The Torenos 2. – A bosszú játéka – 13. Sun Hill

Valamivel háromnegyed hat előtt hajtottak fel a kocsibejáróra. Maxime egész úton a születésnapi bulijáról faggatta édesapját: mikor tervelték ki, kik lesznek ott, milyen tortát kap, és a többi. Preston próbált kitérni a válaszadás alól, de nem minden esetben járt sikerrel. Mielőtt azonban befordultak volna az utcájukba, megígértette lányával, hogy Oscar-díjas előadást fog nyújtani, ha megérkeznek, különben nem kap ajándékot. Maxime a saját életére esküdött, hogy meg fog lepődni.

***

Hayes az egyik bevásárlóközpont parkolójában hagyta a bérelt autóját, gyalog ment vissza arra a környékre, ahová Beccáék érkeztek.
Korábban két kört tett az utcában, hogy a tőle telhető legpontosabban feltérképezze. Egy olyan helyet keresett, ahol mások számára szinte láthatatlan, ő viszont kitűnően szemlélheti az utcában történő eseményeket.
Megtalálta. Most is onnan figyelte, ahogy az éjfekete Aston Martin ajtaja kinyílik, és egy szőke férfi száll ki belőle.
Telefonjával ráközelített az arcára, és elmentette a képet.

***

Amint beléptek az ajtón, boldog szülinapot visítozó gyerekek özönlöttek feléjük. Maxime-nek nem is kellett megjátszania meglepődöttségét; a megszámlálhatatlannak tűnő vendégsereg láttán azonnal ledöbbent. És amikor osztálytársai szorításából kiszabadulva észrevette a háttérben álló keresztszüleit, úgy elámult, hogy még a szája is tátva maradt.
Preston kikapta gyökeret eresztett kislányát a túlpörgött gyerekek közül, és amíg Zoe – Roxie és barátai segítségével – kiterelte a kicsiket az udvarra, addig ők üdvözölték a rég nem látott barátokat. De alig válthattak pár szót egymással, ugyanis Zoe két percen belül visszatért, és sürgősen az emeletre irányította szeretteit.

Maxime azon nyomban felszaladt a szobájába. Már nagyon várta, hogy belebújhasson csinos kis ünneplőruhájába és megmutathassa a többieknek. Édesapja viszont nem szaporázta a lépteit úgy, ahogyan ő. Bár elindult, valaki időközben a vállára helyezte a kezét, és maga felé fordította.
– Kösz, hogy visszahívtál. Jót beszélgettünk – jegyezte meg Trent kissé cinikusan. Preston lelépett a lépcsőről, és elmosolyodott.
– Ne haragudj.
– Áh – legyintett. – Szóra sem érdemes. Nyilván nem volt olyan fontos, amit m…
– De. Fontos – vágott a szavába Preston, és már majdnem belekezdett volna a mondanivalójába, ha Zoe nem parancsol rá újfent, hogy nagyon gyorsan indítson átöltözni. – Később elmondom. Tényleg.

A csinos kis születésnapos kissé megszeppenve, de azért fülig érő szájjal állt a tortája mögött, miközben tekintetét először a csodaszépen kidekorált kerten járatta végig, majd a boldog szülinapot éneklőkön, míg végül megállapodott az édesapján, aki kacsintással jelezte neki, hogy most már kívánhat valamit. Maxime bólintott, aztán mély levegőt vett, és egyetlen fújással kialtatta mind a nyolc gyertyát.

***

Hank Gordon pokolian érezte magát. Kedvetlen volt és kezdett egyre jobban magába fordulni. Úgy érezte, vége az életének. A munkája jelentett számára mindent, és elveszítette. Most már végleg. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdhetne ezek után.
Órák óta gondolataiba burkolózva sétált egykori munkahelyének robosztus épülete körül, mígnem az FBI-igazgató az iroda ablakából figyelve meg nem elégelte a helyzetet, és le nem küldte az egyik ügynökét, hogy vigye haza.
Gordon először ellenállást tanúsított, de mivel a fiatal ügynök parancsba kapta, hogy ebben az esetben használja ki erőfölényét, végül beadta a derekát, és szótlanul szállt be a szolgálati autóba.

***

Az ünnepélyes kereteknek a fényképek elkészültével vége szakadt, nem maradt más hátra, mint az önfeledt szórakozás. A gyerekek fürdőruhára váltottak, és kezdetét vette a medenceparti. Őrült rohangászás, hatalmas csobbanások és fülsiketítő ricsaj jellemezte a nap további részét.
Mire Zoe egy újabb tálcányi szendvicset hozott ki az asztalra az egyéb finomságok mellé, a gyerkőcök már a felnőtteket is bevonták a játékba. Nevetve figyelte Raquel és Ephram társaságában, ahogy Preston a medence széléről dobálta vízbe az arra vágyókat, majd azt, ahogy a lurkók huncutul összefogtak és megkísérelték a férjét is belökni. Valamivel arrébb egy kisebb fiúcsoport Trentet avatta be a cigánykerekezés rejtelmeibe, aminek a sok sikertelenség után végül birkózás lett a vége. A lányok leginkább Beccát választották, aki készségesen felajánlotta, hogy igazi hercegnős frizurát varázsol nekik, és megmutatja, hogyan viselkedik egy igazi királykisasszony.

