The Torenos 2. – A bosszú játéka – 12. Vallomás

Az asztalnál, egy teljes szélességében kinyitott újság mögött Leonardo Toreno ült gondtalanul. Kényelmesen hátradőlt a székben, félperces időközönként pedig bele-belekortyolgatott a gőzölgő kávéjába, miközben szép sorban haladt egyik cikkről a másikra.
– Vissza kell fognod magad! – közölte a Flynn társaságában megérkező Collizzi a címlappal. Az olvasó férfi erre leeresztette a napilapot, és értetlen arckifejezéssel meredt rá.

– Vissza kell fognod magad – ismételte meg idegesen -, különben tönkreteszel mindent! A tegnap esti megmozdulásod nagy bajba sodorhat még, hogy finoman fejezzem ki magam. Mindent megteszünk, hogy távol tartsuk tőled a szövetségieket, hogy félrevezessük őket, de soha nem lehetünk elég óvatosak. Erre te megbénítod a forgalmat és pacsizol egyet Gordonnal?! Miért kellett ezt tenned? Miért? Miért? Tudod, hogy maximálisan melletted állok, de ha Marshall beszámol az újabb pillanatnyi elmezavarodról a többieknek, márpedig biztos vagyok benne, hogy be fog, mi így hárman is kevesek leszünk ellenük! Már így is háborognak Hagerty kiiktatása miatt, és most a legkevésbé sem hiányzik egy újabb ellentábor. Szükségünk van rájuk, az istenit neki! Főleg, ha folytatni akarod ezt a bosszúhadjáratot, ami szerény véleményem szerint teljesen felesleges, de ha te ettől jobban érzed magad, ám legyen, támogatlak. Csak nehogy a végén a vesztedet okozza! És visszatérve a tegnapi kis akcióidra, jó lenne, ha belegondolnál a cselekedeteid következményeibe, és nem követnél el ekkora hibákat!

Collizzi a zakója ujjával megtörölte verejtékező homlokát, aztán összefonta karját a mellén, és komor arckifejezéssel várta Toreno reakcióját.
– Befejezted? – kérdezte a férfi  nyugodtan, miközben gondosan összehajtogatta az újságot, és letette az asztalra a bögre mellé. Collizzi habozott, majd kisvártatva végül egy bólintással igenlő választ adott a kérdésre.
– Először is – kezdte, miközben játékosan tologatta körbe-körbe az üres bögrét -, nagyon remélem, hogy nem ennek a monológnak a megfogalmazásával töltötted el az egész éjszakát, mert hosszú napunk lesz, és fáradtan nem veszem hasznodat.

Lassan felállt, és egy pimasz félmosollyal az arcán Collizzi elé sétált, aki zavarában enyhén hátrahőkölt. Toreno élvezte a helyzetet, tetszett neki, hogy tart tőle. Még egy lépést tett előre, és mindkét kezével a nyaka irányába nyúlt. Flynn, aki eddig a háttérből figyelt, most veszélyt sejtve megindult feléjük, de végül nem volt szükség a közbeavatkozására: csak a férfi nyakkendőjét igazította meg.
– Tudom, mit csinálok, Vinnie – mondta határozottan, majd hirtelen felkapta az asztalról a bögréjét, és a konyhába ment, hogy teletöltse forró kávéval. Collizzi hatalmasat sóhajtott.

– Eddigi életem során mindössze két hibát követtem el. Az elsőt akkor, amikor anno én hülye, a megérzéseim ellenére mégis hallgattam Andrettire, aztán a nagyszerű üzleti ajánlatának hála felkerültem az FBI listájára. Azóta sem sikerült levakarni magam onnan. A második pedig az volt, hogy tizenkét évvel ezelőtt alábecsültem a fiam informatikai képességeit.
Toreno egy pillanatra elhallgatott, és újból belekortyolt az eszpresszójába. Egyszerűen nem tudott betelni a tökéletes ízével. Egy évtizede nem ivott már rendes kávét, a Nardenben csupán valami vizezett löttyöt kaptak ilyen címszó alatt.
Flynn és Collizzi eközben némán egymásra pillantott, és gondolatban mindketten kiegészítették egy ponttal Toreno hibáinak a számát. A feleségére gondoltak, és arra a szörnyű balesetre, ami az ő parancsára következett be.

