Küzdő Lélek – 2. Fivérek

​Estére közel tizenöt fokot csökkent a hőmérséklet a napi csúcshoz képest, és a szél is feltámadt. Ryan Safferty mégis a séta mellett döntött. Meg kellett emésztenie a hallottakat, nem mintha emlékezett volna felesége szavaira a válási szándékának bejelentése után. Liv tapasztalt jogász létére minden részletre kiterjedő beszédet tartott, de a férfit annyira letaglózta a hír, hogy nem jutottak el a tudatáig az érvek. Felkelt a kanapéról, és szó nélkül távozott a házból.

​Mire az utca végére ért, ráébredt, hogy mindenképpen szeretné kibeszélni magából a történteket. Bal zsebéből előkotorta a mobilját, és sorra vette a neveket a híváslistában. Az első helyen Morgan szerepelt. Ha történt vele valami – legyen az lényeges vagy lényegtelen – általában ő volt az első, akinek beszámolt róla. Ebben az esetben azonban szóba sem jöhetett. Morgan nem kedvelte a feleségét, és ennek lépten-nyomon hangot is adott. Ryan biztos volt benne, hogy ha felhívná, az egész este csak abból állna, hogy Livet pocskondiázza. Erre pedig egyáltalán nincs szüksége. A szüleit jobb, ha kihagyja az egészből, most túl zaklatottnak érezte magát ahhoz, hogy képes legyen tolerálni az apját, aki egyébként se hallgatná végig, csak megint Liv pártját fogná. És akkor már Jennát is kihúzhatja a listáról, ugyanis egészségmániás nővére sülve-főve együtt lóg az ő hitvesével. Azt is le merné fogadni, hogy valamilyen szinten benne van a keze ebben az egész válás dologban.

​Egy autó húzott el mellette nagy sebességgel, kis híján elgázolva az úttesten átrohanó fiatalokat. A nagy riadalomra Ryan felnézett a telefonjából, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. Miután vihogva elfutottak mellette, újból a híváslistát kezdte böngészni. Eszébe jutott gyerekkori jó barátja, Grant, majd kollégája, Scottie, de párkapcsolat terén egyikük sem volt akárcsak egy kicsit is sikeresnek mondható, így azonnal le is mondott róluk. Egy pártatlan személyre volt szüksége, aki lehetőleg maga is ment már keresztül valami hasonlón. Charlotte nevén megakadt a szeme. Az egyetemen csúnyán összetörték a szívét, olyannyira, hogy szerelmi bánatában végül otthagyta az iskolát. Ő biztosan meghallgatná és tudna neki tanácsot adni, csakhogy kezdett későre járni. Nem akarta felverni a gyerekeket, ráadásul Charlotte-nak nélküle is volt elég baja. Állandó stresszben élt Hannah miatt, nem hiányzik neki, hogy most még a saját kis problémáját is a nyakába varrja.

​Hirtelen felvillant Liv fotója a kijelzőn, és rezegni kezdett a készülék. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felveszi, de aztán csak hagyta, hadd csörögjön. A telefon jelezte, hogy üzenetet hagyott a hangpostáján, de Ryan nem hallgatta meg. Megvárta a gyalogosok szabad jelzését a kereszteződésben, és továbbhaladt a belváros irányába. Ahogy végigtekintett a járda mellett várakozó taxikon, a bátyjára gondolt. Nem álltak túl közeli kapcsolatban egymással, de nem is voltak rosszban. Ryan a tizenhárom év korkülönbség számlájára írta ezt a köztük lévő semleges viszonyt. Mindössze hat éves volt, amikor Patrick elköltözött otthonról. Addig sokat foglalkozott vele, örült, hogy a három lány után lett egy kisöccse. Legalábbis az akkoriban készült fotók erről tettek tanúbizonyságot, de Ryannek nem maradtak konkrét emlékei róla. Neki csak az rémlett, hogy Patrick huszonegy éves korától a harmincas évei elejéig kamionsofőrként járta az országot és mindig szuvenírekkel teletömött hátizsákkal tért haza hosszú utazásaiból. Aztán megállapodott, feleségül vette tinédzserkori nagy szerelmét, Kellyt, és született egy csodabogár kislánya, Holly.