– Szerintem a csípőficamos modellek illegetik-billegetik így magukat, nem a hercegnők – jegyezte meg halkan Ephram a mellette álló Raquelnek, ahogy Becca vezetésével libasorban elvonultak előttük a kishölgyek.
– Na, jó, én lassan kezdek kikészülni a gyerekektől – emelte a szájához az italát Raquel, majd elfintorodott, és letette a poharat maga mögé az asztalra. – A limonádénál most valami erősebbre van szükségem.
– Nekem semmi bajom a srácokkal, de az alkoholtartalmú italoknak én sem mondanék nemet. Hé, Zoe! – kocogtatta meg barátja vállát. – Nincs valami, öhm, kevésbé gyerekes italotok?

Zoe a konyhába indult néhány üveg kevésbé gyerekes italért, amikor belebotlott a másik Miller fiúba és szószátyár tanítványába. Ám most kivételesen nem a lánynak járt a szája. Ashton önfeledten sztorizgatott a munkájáról, és mivel már nem egyszer hallotta énekelni a lányt, próbálta rábeszélni, hogy szerződjön le vele.
– Egy szavát se hidd, most rúgták ki – súgta oda Roxie-nak, ahogy elhaladt mellette. Ashton bosszúsan követte a szemével, majd sértődötten utána szólt.
– Jaj, most miért kell ilyen csúnya szavakat használni?
– Tehát igaz? – kérdezte a tinilány.
– Igaz – vallotta be szemforgatva, majd hozzátette -, de én vagyok a legjobb. Saját ügynökséget alapítok és…
– Ha te lennél a legjobb, nem rúgtak volna ki – hadarta Roxie, azzal sarkon is fordult, és kiment az udvarra a barátaihoz.
– Ezt most jól megkaptad – nevetett Zoe, aztán vigasztalólag Ashton kezébe nyomott egy üveg sört. – Alig tizenhat éves, hagyd békén ilyenekkel.
– Jól van, békén hagyom. Megígérem. Csak tényleg szükségem lenne egy tehetséges előadóra ahhoz, hogy beinduljon az üzlet. Esetleg…?
– Ne is álmodj róla, Ash! Én végleg kiszálltam.

Amikor párja egy pillanatra a gyerekek figyelmét kérte, Preston megragadta a kínálkozó alkalmat, és berohant a házba, hogy szusszanjon egy kicsit. Imádta őket, de borzasztóan lefárasztották, annak ellenére, hogy általában ő maga is egy elég aktív személyiség. Hanyatt vágta magát a kanapén, és egy óriási, fáradt sóhaj hagyta el az ajkát. Talán nem hajnalban kellett volna lefeküdnöm – morfondírozott magában, és érezte, hogy a szemhéjai egyre csak nehezednek, és akarata ellenére is lassan lecsukódnak. De nem aludt. Hallotta a kintről beszűrődő jókedvet, és azt is, hogy valaki közeledik felé.

– Hogy érzed magad, szülinapos?
– Honnan tudtad, hogy én vagyok? – csodálkozott Maxime. – Nincs is nyitva a szemed.
– Szuperhős vagyok, nem emlékszel? Számtalan különleges képességgel rendelkezem, melyek közül az egyik az, hogy bárkit felismerek a léptei alapján.
Preston felült és magához húzta kislányát.
– Szeretlek, apa – mondta Maxime mosolyogva.
– Én is szeretlek, pici lány.
– Kérdezhetek valamit? – pillantott fel rá pár percnyi némaság után. Preston bólintott. – Travis keresztapu akkor most igazából Trent, a te testvéred?
– Igen.
– Akkor ő nem csak a keresztapukám, hanem a nagybátyám is egyben, igaz?
– Pontosan. Ahogy mondod.
– Köszi, csak ezt akartam. Visszamegyek a többiekhez – közölte kedves kis hangján, és fel is pattant a helyéről, miután puszit nyomott az arcára. Átszaladt a folyosón, a hátsó ajtóhoz, aminek a küszöbét nagy meglepetésére éppen az előbb emlegetett személlyel egyszerre szerették volna átlépni. Ekkor Maxime hirtelen megölelte, majd egy szó nélkül, gyorsan futott is tovább, egyenesen Sheldonhoz.

