The Torenos 2. – A bosszú játéka – 11. Árulkodó emlékek

Abban a pillanatban, ahogy az ébresztőóra számlálója átváltott 5:35-re és ütemesen pittyegni kezdett, Preston kinyúlt a valóságba rángató, apró szerkezet felé, és olyan vehemenciával ejtette rá a kezét, hogy az azonnal a szőnyegen landolt. Nem törődött vele. Aznap nem. Átfordult a másik oldalára, magára húzta a takarót, és rögtön vissza is aludt.
Ha nem három órája feküdt volna le, most rutinjához híven Angellel együtt futna a közeli parkban. Minden hétköznap reggelét így kezdte: magára kapta futóruháját, magába döntött egy pohár hideg vizet, aztán a kuvasz társaságában a park felé vette az irányt. Sokféle magyarázata volt annak, hogy miért futott. A testedzés mellett a legfontosabb az volt, hogy olyankor tudott igazán tiszta fejjel gondolkodni.

Aznap azonban nem volt képes felkelni. Úgy érezte, az alváson kívül semmi sem segítene rajta. Szüksége volt még arra a húsz percre. Húsz percre, ami olyankor villámgyorsan elszáll.
Zoe felé fordult, s egy ideig egyenletes légzését figyelte. Pár perccel később óvatosan közelebb húzódott hozzá, megsimogatta borostás arcát, és egy hosszú puszit nyomott az orrára, mire Preston mocorogni kezdett.
– Még túl korán van – morogta alig érthetően, majd hasra fordult, és befúrta fejét a párnája alá.
– Öt óra ötvennyolc.
– Akkor még van pontosan két percem. – Preston kidugta bal karját a paplan alól, ujjaival az említett számot mutatva.

A jelenetet látva Zoe arcán huncut mosoly jelent meg. Elkapta férje kezét, és finoman megharapta a mutatóujját. Hirtelen egy lányos sikolyt nyelt el az ágy, aztán Preston zavartan pillantott körbe, majd vigyorogva visszahúzta távozni készülő kedvesét a takaró alá.
– Ezt még visszakapod – suttogta kacéran a fülébe, és lassan becsúsztatta kezeit a hálóinge alá, miközben gyengéd csókokkal kezdte kényeztetni a nyakát. Zoe szelíden megpróbálta eltaszigálni magától, de Preston nem hagyta. Közvetlenül fölé hajolt, ajkai szétváltak, és hosszan, érzékien megcsókolta.
– Ne – nyögte halkan. – Most nincs rá időnk.
– De – folytatta Preston felesége simogatását és puszilgatását. – Még van tíz percünk a rakéta becsapódásáig. Ha nagyon mázlisták vagyunk, akkor tizenkettő.
– Édesem, tíz másodpercünk sincs – kuncogott Zoe, ahogy meghallotta a szemközti szobából közeledő kis lépteket.

– Ma van a szülinapom! Ma van a szülinapom! Ma van a szülinapom! – Maxime fülig érő szájjal rontott be szülei hálószobájába, mögötte vidáman csaholt hűséges kedvence. Szeme azonnal megakadt a túlságosan is felpúposodott takarón, ezért gyorsan behuppant az ágyba, és kíváncsian tekintett be alá.
– Ti mit csináltok itt? – kérdezte gyanúsan méregetve szüleit.
– Bújócskázunk – felelte édesapja hatalmas vigyorral, mire Zoe játékosan belebokszolt a vállába.
– És ki a hunyó?
– Hát te! – Preston megfogta kislánya karját, és egy gyors mozdulattal berántotta maguk közé. Maxime nagyot sikított a váratlan tetten, de alig két másodperc múlva már hangos kacagás szűrődött ki a takaró alól. Szülei összevissza puszilgatták, ahol csak érték.
– Boldog születésnapot, pici lány!