​Elhatározta, hogy felhívja. Három csöngés után statikus zörejt hallott, majd felcsendült a vonal végén Patrick baritonja.
– Ráérsz? – kérdezte tőle kissé félszegen, mert a zajokból úgy sejtette, hogy éppen dolgozik.
– Van egy fuvarom a reptérre, aztán ott biztos összeszedek még valakit, de utána akár rá is érhetek, ha még nem késő.
– Nem, jó lesz.
– Akkor majd beugrok hozzátok.
– Ne – ellenkezett a kelleténél talán hevesebben -, nem vagyok otthon. Találkozzunk a belvárosban!
– Jól van, csörgök, ha végeztem.
Miután elköszöntek egymástól, Ryan eltette a telefonját, és felsóhajtott. Egy része talán megkönnyebbült, hogy talált valakit, akivel megoszthatja a dolgot, de dühe és csalódottsága mintha még mélyebbre férkőzött volna a lelkében. És nem csak Liv, hanem saját maga miatt is. Meg volt róla győződve, hogy boldog házasságban él, erre tessék, a felesége egyik pillanatról a másikra a fejéhez vágja, hogy el akar tőle válni.

​Közel egy órája merengett már azon, miket mondott neki Liv, miközben rá egyáltalán nem jellemző módon a hirtelen sokktól teljes némaságban ült a kanapén, de vajmi kevés dolog derengett neki.
– Nem fázol? – kiáltott ki Patrick a taxijából két rövid dudálást követően, amivel a frászt hozta rá. Akkorát ugrott, hogy kis híján leteperte a szembejövő gyalogost. Sűrűn elnézést kért a középkorú úrtól, majd beszállt nevető bátyja mellé. – Miért van rajtad szemüveg? – tette fel neki már a második kérdést. Ryan a fejéhez kapott, és levette. Fel se tűnt neki, hogy rajta volt.
– Éppen olvastam, mikor távozásra kényszerültem – közölte savanyú képpel.
– Mi történt?
– Mennyire érsz rá? Nem sietsz haza?
– Nem. Hollyt visszavittem anyáékhoz, ott alszik. A macska is – forgatta meg Patrick a szemeit. Láthatólag nem örült neki, hogy a lánya a napokban összeszedett egy cicust az utcáról.
– Beülhetnénk valahová.
– Az megfelel? – mutatott egy kivilágított kávézóra a szemközti oldalon. Ryan bólintott.

​Patricknek sikerült a közelben leparkolnia az autót, így alig száz métert kellett sétálniuk a családias hangulatú kávézóhoz, ami vasárnap este lévén szinte kihalt volt. A két pultoson kívül mindössze öt vendég tartózkodott odabent, közülük ketten éppen indulni készültek. Ryan egy félreeső sarkot választott. Leültek az asztalhoz, ő rendelt egy sört, Patrick kávézott. Meghúzta az üveget, csak utána reagált bátyja kérdő tekintetére.
– Liv válni akar.
– Basszus! – Patrick tágra nyílt szemekkel csak ennyit tudott kinyögni hirtelen.
– Ja, én is így lefagytam, mikor közölte velem.
– De miért? Történt valami köztetek?
Ryan megvonta a vállát, hogy jelezze, ő nem tud róla.
– Valami oka azért biztos van.

– Tartott egy szép kis beszédet, de semmire nem emlékszem belőle.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Egyszerűen sokkolt a kijelentése. Én nem vettem észre, hogy bármi baj lenne a házasságunkkal. Mármint, érted, nyilván előfordulnak konfliktusok, de ezek szerintem természetesek egy kapcsolatban. Tizenegy éve ismerjük egymást, nyolc éve vagyunk házasok és igazából már az egyetem utolsó éveiben is együtt éltünk, szóval bőven lett volna ideje lelépni, ha nem bír elviselni. Nem értem az időzítést.
– Lehet, hogy csak most sokallt be – találgatott Patrick két korty között. – Nem hiszem, hogy tudsz róla, de Kellyvel volt egy hasonló időszakunk. Egy rövid ideig külön éltünk.