Trentet váratlanul érte a dolog, fel sem fogta, hogy mi történt. A rohanó kislány után nézett, aztán mosolyogva megvonta a vállát.
– Jobban szeret engem, mint téged – vetette oda az öccsének.
– Csak szeretnéd, tesó – vigyorgott vissza rá. – Csak szeretnéd.
– Igazad van – bámult ki aztán Trent fancsali képpel az ajtóüvegen, és Raquelt figyelte, aki még csak meg sem próbált nyitni a gyerekek felé.
Preston kisvártatva bátyja mellé lépett, és biztatóan hátba veregette.
– Hidd el, egy napon majd úgy ébred fel, hogy készen áll. Csak adj időt neki! És akármilyen nehezedre is esik, kerüld a témát. Várd meg, amíg ő hozza fel.
– És ha soha nem fogja?
– Az nem történhet meg – rázta a fejét magabiztosan.
– Nagyon remélem, hogy igazad lesz, öcskös – sóhajtotta még mindig szíve választottját figyelve. Aztán hirtelen Prestonhoz fordult. – Mit is akartál korábban elmondani?

***

Gordon egész úton egy szót sem szólt. Hiába próbált társalgást kezdeményezni a parancsot teljesítő fiatal ügynök, egy-két hümmögésen kívül semmi reakciót nem tudott kicsikarni belőle. Továbbra is csak magába roskadva ült az anyósülésen.
A következő kanyar után, a sorházakkal szegélyezett utcában az autó lassítani kezdett. A sofőr nyakát nyújtogatva próbálta figyelni a házszámokat, ám az alkonyodó est kissé megnehezítette a dolgát.
– Itt álljon meg – szólalt meg aztán egy narancsszínű téglaház előtt Gordon, majd kicsatolta a biztonsági övét és már nyitotta is az ajtót. Óvatosan kiszállt a még guruló járműből, aztán mélyet szippantott a kora nyári levegőből. Ezt követően intett az ügynöknek, hogy mehet, de a fiatalember meg sem moccant. A kormányon pihentette az egyik kezét, tekintetét pedig ráfüggesztette. Egészen addig nem hajtott el, amíg Gordon be nem csukta maga mögött az otthona ajtaját.

***

Preston feszengve álldogált a dolgozószobája közepén, miközben azon törte a fejét, hogyan kezdjen bele a mondandójába. Trentet percről percre jobban furdalta a kíváncsiság, de nem sürgette öccsét, hagyta, hadd szedje össze a gondolatait. A helyiség alapos átkutatása után keresztlánya portréját csodálta falon, amikor testvére végre valahára szóra nyitotta ajkait.
– Megtartottam a lemezt.

Trent a szavak hallatán összerezzent. Nem akart hinni a fülének. Lassan megfordult, és döbbent tekintettel lépdelt egyre közelebb hozzá.
– Hogy mondtad?
Preston tudta, hogy nem lesz könnyű, számított bátyja ingerült reagálására, az az eshetőség viszont, ami a következő pillanatban történt, meg sem fordult a fejében.
Trentet a bensőjében hirtelen felgyülemlő döbbenet, düh és csalódottság keveréke tettlegességre késztette, képtelen volt kontrollálni magát. Először csak meglökte öccsét, miközben olaszul számon kérte, mégis hogy képzelte ezt az egészet, majd ahogy a lökés következtében Preston hátratántorodott, egy erőteljes ütés csattant: ökölbe szorított kézfeje keményen landolt a Herceg orrán.

Preston elvesztette az egyensúlyát és a padlóra zuhant, amit hamarosan élénkvörös vércseppek kezdtek díszíteni.
– Nem vagy normális – nyögte fájdalomtól elfúló hangon, majd óvatosan megtapogatta az orrát, hogy ellenőrizze, nincs-e eltörve. Ahogy hozzáért, még a könnye is kicsordult. – Te barom állat! Hihetetlen, hogy átmentél a pszichológiai teszten!
– Ne haragudj – segítette talpra állítani öccsét most már kicsit higgadtabb fejjel -, de rohadtul megérdemelted! Hogy titkolhattad el ennyi éven át?
– Várj! Most azért vagy kiakadva, mert nem mondtam el korábban? – kérdezte kissé meghökkenve, amint leült az íróasztalához és hátrahajtotta a fejét, hogy megpróbálja elállítani az orrvérzését.