***

Wayne fáradtan haladt Gordon irodája felé egy dossziét szorongatva a hóna alatt. Tegnap este ismét későn keveredett haza, jócskán elmúlt már éjfél, mire belépett a bejárati ajtón. Menyasszonya a sötét nappaliban ülve ragadozóként várt rá, és ahogy elhaladt a kanapé előtt, azonnal letámadta. Megelégelte a sorozatosan egyedül töltött vacsorákat és éjszakákat, hogy nem beszélget vele, nem osztja meg az érzéseit, mindig csak a rohadt munkával van elfoglalva. Wayne nem akart veszekedni, ezért türelmesen hallgatta a nő kifakadását egészen addig, míg az egyik csípős megjegyzése olyannyira meg nem sértette, hogy azt már képtelen volt szó nélkül hagyni. Legalább negyedórán keresztül ordítoztak egymással, míg végül a gyengébbik nem vetett véget a vitának a hálószobaajtó lendületes bevágásával.

Wayne jobb kezével megmasszírozta elgémberedett tarkóját, aztán bekopogott az iroda üvegajtaján. Gordon felpillantott a jegyzeteiből, és jelezte neki, hogy nyugodtan menjen csak be.
– Korán van még, Wayne ügynök.
– Nem akartam otthon lenni, amikor Jillian felébred – felelte, és maga sem értette egészen pontosan, miért osztotta meg ezt az információt kollégájával.
Gordon együttérzően rámosolygott.
– Kitalálom. Későn ért haza, veszekedtek és a kanapéra száműzték.
– Pontosan így történt – vallotta be.
– Nem könnyű egy zsaruval együtt élni. Amíg le nem zárja az aktuális ügyét, csak arra tud koncentrálni, minden más a háttérbe szorul. Aztán meg persze, amint megoldotta, jön a következő. Ezt nehezen tudják megemészteni a nők. Próbáljon meg egy kicsit több időt tölteni vele, például az ebédszüneteket. Üljenek be egy étterembe! És időnként lepje meg valami aprósággal.

Wayne hallotta Gordon szavait, és nem tartotta ostobaságnak a tanácsait, de úgy döntött, inkább nem kíván reagálni rá. Közelebb lépett az íróasztalhoz, és előre nyújtotta a magával hozott dossziét. A kopaszodó ügynök kérdőn tekintett rá, miközben átvette tőle.
– Körülbelül három órája küldte. – Wayne a Hercegre célzott. – Az Igazságügyi Minisztérium hét elején készült biztonsági felvételeit tanulmányozta, és érdekes dologra bukkant. – Gordon lapozott egyet, Dorian pedig az oldalon található három felnagyított fényképre mutatott. – Ugyanaz a személy, csak különböző álcákkal.
– Tehát ezért vitte magával! Pár embert a szökés másnapján ráállítottam Hayesre, de az az igazság, hogy túlságosan lefoglalt a Toreno utáni hajsza, így jó magam át sem néztem alaposan az aktáját.
– Másfél éve kapták el különösen nagy értékű lopással és hamisítással, de számos más bűncselekménnyel is kapcsolatba hozták, azonban bizonyítékok hiányában máig nem született ítélet azokban az ügyekben. A profiljába bejegyeztek néhány nevet, amik valószínűleg őt takarják. Lehet, hogy érdemes lenne szétküldeni őket.

Gordon egyetértően bólintott, majd félhangosan mormolni kezdte az álneveket.
– David Banks, Romeo Cole, Brandon Cooper, Mark Nelson. – Még egyszer átfutotta a felsorolást, aztán összehúzta a szemöldökét, mert egy emlékkép halványan derengeni kezdett neki. – Az a Romeo Cole, aki a Skyway Airlines tulajdonosának adta ki magát, és eladta a nem létező légitársaságot Hampton Reednek? – kérdezte Wayne-re tekintve.
– Feltehetőleg igen, de bizonyíték nincs rá.
– Azt a mindenit! – csettintett egyet elismerően a levegőben. – Ha valóban ő az, akkor nem semmi a fickó! Emlékszem, amint kiderült a csalás, Reed hajtóvadászatot indított Cole ellen, de neki sem sikerült rátalálnia.

