ráadásul az utolsó szövetségese is holtan végezte, nem úszhatta meg ilyen kegyesen. De hiszen mire is számíthatott tőle? – futott át az agyán, miközben már a harmadik emeleten rejtőzködött. Tinédzserkora óta ágált minden ellen, ami csak egy kicsit is kapcsolódott hozzá. Talán nem kellett volna annyira elhanyagolnia az anyja halála után? Lehet benne valami. Talán akkor most is az ő oldalán állna, és teljesen másképp alakult volna minden. De felesleges a múltban vájkálni – csóválta meg a fejét -, az nem változtat semmin. A jelenlegi helyzetet kell kezelnie, és kitalálnia, mihez kezd, ha véget ért a családi játszma. Hazatér az óhazába? Valószínűleg ott keresnék először. Most kezdte csak érezni, hogy hibát követett el a klubtagok felültetésével. Aligha fogják mindegyiküket börtönbüntetésre ítélni, és ha véletlenül mégis, az embereik úgyis őrá fognak vadászni. Nem maradhat az országban.

Kavargó gondolatai tompították érzékeit. Nem vette észre az időközben mögé settenkedő fiát, aki váratlanul szorosan a nyakára kulcsolta a karját, és pisztolyt szegezett a halántékához.
– Tedd meg! – mondta sztoikus nyugalommal, és még a fegyverét is eldobta. De Preston habozott. – Tedd meg, különben te leszel az áldozat – figyelmeztette, és várt még egy fél percet, hátha ezúttal lesz hozzá elég bátorsága.
– Ne légy már ennyire gyáva! – rivallt rá végül, és két kezével erősen megmarkolta a szorító kart. Hirtelen lendületet vett és előredőlt, ezzel áthajítva a fiát saját magán. Preston akkorát puffant a kopott keményfapadlón, hogy az épület szinte beleremegett.

***

Meglepettségében még levegőt venni is elfelejtett. Óráknak tűnő másodpercekig feküdt mozdulatlanul a berepedt parkettán. A leszálló por lassan irritálni kezdte a nyálkahártyáját, és csak ekkor, az első köhintésre tudatosult benne a hátfájása. Majd az, hogy újfent kudarcot vallott. Meg volt rá a lehetősége, és megint elszalasztotta.
– A pisztoly! – kiáltott volna fel, de nem jött ki hang a torkán. Tapogatózni kezdett maga körül, hátha rátalál a veszélyes tárgyra, amit esés közben nagy valószínűséggel elejtett. Balra tőle érzékelt is valamit, ám sokkal inkább tűnt bőrből készültnek, semmint hideg fémnek. Kinyitotta a szemét, és a felé tornyosuló, csalódott arc láttán újra lángra lobbant benne a düh. Elfelejtve fájdalmát, elkapta apja bokáját és kirántotta alóla. Mire földet ért, ő már talpon volt, készen arra, hogy mindenért visszavágjon.

Az összes sérelme ott tolongott erőtől duzzadó karjában, arra várva, hogy egy-egy jól irányzott ütéssel végre elégtételt vehessen. Bal kezével lenyomta Leo felemelkedni készülő mellkasát, ökölbe szorított jobbjával pedig nem kímélte az arcát.
– Ezt a családom elrablásáért! – szűrte ki a fogai között, majd tovább püfölte. – Trentért, a barátaimért, Hank Gordonért, Damonért, a tinédzser éveimért, anyáért, nagyapáért… – sorolta a véget nem érő listát, de Leo az apja említésekor elkapta az öklét, és a szájában felgyülemlett vér kiköpése után felülkerekedett rajta. Mintha addig szándékosan hagyta volna magát ütlegelni.

– A nagyapád… – kezdett bele, viszont Prestont nem érdekelte a mondandója. Kiszabadította magát a szorításából, mielőtt a padlóra teperte volna, és egy lihegéssel teli percig ismét farkasszemet nézve álltak egymással szemben. Az apja újból szólásra nyitotta az ajkait, de nem várta meg, hogy akárcsak egy hang is kijöjjön belőle: nekifutásból képen törölte, majd a falhoz vágta. Erre válaszul Leo a vállánál fogva eltolta magától, és gyomorszájon térdelte. Preston összegörnyedt fájdalmában. Már nem tudta kivédeni a következő ütést, amitől nem elég, hogy eleredt az orra vére, de még neki is esett egy vaskorlátnak felsértve a szemöldökét és egy rövid időre elveszítve az eszméletét.