– Nem – felelte Trent, aztán látva, hogy testvére helytelenül részesíti magát elsősegélynyújtásban, megcsóválta a fejét és megkerülte az asztalt.
– Mi van? – dünnyögte Preston a fölé tornyosuló bátyjának, mire az megragadta a tarkóját és lefelé kezdte nyomni a fejét, miközben a kezébe adott egy papírzsebkendőt.
– Fújd ki!
Preston kétkedve bár, de végül engedelmeskedett a parancsnak, igaz, pokolian fájt már neki az is, ha csak hozzáért. A fájdalomküszöbétől telhető legalaposabb munkát végezte a vérrögök eltávolításával, aztán eldugaszolta az orrnyílásokat és továbbra is előre hajolva ült a széken.
– Szóval akkor azért vagy kiakadva…?
– Azért vagyok kiakadva – folytatta Trent -, mert mindenkinek hazudtál, és képes voltál ilyen iszonyatos hülyeséget művelni! Egyáltalán hogy a…? Hiszen ott voltam, láttam, hogy kettétörted! De ezek szerint vagy valami mágus veszett el benned, vagy nem is volt soha nálad az eredeti lemez.

Preston egy szót sem szólt, de az arckifejezése elárulta, hogy helyes a következtetése.
– Nagyszerű – sóhajtotta bátyja hitetlenkedve.
– Egyébként nem értem, mi bajod – nézett fel, és kirántotta a zsebkendőket az orrából. – Anno még te mondtad, hogy ne féljek a rám bízott feladattól, hogy hiszel bennem, és hogy tudod, hogy képes vagyok helyesen dönteni.
– Igen, helyesen dönteni! Az igazat megvallva, akkor még valóban izgatott, hogy mi lehet rajta. Hogy tényleg akkora hatalommal bír-e az az apró tárgy, mint ahogyan azt egyes körökben hangoztatták. De amikor a Sawyer reptéren Gordon elkérte tőled, és te eltörted, onnantól kezdve egy fikarcnyit se érdekelt tovább az egész. Mert akkor rájöttem, hogy helyesen cselekedtél. Hogy az volt a lehető legjobb megoldás. Nem szabad hagyni bármi efféle dolog létezését, mert csak a bajt hozza a tulajdonosára. Meg a közvetlen környezetére is, ugye. És mindazok után, amin keresztülmentél, tizenkét évvel később elém állsz, és azt mondod: megtartottam a lemezt. Most komolyan, mégis milyen reakciót vártál?!

– Hát mindenre számítottam, csak arra nem, hogy bevered az orromat.
– Megérdemelted! A francba, Preston, családod van! Nem lehetsz ennyire felelőtlen! Főleg nem most, mikor az apád szabadlábon van!
– Ne is említsd, kérlek – állt fel a székből hirtelen, majd az ablakhoz lépett, és hosszan figyelte a kertvárosi utca gondtalannak tűnő életét. – Egy nyugodt éjszakám nem volt, mióta megszökött a börtönből. Tudom, hogy minden hozzám vezető szálat alaposan elvarrtam, mégis folyton attól rettegek, hogy felbukkan.

– Hihetetlen, hogy még mindig szabadlábon van – jegyezte meg egy kis idő elteltével Trent, megtörve a szobára telepedő feszült csöndet. Aztán öccse mellé sétált, és keresztbe font karral követte a példáját. – Mióta a hozzám hasonló védett tanúkat meggyilkolták, csak arra várok, hogy előttem is megjelenjen és velem is végezzen.
– Erre nem kerülhet sor – rázta a fejét Preston, majd visszaült az íróasztalhoz, és maga elé vette a laptopot. Néhány parancs begépelése után nagy vonalakban bevezette bátyját a Network működésének rejtelmeibe, és elmagyarázta neki, hogyan használja fel már évek óta – legfőképpen – a szervezett bűnözés ellen. Továbbá abba is beavatta, hogyan semmisített meg minden hozzájuk kapcsolódó dokumentumot, beleértve Trent tanúvédelmi programos anyagait is.

– Tényleg alapos voltál – ismerte be -, és köszönöm, hogy ezzel kimenekítettél Leo bosszúja alól, de akkor is van egy rés: mindketten elkövettük utolsó utáni esélyünk lehető legnagyobb hibáját, mégpedig azt, hogy kapcsolatba léptünk a régi életünkkel, és így tulajdonképpen tálcán kínáljuk magunkat. Ha valaki a múltunkból lenyomozná a srácokat – bökött mutatóujjával az ajtó felé -, egy pár lépés és eljutna hozzánk. Ha hozzád nem is – mert azért tényleg elég jól bebiztosítottad magad -, Raquel által hozzám mindenképpen. – Trent az öccsére nézett, aki keserű mosollyal pillantott vissza rá. Hát igen. Valóban ez az ő gyenge pontjuk. – Na, de inkább ne is feltételezzünk ilyesmit. Hamarosan Hankék úgyis elkapják, és megint nyugodtan élhetjük az életünket – csapott biztatólag Preston mindkét vállára, aztán mielőtt elhagyta volna a szobát, még visszaszólt az ajtóból: – Szabadulj meg a cucctól vagy mondd el Zoenak! Ne titkolózz előtte! Nem érdemli meg.