Gordon folytatta az akta olvasását, majd ahogy a lap aljára ért, egy pillanatra eltűnődött. Érdekes személyiségnek találta Hayest, és hirtelen mindent tudni akart róla. Elsősorban a Torenóval való kapcsolata érdekelte, de eltervezte, hogy kikéri a teljes anyagát, és még a délelőtt folyamán elmélyül benne.
– Torenóról van valami hír tegnap este óta? – érdeklődött Wayne. Gordon megrázta a fejét.
– Egész éjjel a környék térfigyelő kameráinak a felvételeit néztem át, de nem találtam semmit. Pontosan tudta, melyek azok az utcák, amik nincsenek felügyelet alatt. Nem sokkal azután, hogy összefutottunk vele, Eddie Hagerty ugye életét vesztette a kórházban, aztán pár órája kaptunk egy bejelentést, hogy Gavin Hagerty, a fiú nagybátyja eltűnt. Akárcsak Jonathan Daruvo és Stephen Sharps. Mindnyájuk köthető Torenóhoz.
– Úgy tűnik, nincs minden rendben a nagy szövetség háza táján – jegyezte meg a szemüvegét igazgatva Wayne.
– Nincs. Reméljük, az előnyünkre válik.

Wayne bólintott, aztán lassan elindult kifelé, de amint elérte az ajtót, megtorpant, és visszaszólt Gordonnak.
– Vigyázzon Torenóval! Vegye komolyan a fenyegetését!
– Ne aggódjon, Dorian! Tudok magamra vigyázni – mondta magabiztosan egy halvány mosoly kíséretében.
– Azért csak legyen óvatos! Szólhatna róla Walsh-nak.
– Nem fogok. És szeretném megkérni, hogy ön se tegye. Felesleges.
– Ahogy gondolja.
– Köszönöm! – mutatott a kopaszodó férfi az asztalán heverő dossziéra.
– Ne nekem köszönje – felelte Wayne egykedvűen. – Nem az én érdemem.
Gordon elmosolyodott, és a Hercegre gondolt.
– Hogy haladnak az üggyel?
– Lassan, de legalább haladunk. A fiúk végre találtak valamit, amin elindulhatunk.

***

Maxime jóízűen tűntette el az utolsó falatot a tányérjáról. Kissé olajos kezét a pizsamájába törölte, majd a bögréje után nyúlt, és nagyot kortyolt a kakaójából.
– Jól laktál? – kérdezte az édesapja, ahogy egy újabb palacsintát dobott a levegőbe. A kislány megrázta a fejét.
– Még egy csillag formájú belém férne.
– Csillag? – kérdezett vissza Preston meghökkenve. – Ez aztán a kihívás! Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

Zoe egy dalt dúdolva érkezett meg a konyhába. Szorosan megölelte csemetéjét, puszit nyomott a mosolygós kis arcára, majd odatáncolt férjéhez és szájon csókolta.
– Ej, de széles jókedve van valakinek! – jegyezte meg a családfő kislánya kérésének teljesítése közben.
– Mit alkotsz? – Zoe szórakozottan belenyúlt a félig megsült tésztába, majd megnyalta az ujját. – Hmm, ez most nagyon finom lett! – bókolt férje nem túl széles skálán mozgó főzőtudományának. Prestonnak jól estek a kedves szavak, és még nagyobb lelkesedéssel készítette a palacsintákat.
– Egy csillag a kisasszonynak – tette át Maxime tányérjára a különleges alakzatot, aminek elfogyasztásához azonnal hozzá is látott a szülinapos.
– Anyának pedig csinálj egy szívecskét, mert nagyon szeretem!
– Vettem, hölgyem! Egy szívecske rendel. Illetve kettő! – Preston mosolyogva pillantott kedvesére. – Mert én is nagyon szeretem.
– Angel is kér – tette hozzá teli szájjal a kislány, miközben a kutyára tekintett.
– És Angie-nek megfelel a hagyományos palacsinta, vagy esetleg neki is van valami extrém kívánsága a formát illetően?