– Ha nem térképeztük volna fel előre a város forgalom- és térfigyelő kameráit – folytatta -, biztos lehetsz benne, hogy nem tettem volna azt, amit tettem. Ami meg Hagertyt illeti… Nos, van még egy elrettentő példám a többiek számára. Remélem, hogy tanulnak belőle, és innentől kezdve senkinek se lesz kedve pofázni, csakis a feladatukra koncentrálnak. Igen, egyelőre még szükségem van rájuk, de hamarosan elérkezik az az idő, hogy feloszlatom ezt a tetves bandát, és a legtöbbjüket betoncsizmában küldöm az óceán fenekére táncikálni.

***

Soha nem járt még korábban a környéken. Ismeretlen volt számára minden. Maga alá húzta a lábát, hogy pár centivel magasabb legyen, így vette alaposan szemügyre a kocsi ablakából az épületeket, figyelte az utcanévtáblákat, a járdán rohanó embertömegeket. Az autó lassított, majd a következő pillanatban már egy sötét garázsban találta magát. Édesapjára nézett, aki a biztonsági övek kicsatolása után kinyitotta a jármű ajtaját, ezzel némi fényt hozva a félhomályba. Kiszállt az autóból, rámosolygott, és felé nyújtotta a karját.
Maxime egy ideig habozott, mindig kellemetlenül érezte magát idegen környezetben, de bízott benne. Kisvártatva átmászott a másik ülésre, és a tenyerébe helyezte a kezét.
Így, kézenfogva indultak el felfelé a kovácsoltvas lépcsőn, a titkokat rejtő lakásba.

A kislány félénken nézett körbe a kissé dohszagú lakásban, miközben Preston a fejét vakargatva sétált fel s alá a nappali szőnyegén. Még mindig nem volt biztos benne, hogy helyesen teszi, ha beavatja a pici lányát a múltban történt és a jelenben is folyó sötét dolgokba, ugyanakkor mindennél jobban vágyott már arra, hogy elmondhassa valakinek, ő a Herceg. Tökéletesen ismerte és megbízott a lányában, aki bizonyos szempontból sokkal érettebb volt kortársainál, de hát mégis csak egy ártatlan gyermek, ki tudja, milyen hatással lenne rá az igazság? Nem szerette volna megijeszteni, de hazudni se akart neki. Miért kellett megtalálnia azt a képet?!
Hirtelen megállt, mély levegőt vett, és egyenesen a lánya szemébe nézett.
– A nevem Preston Toreno. És ez az én történetem.

***

A gép indulása előtt másfél órával a repülőtér bejárata előtt találkoztak. Mint mindig, most is Becca érkezett utolsónak, óriási bőröndjét a taxis alig tudta kierőszakolni a csomagtartóból. A fiúk meg is jegyezték, hogy nem is ő lenne, ha nem pakolná be a fél ruhatárát egy hétvégi kiruccanáshoz. A lány azonban elengedte a füle mellett, egyáltalán nem érdekelte a megjegyzésük, nem is kívánt reagálni rá. Széles mosollyal az arcán eltipegett előttük, majd egy gyors üdvözlést követően megragadta Raquel karját és félrevonta a többiektől, hogy elújságolja neki az előző este felejthetetlen pillanatait.