– Tudom – motyogta maga elé, ahogy lassan becsukódott a dolgozószoba ajtaja. El fogja neki mondani, mindenképpen beavatja, csak még szüksége van egy kis időre. Látva és érzékelve, hogyan reagált a bátyja, Zoe esetében sem számíthatott sokkal kíméletesebb reakcióra, főleg, ha a tudomására jut, hogy a kislányuknak már korábban beszámolt mindenről. Márpedig azt is be kell vallania.
Az asztalra könyökölt, és rövid, szőke tincsei közé fúrta ujjait, majd ismét a laptop képernyőjére emelte a tekintetét, abban reménykedve, hátha az apja szökése óta futó műholdas arckereső program végre pontot tesz az ügy végére. De nem. Leonardo Toreno óvatos volt. Érthető módon próbálta kerülni a biztonsági, valamint a forgalom- és térfigyelő kamerákat.
Preston csalódottan hajtotta le a laptop kijelzőjét, aztán pár percnyi fel-alájárkálást követően csatlakozott az udvaron mulatozók népes táborához, hogy elterelje gondolatait az apjáról és annak borzalmas tetteiről.

***

Gordon lehajította a lakáskulcsot az előszobaszekrényen található faedénybe, majd egyenesen az emelet felé vette az irányt, hogy minél hamarabb lezuhanyozhasson, és aztán bánatát whiskybe fojtva kedvenc foteléből bámulhassa a kvízműsorokat.
Ám alig lépett fel az első lépcsőfokra, mikor meghökkenve konstatálta, hogy nincs egyedül a házban. Három öltönyös fickó várt rá már órák hosszat. Ott ültek a kanapéján, és most mindnyájan őt figyelték.
– Hello, Hank – hangzott a félhomályból egyikük baljós üdvözlete. Gordon azonnal felismerte.

***

A szülők lassan szállingózni kezdtek a gyerekeikért, ez pedig azt jelentette, hogy elérkezett a születésnapi zsúr vége. Kicsik és nagyok egyaránt nagyszerűen érezték magukat, a fergeteges hangulat óráról órára egyre csak fokozódott, míg végül a közös énekléssel és tánccal elérte a csúcspontját.
Preston gitárt ragadott, és először kedvesével együtt egy különleges szerzeménnyel ajándékozta meg kislányukat, aki a hozzá íródott dal hallatán teljesen elérzékenyült. Szorosan átkarolta mindkettőjüket, miközben örömteli csillogással a szemében ajkai hálát rebegtek, amiért ilyen csodálatos szülőkkel ajándékozta meg őt a sors.
A megható pillanat után a házigazda két régi jó barátja segítségével igazi tombolós partit teremtett a gyerkőcöknek. De nem csak ők élvezték nagyon az élő zenét. Amint Zoe is csatlakozott hozzájuk, mintha visszarepültek volna az időben, újra gondtalan tizenéveseknek érezték magukat. Azokban a percekben megfeledkeztek a jelen problémáiról, nem érdekelte őket semmi, csak az számított, hogy együtt vannak, együtt zenélnek, együtt énekelnek, együtt szórakoztatják a gyerekközönséget és a barátaikat.
Trent szívét is határtalan öröm töltötte be. Boldog mosoly jelent meg az arcán, mikor észrevette, hogy párja unszolás nélkül, elsőre igent mond néhány kissrác táncfelkérésére.

***

A középen ülő férfi az üdvözlést követően felállt, és lassan közeledni kezdett felé. Gordon pulzusa egyre szaporábban vert, de arcán a közömbösség maszkját viselte.
– Örülök, hogy újra találkoztunk – nyújtott neki kezet, viszont a nyugalmazott FBI ügynök meg se moccant, így hát zsebre tette.
– Essünk túl rajta – mondta sztoikus nyugalommal, az előtte álló férfi szemébe nézve.
Toreno ajkán halvány mosoly jelent. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy mire céloz, hiszen ő maga ígérte meg neki, de annak még nem jött el az ideje. Még várnia kell.
– Beszélgessünk egy kicsit, Hank – javasolta még mindig mosolyogva, miután megmotozta és elvette a telefonját, aztán hellyel kínálta a saját házában.