***

A szálloda előtt elsuhanó mentőautó hangos szirénája riasztotta fel édes álmából. Két hatalmas ásítás között mérgelődött magában egy sort, de aztán eszébe jutott a csodás éjszaka, és a legszebb pillanatokat felidézve lassan átfordult a másik oldalára. Kinyújtotta a bal karját, majd óvatosan tapogatózni kezdett az ágyon. A lepedőn kívül azonban semmi mást nem talált. Kinyitotta a szemét, és csalódottan konstatálta partnere hiányát.
– Jellemző! – sóhajtotta szomorúsággal vegyült dühvel. – Mégis mit képzeltél, Becca?! – Visszafordult a hátára, és az arcába nyomta a párnáját. – Legalább volt egy jó éjszakád, csajszi – próbálta magát vigasztalni, de hiába. Túlságosan is tetszett neki Brandon, olyan jól kijöttek egész este, remekül érezték magukat egymás társaságában, egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy kész, vége, ennyi volt: egyetlen éjszaka. Ha más pasiról lenne szó, fel se venné, hogy egyedül kellett ébrednie. Sőt, ő lépett volna le. De Brand! Ő olyan jóképű, intelligens, vicces, figyelmes srác. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy olyan, mint a többi. Félt bevallani magának, de alig egy órával a találkozásuk után máris érzett valamit iránta. Korábban sosem történt még vele ilyen, és ez egy picit megrémítette. Abban biztos volt, hogy nem szerelem, hisz’ ilyen rövid idő alatt az egyszerűen képtelenség, de több volt puszta vonzódásnál.

Brandonról fantáziálva lassan elszenderedett. Ám nem élvezhette sokáig az álomképeket, egy furcsa, sistergő hang hamarosan visszazökkentette a valóságba. Ijedten nyitotta ki szemeit, és tekintett körbe a szobában. Egy másodperccel később már a takarót rúgta le magáról, és szélsebesen rohant a konyhába.

Hayes a tűzhely előtt állt fakanállal az egyik kezében, a másikból pedig valamiféle fűszert szórt éppen a készülő omlettre, amikor a tükörsima padlón Becca becsusszant a helyiségbe. Olyan lendülettel érkezett meg, hogy ha a férfi nem kapja el, minden bizonnyal összetörte volna magát.
– Jó reggelt! – billentette vissza az egyensúlyába mosolyogva „Brandon”. – Pont időben. –  Üdvözlésképpen könnyű csókot lehelt a lány ajkaira, majd elnézést kért, és visszatért az omletthez. Levette a serpenyőt a tűzről, és a pultra kikészített tányérokra helyezte az étket. Mielőtt félbe hajtotta volna őket, mindkettőt gazdagon megtöltötte az általa előre elkészített különleges töltelékkel, végül pedig sajtot reszelt a tetejére.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a lány őszinte döbbenettel pár perces némaság után. Teljesen ledermedt, ahogy meglátta a konyhában tevékenykedni. Nem akarta elhinni, hogy valóban ott van. Hogy tényleg más, mint a korábbi partnerei. Hogy mégsem lépett le egy éjszaka után. Hirtelen bizsergető melegség járta át a testét, és a szíve hevesen kalapálni kezdett. Csillogó szemeivel folyamatosan a kisfiús arcát fürkészte.
– Reggelit – felelte Hayes pajkos kacsintással.
Beccának több se kellett: megragadta a tarkóját, és hosszan, szenvedélyesen csókolta, miközben lassacskán a hálószoba felé irányította.
– Hé – húzódott el tőle Hayes -, még meg sem kóstoltad!
– Dehogynem! És nagyon ízlik – suttogta Becca érzéki hangon, miután gyengéden beleharapott a fiú alsó ajkába. Hayes felnevetett.

***

Amint befejezte a reggelit, Maxime felpattant az asztaltól, és birtokba vette a fürdőszobát. Először langyos vízzel megmosta az arcát, aztán elővette a fogkeféjét, és egy hosszú csíknyi fogkrémet nyomott a sörtéire. Dalolászva sikálta meg a fogait. Miután kiöblítette a száját, közelebb hajolt a tükörhöz, hogy megbizonyosodjon róla, alapos munkát végzett-e. Tetszett neki a látvány, ezért a tükörképére vigyorgott, majd vágott egy grimaszt, és kacagva felszaladt a szobájába felöltözni.