***

Zoe szünet nélkül könyörgött Trentnek, hogy menjenek vissza Prestonért, és bár szíve szerint ő is ezt tette volna, biztonságba kellett helyeznie a két lányt. Ezt akarta a testvére, és ezúttal nem hagyja cserben.
– Meg fogja ölni, hát nem érted?! – sikította Zoe hisztérikusan, és elrántotta a kormányt. Trent ijedtében azonnal rátaposott a fékre. Az autó kipörgött, és csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy nem ütköztek egy útszéli fának.
– Zoe, állítsd le magad! – üvöltött most már vele a férfi, elveszítve minden türelmét. – Én is tudom jól, hogy mire képes Toreno, és ugyanúgy féltem az öcsémet, mint te! De azzal, hogy a lányodat, engem és saját magadat is veszélybe sodrod, rohadtul nem segítesz neki! Mégis mit tennél, ha visszamennél? Csak Preston esélyeit rontanád, mert önmagán kívül már téged is meg kellene védenie. Szóval, higgadj le, mert úton van a segítség! – bökött a közeledő szövetségi járművek irányába, amik abban a másodpercben tűntek fel a kanyarban.

***

Forgott vele a világ, nem látott tisztán. Megpróbált feltápászkodni, de hátratántorodott, és visszaesett a kiinduló pozíciójába. Behunyta a szemét, de csak még rosszabb lett.
– Vegyél mély levegőket és nézz rám – hallotta valahonnan messziről, és bár nem akart, önkéntelenül is eleget tett a felszólításnak. A kép lassan kikristályosodott. Leo ott ült alig pár méterre előtte, vérző szájjal, zúzódásokkal az arcán. Preston elmosolyodott a látványra. Elégedettség töltötte el.

– Ne sajnáld a nagyapádat, mert közel sem volt olyan szent ember, mint amilyennek hiszed – használta ki az alkalmat az apja, és ezúttal már őt sem hagyták hidegen a szavai.
– Mondod te – vetette oda flegmán, miközben elkente az orrából szivárgó vért.
– Igen, mondom én, a fia. Egy kicsit több időt töltöttem vele, mint te, nem gondolod?
– Az még nem jelenti azt, hogy jobban is ismered.
– Ó, dehogynem – húzta keserű mosolyra az ajkát, majd hirtelen elkomorult az arca. – Egy kapzsi, nemtörődöm, erőszakos ember volt.
– Lám, lám! Akkor nem esett messze az alma a fájától – vágott közbe gúnyosan Preston, de nem hitt neki. Az ő emlékezetében nem így élt Santo Toreno.

Leo figyelmen kívül hagyva a sértést, váratlan kérdést intézett felé.
– Megütöttelek én valaha? A mostani verekedést és a tizenkét évvel ezelőtti orrba vágást leszámítva? Gyerekkorodban?
– Nem – hebegte bizonytalanul. Nem tetszett neki, hogy megpróbálja bemocskolni a nagyapjáról kialakított képét, ezért ítélkezően hozzátette: – De Trentet megpofoztad!
– Mert szemtelenkedett anyáddal. Ha visszaemlékszel, akkor te magad is rájössz, hogy az mindennél jogosabb volt.
Preston eltűnődött, majd lesütötte a szemét, mert igaza volt az apjának: akkor, abban a helyzetben valóban rászolgált a bátyja a fegyelmezés azon formájára.

– Emlékezhetsz rá, hogy jó pár heg éktelenkedik a testemen, de Luke-hoz képest én még mindig viszonylag ép bőrrel megúsztam. Négyünk közül őt bántotta a legtöbbet. Folyton talált valami kivetnivalót a viselkedésünkben, az öltözködésünkben, de ha nem volt makulátlan rend a szobánkban, azt is mindig testi fenyítéssel jutalmazta. És imádott olyanokat látni a dolgok mögé, amik nem is voltak ott. Csak azért, hogy belénk köthessen. Egy egyszerű, kedvességből készült gyerekrajz felért neki egy halálos fenyegetéssel. Szóval, nem volt éppen százas.
– Én nem ilyennek ismertem – ellenkezett Preston. – Akárhányszor meglátogattuk, kedves volt, érdeklődő, segítőkész. Soha nem bántott. Se engem, se Trentet, se anyát.