Gordon továbbra is mozdulatlanul állt a lépcső aljában, és arra gondolt, hogy vajon mit akarhat tőle. Nem szokása elcsevegni az áldozataival, hacsaknem információra van szüksége. Na, belőle aztán nem szed ki semmit! – határozta el magában. Így is, úgy is holtan fogja végezni, ha nem talál ki valamit nagyon gyorsan. De a mobilját elvették, vezetékes telefonja már évek óta nincs, tehát segítséget ily’ módon nem tud kérni. Ami az önvédelmet illeti, szolgálati fegyverét le kellett adnia, viszont van egy másik pisztoly elrejtve a hálószobájában. Ha valamilyen ürüggyel fel tudna menni érte, akkor talán…

Toreno a mögötte lévő fotelre mutatott, és ellentmondást nem tűrően, de anélkül, hogy felemelte volna a hangját még egyszer megkérte, hogy foglaljon helyet. Gordon elsétált előtte, és leült a fotelbe, szemben a másik két férfival, akik egész idő alatt le se vették a szemüket róla. Ismerte mindkettőjüket. Vincenzo Collizzi és Spencer „Flynn” Fennelly. Az előbbi jelenlétén egyáltalán nem lepődött meg, de arról még csak sejtelme sem volt, hogy a jóhírű Fennelly Cruise Line hajóstársaság aligazgatójának bármi köze lenne a szervezett bűnözéshez.

Toreno csatlakozott hozzájuk. Egy ideig kényelmesen hátradőlve üldögélt két cimborája között, aztán hirtelen előrehajolt, és miközben Gordon arcát fürkészte, azt mondta: – Milyen kár, hogy Preston nincs most itt velünk. De hát ugye eleget kell tennie hercegi kötelességeinek.
Szavait hallván Hank Gordon szemei tágra nyíltak. Próbált ugyan uralkodni az érzelmein, de nem tudta eltitkolni megdöbbenését. Gondolatok ezrei vadul kergették egymást a fejében, egyszerűen nem értette, hogy szerezhetett tudomást minderről.
– Köszönöm – szólalt meg Toreno ismét, még mindig rezzenéstelenül nézve rá két, ragyogó kék szemével.
– Mit? – hebegte zavartan, mire Leonardo Toreno ravaszul elmosolyodott.
– A reakcióját, Hank. Egészen idáig csak egy képtelennek tűnő, kósza ötlet volt. Pusztán spekuláció. De most már teljesen biztos vagyok benne, hogy a fiam életben van és az öcsém programjának a birtokában ő a rejtélyes Herceg.

Gordon nagyot nyelt. Több mint negyven éves tapasztalata ellenére most óriásit hibázott. Talán igaza van Walsh-nak, valóban kiöregedett már a szakmából.
Megvetően nézett végig az előtte ülőkön, majd sorsát elfogadva lehunyta szemeit, úgy várta a halál eljövetelét.

***

Miután minden gyerkőcöt biztonságban hazajuttatott, nosztalgikus hangulat fogadta Prestont, ahogy belépett a bejárati ajtón. Barátai kedélyesen csevegtek a nappaliban ülve tinédzserkoruk legemlékezetesebb pillanatairól. Főként a zavarba ejtő, kínos helyzetek felemlegetése került előtérbe. Amint betoppant a helyiségbe, mindenki felnevetett.
– Naná, hogy én vagyok a téma – vigyorodott el, és egy csókváltás után helyet foglalt párja mellett, aki furcsán tekintett vissza rá. – Mi az?
– Mi történt az orroddal? Kicsit mintha meg lenne duzzadva és van egy halványkék beütése is.
Beütés. Kitűnő szóhasználat, gondolta Preston. Fél szemmel Trentre sandított, akinek a szájáról a „megérdemelted” szót olvasta le, majd finoman megtapogatta érzékszervét, és így felelt: – Ja, hogy az! Leorroltam az íróasztalt a dolgozószobában, mikor a pótakksit kerestem a fényképezőgéphez.
Elég béna hazugság, de megteszi – jegyezte meg magában, miközben Zoe gyengéden megcirógatta az arcát.
– Szegénykém. Nem fáj?
– Akkor pokolian fájt, most már nem vészes – hangzott a válasza, majd mivel érkezése óta sehol sem látta, kislánya felől kezdett érdeklődni.

Alig, hogy Zoe beszámolt neki hollétéről (majdnem elaludt közöttük, ezért Becca elvitte fürdeni, hogy aztán majd nyugodtan álomra hajthassa fejét az ágyában), lefekvésre készen, pizsamában jelent meg előtte, és befészkelte magát az ölébe. Preston magához szorította, és homlokon csókolta, ahogy felállt, hogy felvigye a szobájába.
– Ez volt a legeslegjobb szülinapom – suttogta Maxime félálomban, mire mindenki elmosolyodott. – Tudod, mit kívántam? – kérdezte ásítozva édesapjától, miközben a lépcső felé tartottak.
– Ha elmondod, nem fog valóra válni – emlékeztette Preston, de Maxime erre csak megrázta a fejét.
– Ahhoz, hogy valóra váljon, rád és anyára is szükség van.
Preston összeráncolta a homlokát, nem igazán értette, mit akar ezzel mondani. De nem volt vele egyedül. A többiek is kíváncsian irányították figyelmüket a kislányra, aki aztán egy szégyenlős kuncogást követően végül kibökte.
– Hát egy kistesót!