– Nagyon fel van dobva – jegyezte meg Preston pakolászó feleségének, ahogy leért az emeletről.
– Csodálkozol? – fordult felé Zoe, és végigsimította frissen borotvált arcát. – Nem minden nap lesz nyolc éves az ember lánya.
– Nem bizony – Preston elmosolyodott, majd megpróbált elnyomni magában egy ásítást.
– Mikor feküdtél le?
– Nem emlékszem pontosan. Valamikor hajnalban. Három körül talán.
– Jézusom! Akkor már értem, miért nem mentél futni.
– Majd bepótoljuk, Angie – vakargatta meg a körülötte sündörgő kuvasz füle tövét, aki a következő pillanatban már hanyatt is vágta magát a lába előtt. Preston felnevetett, és a talpával játékosan megnyomorgatta.
– Biztos, hogy nem kell segítség? – kérdezte még mindig a kutyával játszva.
– Biztos. Roxie-val majd megoldunk mindent. Csak vidd el Maxime-et a suliba, délután pedig menj érte és foglald le egy órácskára!
– Meglesz!

Preston megpaskolta Angel oldalát, aztán gyorsan összeszedte a cuccait és kivitte őket a kocsiba. Mire visszaért, Zoe éppen lánya frizuráját igazította meg.
– Kész is!
Maxime köszönetképpen és búcsúzóul megpuszilta édesanyját, majd megsimogatta hófehér angyalkája buksiját, aki egészen a garázsig kísérte. Beszállt az autóba, hátradobta az iskolatáskáját, és kényelmesen befészkelte magát az anyósülésre.
– Kösd be magad! – mondta Preston a kislányának, ahogy elfordította a slusszkulcsot. A garázsajtó hamarosan felemelkedett, ő pedig rükvercbe tette a sebességváltót, és kedvesének integetve lassan kitolatott a garázsból.

***

Hayes az ágyban feküdt, és a lányra gondolt. De nem arra, aki szorosan hozzásimult és puha ajkaival a nyakát cirógatta. Valaki másra, aki nagyon fontos volt a számára. A legfontosabb, mégis elvesztette. Minden egyes nap minden egyes percében hiányzott neki. És bár Becca valamilyen szinten hasonlított hozzá, nem tudta pótolni a hiányát. Csak még jobban felerősítette benne az iránta táplált érzelmeket és a vágyat, hogy felkeresse, és újra vele legyen. De nem lehet, nem teheti meg. Most nem. Még nem.

Ujjaival lágyan simogatta a félig rajta fekvő lány hátát, miközben Becca ajkai bejárták az arca minden apró kis zugát, és végül megállapodtak a szájánál. Hayes felkönyökölt és elmosolyodott. Bal kezével beletúrt a vörös hajzuhatagba, és viszonozta a csókot.
– Ez az eredeti hajszíned?
Becca büszkén bólogatott.
– A nagymamámtól örököltem.
– Nagyon tetszik – suttogta némán. Eltűrt egy tincset a lány arcából, és magához szorította, hogy Becca tökéletes biztonságban érezze magát a karjaiban.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte pár perc elteltével, miközben egy apró puszit nyomott a homlokára. – Ez valahogy nem került szóba tegnap este.
Becca a mellkasát simogatva válaszolt a kérdésre.
– Felszedem a pasikat, majd kiforgatom őket minden vagyonukból. És te? – kérdezett vissza a szemöldökét húzogatva.
– Én is – nézett farkasszemet a lánnyal.
– Te is gazdag pasasokra vadászol? – Becca állta a tekintetét, miközben halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Bizony. Az ötven év körüli, kopaszodó pocakosok a zsánereim.
Még be sem fejezte a mondatot, Becca máris tiszta szívéből nevetett.
– Vicces vagy.