– Alessát jobban szerette, mint a saját lányát. De mindez már az után történt, hogy anyánknál rákot diagnosztizáltak, és haláláig mind a négyen aktívan részt vettünk az ápolásában. Akkor esett gondolkodóba az öreg, hogy ha ő kerül majd hasonló helyzetbe, vajon melyik gyereke fogja a hét minden napján huszonnégy órában gondozni? Onnantól kezdve száznyolcvan fokos fordulatot vett, és mézes-mázos, adakozó apucivá vált. Persze, ez még nem feledtette velünk a terrorját. Carmen és Luke szemrebbenés nélkül fogadta el a pénzét, noha egyiküket sem érdekelte különösebben, hogy mi lesz vele. Tartották a felszínes kapcsolatot, akárcsak én, de ennyi. Kihasználták a félelmét, és nem hibázatom őket érte. Megérdemelte. Én viszont soha nem fogadtam el tőle egy centet sem. A Toreno L(e)ogistics megalapítása után az első nagyobb üzleti sikereket követően kivásároltam apámat a generációkon át öröklődő családi vállalkozásból, és átvettem az irányítását. Mondhatni ez volt az én bosszúm, hogy a segítsége nélkül is sikeresebb lettem, mint ő. Egyedül Nicóra tudott hatni, aki mindig is egy könnyen manipulálható, csak a saját kis világában élő okostojás volt. Na, meg persze rátok, mert kezdettől fogva ilyennek ismertétek.

A kialakult némaságban Preston egy ideig emésztgette apja szavait, majd szemöldökét összevonva megrázta a fejét, mire a halántéka erősebben kezdett lüktetni.
– Nem hiszek neked.
– Azt csinálsz, amit akarsz – vonta meg Leo a vállát. – De ugyan mi okom lenne hazudni? Már nincs is jelentősége az egésznek. Ketten maradtunk az egész családból.
– Hát ez az! – csattant fel Preston. – Annyira jellemző rád, hogy mindig rúgsz egyet a másikba, akkor is, ha az már mozdulatlanul fekszik a földön. Lehet, hogy veled olyan volt nagyapa, amilyen, de nekem igenis sokat segített. És ha volt hátsó szándéka? Hát akkor elérte, és remélem, hogy békében nyugszik, mert én nem neheztelek rá emiatt. Megadtam neki a végtisztességet, ami mindenkinek kijár, ott voltam a temetésén, amit a bátyámmal ketten szerveztünk meg, ti pedig, a saját gyerekei még csak el sem jöttetek. Mellesleg Trentnek nem is volt vérrokona.

– Mindenkinek kijár… – lovagolt a kifejezésen az idősebbik Toreno, majd zavarba hozva a fiát, elmosolyodott. – Ne mondd, hogy nekem is szerveznél egyet.
– Nem szívesen – morogta az orra alatt, aztán hirtelen átvillant az agyán, hogy az mit is jelentene.
– Már késő – közölte vele az apja, mielőtt kimondhatta volna a gondolatait, és egyre szélesebb lett a vigyor az arcán, ami Prestont még inkább bosszantotta.
– Ha már így belejöttél a családi szennyes kiteregetésébe, miért nem árulod el, hogy mi történt Nicóval? Mi volt ez az egész körülötte? A mai napig nem értem a történteket.

– Én sem ismerek minden részletet. A keresztapád akkoriban a Nemzetbiztonsági Hivatal egyik engedélynélküli, titkos kutatási projektjében vett részt. Ott fejlesztette ki az általad is használt programot. Hogy teljesen egyedül, vagy mások is dolgoztak rajta, azt nem tudom, de igazából mindegy is. Miután rájött, hogy mekkora hatalommal bír, a kutatás sikertelenségére hivatkozva kilépett, és a programmal együtt felszívódott. Viszont nem tudta sokáig titokban tartani a létezését. A projekt elrendelői, az akkori alelnök és üzlettársai hajtóvadászatot indítottak ellene, hogy visszaszerezzék a szerintük jogos tulajdonukat. Carmen Robert Mitchell, az alelnök szeretője volt – mindig tudta, kivel kell kikezdeni -, és amikor Nico bizalmasan fordult hozzá segítségért, az a lotyó elárulta az öccsét. Nem voltunk jó testvérek, folyton martuk egymást, de ha nagyon kellett, azért számíthatott ránk a másik. Kivéve Carment. Ő állandóan különcködött, neki soha nem felelt meg semmi. Szóval, miután kiderült, hogy miatta ölték meg Nicót és Luke-ot is, nyugodt szívvel küldtem a túlvilágra. De erre emlékezhetsz is.