***

Hank Gordon lassan kinyitotta a szemét, és döbbenten tapasztalta, hogy még életben van. Valamivel több, mint öt perc telt el abban a vészjósló, kellemetlen csendben, ami Preston leleplezése után következett be. Rettenetesen gyűlölte magát, amiért ilyen könnyedén kiadta szerencsétlen fiút az apjának. És a legrosszabb az egészben, hogy még csak figyelmeztetni sem tudja.

Toreno előrehajolt, és Gordon arcába nézett. Aggodalom tükröződött az exnyomozó szemében, ami különös élvezettel töltötte el, bár sejtelme sem volt arról, hogy Gordon valójában nem is a saját életét félti.
– Nem fogok hazudni magának, Hank. A sírkövébe, minden kétséget kizárólag, a mai nap dátumát fogják vésni. Viszont arról, hogy hogyan kíván a túlvilágra távozni, maga dönt. Ha együttműködik, őszintén válaszol a kérdésemre, megígérem, hogy fájdalommentes lesz a halála. Ellenkező esetben viszont ne számítson semmi jóra. – Toreno hagyott neki egy kis időt, hogy megeméssze a szavait, majd feltette a kérdését. – Hol van Preston?
Gordon szótlanul meredt rá. A némaságából világos volt, hogy melyik utat választja.
– Ugyan már, Hank – sóhajtotta Toreno csalódottan, és megdörzsölte a homlokát. – Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen kiszedem magából a választ. Most komolyan azt akarja, hogy elfajuljanak a dolgok? Tegyen meg nekem egy szívességet: feleljen a kérdésre, mert semmi kedvem bemocskolni a kezem és összevérezni az öltönyöm. Mindkettőnk számára előnyös lenne, ha beszélne.

Gordon pár másodperc elteltével fészkelődni kezdett a fotelben. Úgy tett, mintha fontolóra venné az ajánlatot, de esze ágában sem volt elárulni neki. Már így is elég bajt csinált, nem fogja még jobban megkönnyíteni a dolgát. Tegyen vele, amit csak akar, még egyszer nem árulja el a srácot!
Összefonta karját a mellén, majd lassan, tagoltan közölte vele: – Fogalmam sincs, hol tartózkodik a fia. Sok-sok évvel ezelőtt segítettem neki megszabadulni magától, aztán szétváltak útjaink. Azóta nem hallottam felőle. Nem tudom, hol van.

– Hát persze, hogy nem. – Toreno felállt, és fejét csóválva, gúnyos mosollyal az arcán megkerülte a fotelt. Közvetlenül mögötte megállt, majd hirtelen jobb karjával megragadta Gordon nyakát, és erőteljesen megrántotta fölfelé, félig átemelve a karosszéken, egészen közel szorítva a fejét magához. – Nem értettem kristálytisztán a válaszát, Hank. Megismételné, kérem? – súgta lágyan a fulladozó férfi fülébe.
Gordon legyőzve ösztöneit, védekezés nélkül tűrte a fojtogatást, miközben tekintetével folyamatosan támadóját figyelte.
Volt valami furcsa csillogás a szemében, és amint rápillantott, Toreno tudta, hogy az eltökélt ellenállás mered rá olyan áthatóan. Nem fog beszélni. Illetve minden bizonnyal mégis, hiszen régen megtanulta már, hogy megfelelő motivációval és eszközökkel mindenkit szóra lehet bírni, csak idő és energia kérdése, de jelenleg éppen ezekben nem bővelkedett. És egyébként sem volt kedve túl hosszúra nyújtani a játszadozást.

Elengedte Gordon torkát, és visszanyomta a fotelbe. Míg az FBI nyugalmazott ügynöke levegő után kapkodott, Toreno Flynnhez fordult.
– Nem akartam elhasználni, de ez a leggyorsabb megoldás… A kocsi kesztyűtartójában találsz néhány fiolát és injekciós tűt. Hozd be őket!
Flynn biccentett, majd azon nyomban felpattant a helyéről, és kiviharzott a házból. Collizzi ezt követően Torenóra nézett.
– Sodium Pentothal?
– Az – bólintott, miközben a fián gondolkodva járkálni kezdett a tágasan berendezett nappaliban.