– Köszönöm – vigyorodott el Hayes, mire Becca két tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta. – Egyébként szaktanácsadóként dolgozom az egyik kommunikációs cégnél – hazudta.
– Akkor, gondolom, lassan kezdődik a munkaidőd – biggyesztette le bánatosan a száját a lány.
– Sajnos igen. De attól délután még találkozhatunk, és … – Hayes elhallgatott. Beccára tekintett, aki szomorúan rázta a fejét. – Mi a baj?
– Egykor indul a gépem. Elutazom a hétvégére.
– Hová? – kérdezte Hayes. Az arcáról csalódottság tükröződött.
– A keresztlányom születésnapjára. – Kipenderült az ágyból és az éjjeli szekrény fiókjában kezdett kotorászni. Kisvártatva aztán elhúzott egy fényképet, és „Brandon” kezébe nyomta. – Ma nyolc éves.

Hayes alaposan szemügyre vette a fotót, amin Beccán és a kislányon kívül még két személy volt. Ismerősnek tűnt neki a férfi. Szőke haja és az arcvonásai egy kicsit mintha Torenóra emlékeztették volna, csak mondjuk úgy huszonöt évvel fiatalabb kiadásban. Mindenesetre azért még nem vett volna rá mérget, hogy ő a gengszter „feltámadt” fia.
– Tündéri kislány. Látom, jól szórakoztok együtt. Ők a szülei? – mutatott az előttük ülő párra.
– Igen. Preeee… ööö… Tyler és Cadie.
Hayesnek most már nem voltak kétségei.

***

A kereszteződéshez közeledvén lassított a tempón, és ahogy a lámpa előbb narancssárgára, majd pirosra váltott, megállt az aszfaltra felfestett fehér vonal előtt. Preston a mellette ülő lányára pillantott és büszkeség töltötte el a szívét. Visszarepült az időben, és felidézte magában azt a pillanatot, amikor először tarthatta kezében.

Olyan pici és törékeny volt, alig merte megfogni. A nővér óvatosan átadta neki, megmutatta, hogyan tartsa, aztán magukra hagyta őket egy kicsit. Maxime ébredezni kezdett a karjaiban és lassan kinyitotta hatalmas, kék szemeit. Furcsa kis mosolyszerűségre húzta a száját, miközben egyenesen ránézett. Akkor érezte először, hogy apa lett. Csodálatos érzés kerítette hatalmába, és arra a rövid időre a világ megszűnt létezni körülöttük. Csak ők voltak ketten: apa és lánya. Könnyei patakokban folytak le a boldogságot tükröző arcán. Nem tudott betelni a csöppség látványával. Elcsukló hangon ígérte meg neki, hogy mindig vigyázni fog rá.
– Apa! Zöld a lámpa. Apa!
Maxime csilingelő hangja vetett véget a gyönyörű emlékképnek. Preston megrázta a fejét és nagyokat pislogott, hogy teljes egészében visszatérjen a valóságba. Sebességbe tette az autót, és folytatták útjukat.

A reggeli forgalom elérte a csúcspontját. Mindössze pár háztömbnyire voltak az iskolától, de az utak úgy bedugultak, hogy szinte lépésben tudtak csak haladni. Maxime egy cseppet sem bánta. Élvezte az édesapjával töltött perceket. Kezdetben a rendszámtáblás szóképző játékkal ütötték el az időt, de mivel nagyon sokáig ugyanaz az autó haladt előttük és a szembeforgalom is csak araszolt, kezdték elunni magukat. Ekkor döntött a kislány inkább a dalszöveg ismeretük tesztelése mellett. Elindított egy zenét, majd hirtelen elnémította, és az volt a feladat, hogy onnantól folytassák a dalt. Hibátlan szöveg és dallam esetén egy pont volt a jutalom. Preston többször is szándékosan elrontotta, és csupa sületlenségeket hordott össze. A kis szőkeség hatalmasakat kacagott rajtuk. Remekül érezték magukat. Maxime a következő feladathoz édesapja egyik szerzeményét szerette volna használni, de nem találta a zenetárban. Többször is rákeresett, egyesével át is pörgette a listát, de nem volt benne, így hát rákérdezett.