***

Hayes egy terebélyes fűzfa árnyékából figyelte őket. Reggeli búcsúzkodásuk után Becca minden egyes lépését követte, persze csak tisztes távolságból. A délelőtt folyamán két méregdrága butikba látogatott el, illetve a manikűröséhez, majd sietősen igyekezett összepakolni az útra és időben kiérni a reptérre.
Repülőtér – jegyezte meg magában Hayes, és sejtelmes mosolyra húzódott a szája. Nem éppen ideális hely körözött szökevények számára, a legtöbben nagy ívben elkerülnék. A legtöbben. De ő nem. Szereti a kihívásokat, és különben is van már tapasztalata ezen a téren. Ha szerencséje van, az elmúlt másfél év alatt nem vezettek be olyan újításokat, amik miatt fennakadna a rendszerben, de ha mégsem lenne olyan mázlista, akkor is megoldja valahogy. Elvégre ez a szakterülete.
– Irányítótorony, itt a 1517-es, Harrison Clarke kapitány beszél. Felszállásra készen állunk.

***

Az irodája melletti tárgyalóterem ajtaja kivágódott, és az FBI igazgatója két testőrével együtt lélekszakadva rontott be. Walsh, miközben meglazította nyakkendőjét, szigorúan nézett a bent tartózkodó ügynökeire, akiket útban a Központ felé az autóból, telefonon keresztül rendelt oda.
– Hogy rövid és tömör legyek – kezdte feszülten, reszelős hangja semmi jót nem sejtetett -, odafönt szétrúgták a seggünket, és ha pár napon belül nem dugjuk az elnök orra alá Torenót, akkor azt már a fejünk fogja bánni! Remélem, mindannyian tisztában vannak a helyzet súlyával. Mostantól kezdve minden téren prioritást élvez. Az itt tartózkodók közül mindenki, ismétlem, mindenki félre teszi az aktuális ügyét, csakis Torenóra koncentrál. Maximális profizmust várok el maguktól. – Az igazgató rövid szünetet tartott, megdörzsölte a homlokát, majd folytatta: – Tájékoztassák a csoportjuk tagjait, és rendezkedjenek be az egyes számú műveleti központba. Mostantól kezdve az lesz az otthonuk. Egy óra múlva ott találkozunk. Leléphetnek.

A tizenkét különleges ügynök lassan felállt, és elindult kifelé. Némán teljesítették a parancsot, csak akkor súgtak össze, kommentálták a történteket, amikor már a folyosón jártak. Mielőtt Gordon és Wayne is elhagyta volna a termet, az FBI-igazgató még maradásra kérte őket. Wayne becsukta az ajtót, aztán mindketten kérdőn tekintettek felettesükre.
– Hank, szeretném, ha hazamennél.
Gordon a szavak hallatán teljesen ledermedt.
– Gareth, én…

– Nem, Hank. Ez parancs. Nagyszerű nyomozó voltál, de ideje átadnod a stafétát másoknak. Az elmúlt években szinte semmi eredményt nem mutattál fel. A helyzet az, hogy kiöregedtél. Hagyd a munkát most már a fiatalabb ügynökökre. Akad köztük jó pár, aki ugyanolyan elszántsággal és logikai képességekkel bír, mint egykoron te. Menj haza és élvezd a jól megérdemelt pihenésed! Ami pedig magát illeti, Dorian – fordult hirtelen Wayne felé -, maga a főnök, maga vezeti a nyomozást. Mint már mondtam, egy óra múlva találkozunk az MK1-ben, alaposan átbeszéljük, hol is tartunk, aztán magára bízom a csoportok koordinálását. Minden nap pontban 8:30-kor és 17:30-kor részletes jelentést kérek!