– Bárcsak ne emlékeznék – borzadt el Preston, ahogy felelevenítődött benne az a pillanat.
– Elcseszett egy család vagyunk – látta be Leo is, miközben összenéztek, és mindkettejük ajkára ugyanaz a hitetlenkedő félmosoly ült ki. Preston ekkor egy percig úgy érezte, mintha visszarepült volna az időben, és régi otthonuk nappalijában ülve kisfiúként társalogna az édesapjával csupa felnőttes dologról. Akkor még felnézett rá, büszkeséggel töltötte el, hogy a nagy Leonardo Toreno fia. Olyan akart lenni, mint ő. Okos, határozott, erős férfi, aki a legmenőbb autókkal a legmenőbb helyekre viszi a családját, akit mindenki ismer és már jó előre köszönnek neki, akinek a véleményére mindenki ad, és versengenek érte, hogy kivel kössön üzletet. Gyermeki ártatlanságában ő csak a felszínt látta.

– Ne várd, hogy megbocsássak! – komolyodott el visszatérvén a valóságba. – Azok után, hogy elra…
– Nem szorulok rá – szakította félbe, és Leo tekintete is szigorúbbá változott. – De te se várd el. A program megsemmisítésével minden lehetőséget elvettél tőlem. Hacsak nincs még egy raktáron.
– Ha lenne, se kapnád meg – reagálta le hűvösen a gyenge próbálkozást, de közben már mindkettőjük figyelmét elterelte a földszintről érkező zaj.
– Legalább hatan vannak lent – fülelt Toreno, Preston pedig óvatosan az ablak helyéhez kúszott, hogy körülnézzen odakint.
– Ó, a rohadt életbe! Hogy a picsába találtak ránk?!
– A szövetségiek?
– Azok.
– Valószínűleg a bátyádnak eljárt a szája. Tényleg meg kellett volna ölnöm.

– Fogd be! – köpte Preston indulatosan. – Inkább oszd meg velem a menekülő útvonalaid egyikét.
Az apja először értetlenül nézett rá, majd széles mosollyal nyugtázta következtetését.
– Tehát neked is van félnivalód tőlük.
– Nincs ellenem bizonyítékuk és most már soha nem is lesz – állt fel a padlóról, és az egyik doboz mögött észrevette az elejtett pisztolyát.
–  Tényleg megsemmisítetted a programot? Nincs egyetlen másolatod sem?
– Most ezt miért esik olyan nehezedre elhinni? – kérdezte, miközben a fegyver felé oldalgott.
– Mert a fiam vagy, egy Toreno, azért. És mert tőlem kérsz segítséget a meneküléshez.

***

– A földszinten megrongálódott elektronikai alkatrészeket találtunk és egy holttestet, uram. Az iratai szerint Spencer Flennelly – jelentette az egyik kommandós Wayne-nek, aki az alkonyati szürkületben egy távcső segítségével próbálta kívülről felderíteni az épületnek aligha nevezhető romhalmazt.
– Fésüljék át az emeleteket is – adta parancsba a rádión keresztül, és tovább fürkészte a létesítményt.
– Még itt kell lenniük. Érzem, hogy itt vannak – szólalt meg rettegve mellette Zoe.
– Ha tényleg itt vannak, meg fogjuk őket találni – biztatta Wayne.

***

Preston hirtelen felkapta a fegyvert, de mire kibiztosította és az apjára szegezte volna, Leo már közvetlenül előtte állt, azon mesterkedve, hogy kicsavarja a kezéből.
– Sajnálom, de te vagy az egyetlen menekülésem ebből a ritka szar helyzetből – szorította ujjait a csuklójára, meggátolva ezzel a célzásban.
– Nem fogsz túsznak használni – sziszegte gyűlölettel telve, miközben igyekezett kiszabadulni a fogságából, de Leo erősebbnek bizonyult. Egy jól irányzott rúgással a térdhajlatába azonnal a padlóra kényszerítette, és elvette tőle a pisztolyt.