Igazságszérum. Hát persze, hogy rendelkezik azzal is! – sóhajtozott magában Gordon. Ha azt beadják neki, mindennek vége. Akármilyen információt kiszedhetnek belőle. Nem, ez nem történhet meg – rázta a fejét. Ki kell találnia valamit, mielőtt Fennelly visszaér a szerrel.
Collizzi még mindig nyugodtan ült a helyén, bár látszólag azért kezdte magát unni: a képesújság lapozgatása, melyet a dohányzóasztalról kapott föl, erre engedte következtetni Gordont. Lassan balra fordította a fejét, és most Torenót figyelte, ahogy karba tett kézzel megállt a kandalló előtt. Először úgy tűnt neki, mintha a volt feleségével és az unokaöccseivel készült közös fényképeit nézegetné, de aztán rájött, hogy valahol egészen máshol jár.

Itt az alkalom – határozta el. Felugrott a fotelből, és villámgyorsan, hármasával szedve a lépcsőfokokat rohant fel az emeletre, hogy magához vegye fegyverét és megvédje titkait.
Berontott a hálószobába, kihúzta a gardrób legfelső fiókját, és őrült módon kutatni kezdett benne, de sehol sem találta azt, amit keresett. Kidobálta a teljes tartalmát, de semmi. Ekkor hirtelen páni félelem lett úrrá rajta, és egész testében remegni kezdett. Átkutatta a többi fiókot is, mindenestül felforgatta a szobát, de hiába. Megsemmisülve rogyott a szőnyegre.

A lent maradt két férfi sanda pillantást váltott egymással. Jó pár órán keresztül vártak Gordon hazaérkezésére, bőven volt idejük tehát arra, hogy tüzetesebben szétnézzenek az otthonában. Szinte azonnal ráleltek a tartalék pisztolyára, ami onnantól kezdve Collizzi zakója alatt lapult.
A bajszos férfi finoman megpaskolta a jobb oldalát, mire Toreno önkéntelenül is elmosolyodott.
– Hank, jöjjön le! – kiáltotta fel az emeletre, de dühnek nyoma sem volt a hangjában. Tökéletesen nyugodt volt.

Gordon az arcát kezébe temetve, tanácstalanul ült az ágyon. Elképzelése sem volt arról, hogyan szabadulhatna szorult helyzetéből. Ha nem lenne biztonsági rács a hálószoba ablakán, akkor talán lenne esélye a menekülésre. Igen, biztos volt benne, hogy abban az esetben már rég kiugrott volna.
Toreno ismét felszólt neki, ő pedig mély levegőt vett, és felállt az ágyról. Még egyszer utoljára körbetekintett a felforgatott szobában, aztán komótosan elindult a hang irányába.

Flynn feltépte a bejárati ajtót, és sietősen Toreno kezébe nyomott egy telefont.
– Kint hagytad a kocsiban – mutatott a készülékre, majd tett egy lépést hátra, és szélesen vigyorogva várta, hogy megnézze az üzeneteit.
Collizzi visszadobta az újságot a dohányzóasztalra, és kíváncsian lépett melléjük.
– Hayes megtalálta – mondta neki Flynn, és azt is hozzá tette, hogy a fiú külsőleg kiköpött apja.
Az üzenetet és a képet látva Toreno szája szegletében elégedett mosoly jelent meg. Hayes aztán tényleg érti a dolgát! Aktiválta a billentyűzárat a mobiltelefonon, a zsebébe csúsztatta, és társai felé fordult.

– Akkor most irány Sun Hill? – kérdezte fellelkesülten Flynn, de Toreno megrázta a fejét. Egy terv kezdett körvonalazódni a fejében, de egyelőre még nem akart szólni róla. Röviden csak annyit mondott: – Előbb játszunk egy picit. – Aztán zakója alól előrántotta fegyverét, és a lépcsőn lefelé tartó Gordonra célzott, aki bár számított rá, mégis meghökkenve vette észre a fémesen csillogó tárgyat. Toreno egymás után meghúzta a ravaszt, és három golyó repült ki a fegyveréből, amik a hangtompítón átsüvítve belerobbantak a volt különleges ügynök testébe. A mellébe hatoló golyók egy pillanatra a falnak szegezték, aztán mire Toreno levette az ujját a ravaszról, a teste már csúszni kezdett lefelé, élénkvörös csíkot hagyva a fehérre meszelt falon.

***

Sun Hill csak egy hely, valahol a Földön. Egy hely, ahol 601723 ember mondhatja azt: „itthon vagyok”. Egy hely, ahol ezek a férfiak, nők és gyerekek a mindennapjaikat élik. Ahol egy születésnapi partiról tartván hazafelé, szerelem lobban két fiatal között.

Ahol egy kislány a világ legboldogabb gyermekeként alszik el.

Ahol egy hófehér kuvasz őrzi gazdija szépséges álmait.

Egy hely, ahol a rég nem látott barátok újra találkoznak egymással, és vörösbort iszogatva idézik fel legszebb közös emlékeiket.

Egy hely, ahol valaki súlyos titkot rejteget.

És ahol valaki ebben a pillanatban ébredt rá, milyen szörnyű dolgot is tett.