– Értettem, uram – bólintott Wayne, majd Gordonra pillantott, aki összetörve állt mellette. Megsajnálta. Biztos volt benne, hogy nagyon nehéz lehet ennyi év után végleg elhagyni az FBI-t. Általában a szövetségi ügynökök egész pályafutásuk során sokkal több időt töltenek a Központban, mint otthonaikban vagy bárhol máshol együttvéve, különösen azok, akikre nem vár odahaza senki. Nekik a Szövetségi Nyomozóiroda falai jelentik az otthont, a kollégák pedig a családot.
Bíztatóan megszorította a vállát, aztán ahogy az ajtó felé indult, eszébe jutott Toreno tegnap esti fenyegetése, amiről csak ők ketten tudtak. Lenyomta a kilincset, és közben azon morfondírozott, hogy Gordon kérése ellenére talán mégis csak el kellene mondania Walsh-nak.

***

Becca, Raquel és Ashton heves szóváltások közepette haladt végig a terminálon. Tíz perccel landolás előtt az idősebbik Miller olyan megjegyzést tett a gyengébbik nemre, amit a két lány nem hagyhatott szó nélkül. Azóta röpködtek a levegőben megállás nélkül az érvek és ellenérvek, tőlük zengett minden. A másik két fiú úgy döntött, inkább kimarad az egészből, és jó pár méterrel a nézeteltéréseiket vitatók előtt szaporázták lépteiket. A futószalaghoz érkezvén lekapták róla Becca mázsás bőröndjét, aztán a váróban megpillantották a feléjük integető Zoet, és odasiettek hozzá.
– Uramisten, el sem hiszem, hogy végre itt vagytok! – ölelte át lelkendezve mindkettőjüket.
– Még mi sem teljesen – mosolygott rá vissza Trent. – Jó újra látni! A kis szülinapos gondolom még suliban. De Öcskös?  Azt hittem, ő is itt lesz.

– Viccelsz? Tudhatnád, hogy meg sem közelíti a repteret.
– Igaz – csapott hirtelen a homlokához. – Teljesen elfelejtettem.
– Na, és mi ez a létszámhiány? A többieket hol hagytátok? – érdeklődött Zoe, de amint feltette a kérdést már észre is vette a lemaradókat a fiúk mögött.
– Ash a gépen beszólt a lányoknak, akik azóta próbálják helyretenni. Lassabban jár a lábuk, mint a szájuk – magyarázta Ephram.
Becca örömteli sikolyokat hallatva rohant rég nem látott barátnőjéhez. Szorosan magához ölelte, puszilgatta, és közben milliónyi kérdést tett fel, melyekre nem várta meg a választ. Alig akarta elengedni, egyre csak szorította, miközben összevissza fecsegett.
Aztán nagy nehezen mégis csak sikerült Zoenak lehámoznia magáról, és miután a másik két barátját is üdvözölte, mindnyájan elindultak a parkoló irányába.

***

A háttérben Hayes kedélyesen társalgott az alig húsz perce landolt Sun Hill-i járat kapitányával és másodpilótájával. Mint általában a legtöbb emberrel, velük is hamar megtalálta a közös nevezőt és kitűnő hangulatban telt el az a közel egy óra, amíg Sun Hillbe értek.
Probléma nélkül feljutott a gépre, a lehető legsimábban ment minden. Ebben nem volt semmi kihívás – jegyezte meg magában kissé csalódottan, mikor fejcsóválva elfoglalta a helyét a pilótafülke pótszékén.

Körülbelül egy órája volt arra, hogy tökéletesen magára öltse a Harrison Clarke álcáját, és mivel az ország majdnem minden nagyobb repülőterén különböző álnéven csomagmegőrző szekrényeket bérelt, amelyekbe váratlan utazásokhoz szükséges holmikat rejtett, ez nem okozott neki különösebb nehézséget. Egyedül csak attól tarthatott, nehogy valami ütődött – csak mert éppen nincs jobb dolga – feltörje őket, és bár ilyen téren azért bízott a repülőterek biztonsági személyzetében, biztos, ami biztos alapon titkos rekesszel bővítette a szekrényeket, és abban helyezte el a személyazonosságot igazoló dokumentumokat.
Miután mindent a helyén talált, már csak egy gyors arculatváltásra volt szükség a mosdóban, és rohanhatott is, hogy egy empátiát ébresztő, kamu, de hihető sztorival, könyörgő boci szemekkel és persze Harrison Clarke pilótaigazolványának felmutatásával rávegye a pult mögött ülő hölgyet, hogy kisegítsen egy kétségbeesett kapitányt.