– Nincs más választásom – ragadta nyakon fiát ugyanúgy, ahogy ő tette azt vele korábban. Preston vadul kapálózott a szorításában, nem törődve a hátába nyomott pisztollyal. Próbálta lefejteni a karját a nyakáról, hogy legalább némi levegőhöz jusson, de Leo olyan erővel nyomta a légcsövét, hogy azt hitte, menten megfullad.
– De nekem van! – préselte ki a szavakat nagy nehezen a torkán, és minden erejét összeszedve hátrafelé kezdett tendálni.

– Mi a fenét művelsz?! – vonta kérdőre Leo ellenállás közben, de egyre csak közeledtek a falon tátongó hatalmas lyukhoz. Már alig pár centi választotta el őket a háromemeletnyi mélységtől. – Preston, állj már le! – ordította a fülébe, a hangja félelemről árulkodott. De Preston már eldöntötte, és nem állt szándékában visszakozni. Egy újabb lépést tett hátra, amivel kibillentette apját az egyensúlyából, ezzel Leo talpa alól végérvényesen elfogyott a talaj. Rémületében pedig elsült a jobb markában szorongatott, kibiztosított fegyver.

Preston nem fogta fel, hogy mi történt. Hallotta ugyan a lövést, de fejben azzal volt elfoglalva, hogy erőnek erejével koncentráljon az életben maradásra. Az apja magával rántotta, ahogy sejtette is, viszont még időben sikerült megkapaszkodnia az épület peremén. Hangos sikolyokat hallott odalentről, és bár esélye sem volt lenézni, nem is akart, tudta jól, hogy Zoe és Maxime az.
– Minden rendben lesz – biztatta magát, miközben hatalmasakat fújtatott az erőlködéstől. Egyre nehezebbnek bizonyult a saját teste, és plusz teherként még Leo is makacsul kapaszkodott belé. De legalább már nem a nyakán lógott. Megkísérelte lerázni magáról, ám minden egyes kilengő mozdulatát őrjítő fájdalom kísérte. Valami nincs rendben a jobb csípőjénél.

***

– Meglőttem – tudatosult Leonardo Torenóban a tette, miközben átkulcsolta karjaival a fia derekát. Preston felsőjét kezdte átáztatni a sebből szivárgó vér, és alig bírta már tartani magukat. Felnézett, hátha valahogy fel tudna kapaszkodni ő is a peremre, de túl messze volt. Ezután akaratlanul is lepillantott, és hirtelen eluralkodott rajta a kétségbeesés. Nem akart meghalni. Márpedig ha onnan most lezuhan, vajmi kevés esélye lesz a túlélésre a sok szögekkel teli gerenda és az egyéb hulladék vasanyag között. Kell lennie valami megoldásnak! – ösztönözte magát, és az újabb kilengés közben tőle kicsivel balra észrevett egy lepusztult teraszt az első emeleten. Mély levegőt vett, hogy felkészüljön a rendkívül kockázatos műveletre, majd a faltól elrugaszkodva és a fiát szabadon engedve belevetette magát a mélybe.

A végtelenül lassúnak tűnő zuhanás közben egy emlékkép pergett le a szemei előtt. Az első találkozása a feleségével.
Éppen, hogy csak elérte a New Yorkba tartó járatot. Utolsóként szállt fel a repülőgépre. Folyamatosan telefonon beszélt az egyik problémás üzlettársával, és nem rejtette véka alá az elégedetlenségét, fennhangon osztotta ki a vonal túlsó végén levő személyt. Nem zavarta, hogy a fedélzeten mindenki őt nézte. Célirányosan haladt a lefoglalt helye felé, és közben csak mondta és mondta a magáét. A légiutas-kísérő hölgy félszegen kérte meg arra, hogy kapcsolja ki a telefonját és foglalja el a helyét, mert miatta fog késve indulni a gép. Egy perc türelmi idő után végül eleget tett a kérésnek, és kissé bosszankodva huppant bele az ülésbe.