Preston azt felelte, hogy még nem frissítette a lejátszási listát, de a hátsó ülésen valahol a cuccai között megtalálja a flash meghajtóját, azon rajta van, és át tudja tölteni.
Maxime kicsatolta a biztonsági övét, és a két ülés között átmászott hátra. Felnyitotta a táskát, és egy rövid keresgélés után rá is lelt a keresett tárgyra. Ahogy vissza akart bújni előre, az autó kanyarodásának következtében elvesztette az egyensúlyát és hátraesett az ülésre.
– Bocsi, csak le kellett hajtanom a főútról. Jól vagy?
– Igen, de elejtettem a pendrive-ot – mondta kicsit megszeppenve.
– Semmi baj – mosolygott rá a visszapillantó tükörben. – Biztos becsúszott az ülés alá.
Maxime feltérdelt a fekete huzattal borított ülésre, és bedugta a kezét az apró résbe, hogy visszaszerezze. Nagyjából áttapogatta azt a területet, ahol beeshetett, és hamarosan valami a keze ügyébe került. Egy megviselt fényképet húzott ki onnan. Lerázta róla a port, majd a még jobb láthatóság érdekében beletörölte a pólójába.

Négy személyt ábrázolt a kép: egy férfit, egy nőt és két gyereket. A felnőttek összeölelkezve álltak a fiúk mögött, akik közül az egyik igen csak morcos arcot vágott, a kisebbik viszont egy fogkrém reklámot meghazudtoló mosollyal pózolt a fényképezőgépnek. A háttérben egy díszes karácsonyfa tündökölt, körülötte megannyi szépen becsomagolt ajándék hevert.
Maxime megfordította a fotót. A dátum kissé lekopott, de a mellette található szöveg még egészen olvashatónak bizonyult. „Ezzel a fényképpel kívánunk Toreno nagypapának nagyon boldog karácsonyt, és bízunk benne, hogy jövőre velünk tölti majd az ünnepeket! Sok puszi és ölelés: Alessa, Leonardo, Trent és Preston.”

– Apa, miért van fényképed arról a bácsiról, aki megszökött a börtönből?
Preston összehúzta a szemöldökét, nem értette, hogy miről beszél a lánya. Aztán hátrapillantott, és amint meglátta a fotót a kezében, meghűlt a vér az ereiben.
Jó néhány éve már annak, hogy megsemmisítés céljából összeszedte a hátrahagyott, régi, családi emlékeit, azonban azt a nyavalyás képet elnézve, úgy tűnik, nem volt elég körültekintő.
– Talán ismered valahonnan? Az a nő a felesége? A fiúk meg a gyerekeik?
Nem szólt egy szót sem. Visszasegítette Maxime-et az első ülésre, aki még több kérdést tett fel.
– Nem lett volna szabad látnod azt a fényképet – sóhajtotta, miközben lassított a tempón, indexelt, és leparkolt egy imént felszabaduló helyre. Ráborult a kormányra, és egyre csak a fejét rázta.
Gondolatai ezerfelé cikáztak, nem tudta, mitévő legyen. Elmondja neki? Ne? Ha elmondja, hogy fog reagálni? És ha az igazság megijeszti? Olyan kicsi még! Nem akarja, hogy félelemben élje az életét. De végül is joga van hozzá, hogy tudja. Elmondja? Vagy inkább mégse?

Maxime mozdulatlanul figyelte édesapja gondolataival való viaskodását. Szája lefelé görbült, és könnyek kezdtek gyűlni a szemében. Úgy érezte, hogy valami rosszat tett az előbb.
– Mit szólnál hozzá… – dőlt hátra hirtelen Preston, amitől a kislány megijedt és zokogásban tört ki.
– Hékás, pici lány, ne sírj! Nem csináltál semmi rosszat! – Áthúzta magához, és szorosan megölelte. – Ne haragudj, ha valamivel megbántottalak. Tudod, hogy a világon mindennél jobban szeretlek. – Megcsókolta a homlokát, majd rövid szünet után így folytatta: – Szóval, azt akartam kérdezni, mit szólnál hozzá, ha ma rosszalkodnánk egy kicsit? Elkérlek a suliból, beadom a módosított tervrajzokat Dane bácsinak, aztán lelépünk egy időre a térképről.
– Hová megyünk? – szipogta, miközben Preston egy zsebkendővel letörölte a könnyeit.
– Egyelőre legyen meglepetés. Na, benne vagy?
– Benne.