​Ryannek elkerekedtek a szemei. Valóban nem tudott róla, de inkább az lepte meg, hogy bátyja a magánéletéről mesélt. Soha nem volt egy szószátyár férfi, és mióta a felesége másfél évvel ezelőtt meghalt, még kevesebbet beszélt, Kelly pedig tabu témának számított a családban. Agyvérzést kapott az otthonukban. Patrick talált rá a nappali szőnyegén, mikor hazament ebédelni. Azonnal hívta a mentőket, de már késő volt. Nem tudták megmenteni az életét.
– Mikor történt?
– Tizenkét – tizenhárom éve. Holly kb. annyi idős lehetett, mint most Adam. Csúnyán összekaptunk Kellyvel a munkám miatt. Akkor még kamionoztam, szóval elég sokat voltam távol, ő pedig ezt egyre nehezebben viselte, mert mindent egyedül kellett csinálnia. Ha itthon voltam, próbáltam besegíteni a háztartásba, körülugráltam, elintéztem a bevásárlást, satöbbi, viszont akkor meg az volt a baj. Semmivel sem tudtam kiengesztelni, folyamatosan elégedetlen volt.
– Hű, pedig aztán nála pozitívabb személyiséggel még aligha találkoztam! – csodálkozott Ryan. Nagyon szerette Kellyt, mindig jókat beszélgettek a családi találkozókon.

– A nők bonyolultak. Valami mindig bekattan náluk, és ez ellen sajnos nem tehetünk semmit. Maximum annyit, hogy megpróbáljuk elviselni őket, míg lecseng a hülyeségük.
– Te is ezt tetted? – kérdezte kíváncsian. Patrick elmosolyodott.
– Igyekeztem, de nem volt könnyű, mikor minden cselekedetembe és mondatomba belekötött. Végül megelégeltem a dolgot, és Hollyn kívül nem foglalkoztam semmivel. Ez ment két-három napig, aztán fogta a gyereket és elköltözött a szüleihez. Egy hétig nem beszéltünk, csak kézről kézre adtuk Hollyt. Ő elvitte bölcsibe, én elhoztam, majd este átvittem hozzá. Hétvégére kaptam egy fuvart Floridába, és mivel tudtam, mennyire imádja Tampát, bepakoltam gyerekestül a kamionba.
– Nem mondod? És nem tiltakozott?
– Dehogynem, csak nem érdekelt. Régen rengeteget utazott velem, gondoltam, egy próbát megér. És végül bejött. Útközben sikerült összeraknia a fejében, hogy egész pontosan mi a baja és mit vár el tőlem. Megbeszéltük a dolgokat, és onnantól kezdve maximum azon vitatkoztunk, hogy kinél legyen a távirányító, vagy milyen kaját rendeljünk.

​- És mi volt a problémája?
– Normális családot akart. Tudta, hogy mennyire szeretek kamionozni, és hogy elég jól keresek vele, ezért bűntudata lett volna, ha azt mondja, hagyjam abba. Viszont azt meg nem bírta elviselni, hogy hetekig nem vagyok otthon. Ez volt az alapja mindennek.
– Ekkor váltottál taxizásra?
– Aha. Tényleg szerettem az országjárást, de előbb is abbahagytam volna, ha megkér rá. Nők… Szóval, nem állítom, hogy így van, de talán Liv is valami hasonlón megy keresztül, és valamilyen téren változást szeretne az életetekben.

​- Igen, elég nagy változást, konkrétan el akar hagyni – könyökölt Ryan hitetlenkedve a combjára. Patrick szemei résnyire szűkültek, mélázva tekintett rá.
– Tényleg nem emlékszel semmire abból, amit mondott?
– Halványan az rémlik, hogy kifejtette, mennyire különböző egyéniségek vagyunk. De ez nem újdonság. Ezt már tizenegy éve is tudtuk. Nem vagyunk lelki társak, bármit is jelentsen az, mégsem bírtuk sose egy hónapnál tovább egymás nélkül.  Az egyetemen is folyton szakítottunk, majd összejöttünk. Szakítottunk, összejöttünk. A végén hagytuk is a fenébe az egész járás dolgot, csak éltük az életünket, ami feltűnően sokszor keresztezte a másikét. Aztán lassacskán valahogy összeszoktunk, és én már nem tudom elképzelni, hogy ne mellette ébredjek fel reggel.