– Most biztosan szívtelennek tart – fordult oda a hosszú szőke hajú, igézően kék szemű, feltűnően jól szórakozó útitársához. – Sajnálom, de az üzletben nincs barátság. Elhiszem, hogy vannak problémái, de ha nem szállít időben, akkor az én embereimnek sem lesz munkája, és ők sem fogják tudni eltartani a családjukat. Szóval…
– Nem kell magyarázkodnia – szakította félbe megérintve a kézfejét. – Szerintem egyáltalán nem szívtelen. Vagy ha mégis, hát majd én teszek róla, hogy legyen szíve. Elvégre szívsebész lennék, vagy mi fene – kuncogott selymesen csilingelő hangján, és Leonardo Toreno abban a pillanatban belészeretett.

Nem is érezte a becsapódást, annyira el volt foglalva az agya az emlék részletes felelevenítésével. Pedig hatalmasat esett. Lehorzsolta a tenyerét, az állát, a bal csuklója óriásit reccsent és mindezek mellett egy kósza vasdarab mélyen belefúródott a combjába. Mire feleszmélt, már egy sereg kommandóssal és Dorian Wayne-nel találta szembe magát. Megpróbált feltápászkodni, de csak sokadszorra sikerült megállnia a lábain. Megadóan a tarkójára akarta tenni a kezét, ám a mozdulatsor közben a kommandósak azt ordították, hogy fegyver van nála, noha ez nem is volt igaz. De tudta, hogy miért csinálták. Wayne mindvégig egyenesen a szemébe nézett, ő pedig rezzenéstelen arccal állta a tekintetét.
– Hank Gordonért – mondta kimérten, majd elsütötte a szolgálati fegyverét.

***

Prestonban furcsa érzések kavarogtak, mikor az apja egyik pillanatról a másikra úgy döntött, hogy leugrik. Egyrészt megkönnyebbült, hogy már csak saját magát kell tartania, másrészt viszont nem értette, hogy miért tette. Megelégelte az életet és feladta volna? Nem úgy ismerte. Lehetőséget látott még a menekülésre? Magát akarta menteni? Vagy inkább őt, azzal, hogy levette róla a plusz terhet? Bárhogy is, ha túlélte a földet érést, az imént elhangzó lövések egészen biztos, hogy vele végeztek. Nem lett tőle boldog, de szomorú sem. Semmit sem érzett. Vele kapcsolatban nem.

Csak azt, hogy egyre inkább fogytán van az ereje. És valami meleg, ragacsos izé folyik végig a jobb oldalán, le egészen a lábfejéig. Vér! – döbbent rá hirtelen tágra nyílt szemekkel, amik hűen tükrözték a félelmét. A lövés az esésnél… Eltalálta! Ijedtségében nagyot nyelt, és lassan kezdett eluralkodni rajta a pánik. Az egész teste lezsibbadt, ráadásul a törmelékek teljesen felsértették a tenyerét. Alig bírt már kapaszkodni.
– Meg fogok halni – futott át az agyán, és már látta is maga előtt, hogy pont a szerettei lába elé fog becsapódni. Ám ekkor meghallotta kislánya vékony hangját.
– Apaaa! Apaaa! Apaaa!
– Maxime – reagált a szólongatásra egy fájdalommal, ugyanakkor élni akarással teli kiáltással, miközben minden tartalékát összeszedve megfeszítette izmait, és felhúzta magát a harmadik emeletre.

A segítségére küldött ügynökpáros csak ekkor érkezett meg hozzá. A labirintusszerű épületben nehezen találtak rá a pozíciójára. Letérdeltek mellé, és azonnal kezelésbe vették a lőtt sebét. Egyikük a rádiója után nyúlt, hogy mentőt hívjon, majd jelentést tett Wayne-nek.
– Azonnal ott vagyok – hallotta Preston a statikus zörejek után, aztán a nő megkérte, hogy nézzen rá. De már nem bírta elfordítani a fejét. Nem volt hozzá elég ereje. Csak nézett a távolba meredten.

– Preston! Ó, édes Istenem, Preston! – termett mellette hirtelen Zoe zokogva. Nem értette, hogyan feküdhetett máris az ölében, hiszen az előbb még csak a két ügynök volt itt vele, de aztán már nem is érdekelte. Örült, hogy láthatja.
– Szeretlek, Zozee – mosolyodott el gyengéden.
– Én is szeretlek – csókolta meg. – De most figyelj rám egy kicsit, jó? Hallasz, Preston? Preston?