Félszemmel az ölelkező társaságot figyelte, majd amint megindultak a kijárat felé, még egyszer hálásan megköszönte a potya utat, és elbúcsúzott az előtte álló férfiaktól.
Sietősen, de azért nem feltűnően haladt át az előtéren. Ahogy kilépett az utcára, egy pillanatra elvakította a napfény. Feltette napszemüvegét, és a parkolót kezdte fürkészni. Hamarosan észre is vette Beccát, aki izgatottan magyarázott valamit fekete hajú barátnőjének, miközben a fiúk megpróbálták begyömöszölni a bőröndöt a csomagtartóba. Hayes úgy döntött, amíg a csomagokkal szenvednek, gyorsan bérel egy autót, és azzal fogja követni őket.

***

– Megölted? – kiáltott fel Maxime, és ahogy a szó immáron már másodszor hagyta el az ajkát, hirtelen ráébredt, milyen butaságot is kérdezett valójában.
Preston, látva, hogy kislányának végül sikerült egyeztetnie a múlt eseményeit a jelennel, akaratlanul is elmosolyodott. Magához húzta és úgy folytatta tovább a történetét.
Fél órával később, miután már Maxime minden egyes felmerülő kérdésére választ adott, felvezette az emeletre, hogy megmutassa neki a Herceg titkos főhadiszállását.

Szinte mindenhol számítógépek és laptopok hevertek, a falakat hatalmas képernyők borították. A különböző alkatrészektől és a földön futó, keszekusza vezetékektől lépni is alig lehetett a szobában. Maxime kíváncsian tekintgetett jobbra-balra, miközben a gépek egyenletes zúgását hallgatta. Édesapja, ahogy elhaladt mellette, gyengéden megcirógatta az arcát, majd leült az egyik asztalhoz és zongorázni kezdett a klaviatúrán. Hamarosan minden egyes képernyőn folyamatosan futó adatok jelentek meg, amiket a kislány nem igazán tudott hova tenni, nem jelentettek neki az égvilágon semmit. De bizonyára annál többet az apukájának, gondolta, és a vezetékekre nagyon ügyelve odaszaladt hozzá.

Preston a lehető legegyszerűbben próbálta meg elmagyarázni, hogyan működik a Network, és egy szemléletes példát használva nagyjából sikerült is megértenie a pici lánynak, aki büszkeségtől ragyogó arccal tekintett vissza rá.
Hihetetlen, hogy ennyire jól fogadta az egészet – mélyedt gondolataiba a Herceg. Nyilván még nem dolgozta fel teljes egészében a hallottakat, de az, hogy nem haragszik és a sok szörnyű titok után még mindig rajongva néz rám azokkal a hatalmas, kék szemeivel, egyszerűen kimondhatatlanul csodálatos érzés.
Összerezzent, ahogy a következő pillanatban váratlanul megcsörrent a telefonja. Zoe volt az.
– Tizenöt perce itt kellene lennetek. Hol vagytok már?
Preston az órájára nézett, és döbbenten tapasztalta, hogy elszállt az idő. Péntek van. Negyed hat. Gyors fejszámítást végzett az út hossza és a lehetséges forgalom függvényében, majd így felelt: – Fél órán belül otthon vagyunk.

Zsebre tette a telefont, aztán pár billentyű lenyomásával lekapcsolta a képernyőket. Kézen fogta kislányát, hogy induljanak, de Maxime megtorpant.
– Mi a baj?
A gyerkőc nem felelt azonnal. Sejtelmes mosollyal méregette édesapját, aztán megkérdezte:
– Meglepi parti vár otthon, igaz?