– Aha – nyögte erőtlenül, és már a kislánya is ott volt a bátyjával együtt.
– Szeretlek, pici lány.
– Én is szeretlek, apuci – bújt hozzá sírva, és nem akarta elereszteni.
– Hol van már a mentőhelikopter? – kérdezte Wayne idegesen az ügynökeitől. Preston nehézkesen felemelte az ujját és rámutatott.
– Méltó ellenfél volt, Wayne ügynök. Gratulálok.
– Súlyos közlekedési baleset történt az egyik hídon, minden gépet odairányítottak. De egy mentőautó már úton van. Legfeljebb tizenöt perc – jelentette kisvártatva az egyikük, mire a felettese bizonytalanul pillantott rá.
– Nem biztos, hogy addig kihúzza. Már így is túl sok vért veszített.

– Bátyó, ne vidd el a pici lányomat – pislogott értetlenül, hogyan változnak ilyen gyorsan körülötte a dolgok.
– Itt vagyunk, öcskös – felelte az ölében tartva a vigasztalhatatlanul sírdogáló gyermeket, és már az ő szemét is elfutotta a könny. – Nem megyünk sehová.
– Zozee, sajnálom – sóhajtotta őszintén, mire a felesége odafeküdt mellé.
– Mégis mit? – kérdezte az arcát simogatva.
– Hát… úgy mindent. Nem akartalak megbántani. Tudom, hogy szörnyű hibát követtem el. És most megfizetek érte.

– Dehogy fizetsz. Nem lesz semmi bajod. Mindjárt ideér a mentő, meggyógyítanak, és egy hónap múlva már együtt táboroztatjuk a srácokat. Megígérted Roxie-nak, hogy lehet csoportvezető, emlékszel? – Preston bólintott. – És a saját kosárcsapatunk sincs még meg. Ha magunkat is beleszámoljuk, akkor is hiányzik még legalább két fő. De inkább négy, mert te leszel az edző, én meg az, akinek majd mindig panaszkodnak.
– Pedig te szigorúbb szülő vagy, mint én – jelent meg ismét a szája szegletében az a jellegzetes Toreno-félmosoly, ami Zoet újfent zokogásra késztette.
– Csss. Ne sírj – vigasztalta halkan. – Szeretlek – mondta el neki még egyszer utoljára, de már nem jött ki hang a torkán. Tekintete a pici lányára vándorolt és ott is állapodott meg, miközben lomha könnycseppek gördültek le az arcán.

– Apuciii – toporzékolt Maxime, és megpróbált kibújni keresztapja szorításából, hogy felébreszthesse édesapját. Ha az édesanyjának nem is sikerül, neki biztosan fog! Ő minden reggel fel tudja ébreszteni, ismeri a trükköt! De Trent nem eresztette el, akárhogy erőlködött.
– Apukád meghalt, Maxime. Tudod, ez mit jelent? – kérdezte elcsukló hangon. Nehezére esett elnyomnia a kitörni készülő fájdalmat.
– Igen – válaszolta a kislány. – De nekem szükségem van az apukámra, nem halhat meg!
– Mindig veled lesz, akkor is, ha nem látod. Itt – mutatott a kislány szívére, és most már nem bírta tovább visszatartani a könnyeket.
– De nagyon fog hiányozni! – fakadt sírva újra vele együtt Maxime, és erősen magához ölelte, hogy biztonságban érezze magát.
– Tudom, pici lány. Nekem is.

Maxime forró könnyeivel áztatta keresztapja vállát, miközben elfordította a fejét, hogy még egyszer utoljára láthassa az édesapját. Anyukája még mindig ott feküdt, nem volt hajlandó elengedni, főleg miután a távolból egy sziréna hangját sodorta feléjük a szél, még mélyebb sebet okozva ezzel a szívükön.

A kislány kínzó gyásza közepette egy pillanatra elmerengett, ahogy édesapja békés némaságban nyugvó arcát figyelte. Az jutott eszébe, hogy bár hivatalosan Maxime Jamesként anyakönyvezték, vér szerint ő az utolsó Toreno.