​- Akkor azt hiszem, haza kellene menned, hogy megbeszéljétek a dolgot.
Ryan legurította a maradék sörét, majd hátradőlt, és megrázta a fejét.
– Még túl feszült vagyok ahhoz.
Patrick rádiójából, ami az övére volt rögzítve, és mindeddig szokatlanul csöndben volt, most éles recsegés hallatszott, majd egy felettébb vidám női hang szólongatni kezdte.
– Rakéta, itt a központ! Rakéta, jelentkezz! Safferty, tudom, hogy hallasz! Safferty!
Patrick elvörösödve nyúlt a készülék után, miután egy fél perc türelmet kért az öccsétől. Ryan egy pillanatra elfeledkezve a problémájáról, gyanakodva kezdte fürkészni az arcát.

​- Itt vagyok. Mi a helyzet?
– Hellóka! Inkább az a kérdés, hogy veled mi a helyzet. Egész este alig hallani a hangodat. Nem úgy volt, hogy folytatjuk a rádiórandinkat?
– Ne haragudj. Az öcsém lelkét ápolom.
– Ó. Ryan, igaz?
– Úgy van.
– Akkor küldök valaki…
– Hova kellene menni?
– A kedvenc piás barátodat megint kirakták a kocsmából. Téged akar.
– A törzshelyén van?
– Aha.
– Hazaviszem.
– Jól van. Ha végeztél vele, meg az öcséddel, jelentkezz be. Várni foglak. Pusszanat, drága.

​- Ki volt ez csilingelő hangú hölgy? – vigyorgott Ryan sokatmondóan Patrickre, aki zavarában lesütötte a szemét és a csészéjét forgatta.
– Mackenzie, a diszpécserünk.
– Aaahhha. Kicsit bővebben? – hajolt közelebb hozzá, de Patrick válasz helyett inkább felhörpintette a maradék kávéját, és felállt az asztaltól.
– Jössz velem, vagy maradsz?
– Az attól függ, mennyire veszélyes a piás barátod.
– Egy ártalmatlan öregember, aki három feles után egy korsó sört még legurít, majd mindenkivel megosztja az élettörténetét.
– Vicces lehet. Megyek – pattant talpra ő is, majd tüntetőleg elővette a pénztárcáját, nehogy a bátyjának eszébe jusson kifizetni a fogyasztásukat.

​Ryan nem emlékezett, hogy összességében beszélgetett-e valaha annyit a bátyjával, mint ezen az éjszakán. Nem bánta meg, hogy őt hívta fel. Sőt. Kicsit lelkiismeret-furdalása lett, hogy utolsó lehetőségként tekintett rá. Remekül érezte magát a társaságában. Egész éjszaka taxizott vele. Mikor épp nem az utasokkal értekeztek összeesküvés-elméletekről, akkor emlékezetes családi eseményekről sztorizgattak, vagy hangosan bömböltették a rádiót és élvezték a régi slágereket. Hálás volt neki, amiért elterelte nyomasztó gondolatait, és azért is, hogy őszintén megnyílt előtte. Mackenzie többször is bejelentkezett náluk semmitmondó indokokkal megtörve a párkapcsolatokról folytatott eszmecseréjüket, aminek valahogy mindig nagy röhögés lett a vége. Ryan rendkívül szimpatikusnak találta a nő életvidámságát, ezért is biztatta Patricket, hogy minél előbb hívja el egy igazi randira, ne csak rádión keresztül turbékoljanak.

​A Nap lassan aztán előbukkant a horizonton, és véget vetett a fivérek első igazi kalandjának. Még megálltak egy pékségben reggelizni, de önfeledt hangulatukra rányomta bélyegét az újabb kihívásokkal teli hét kezdete. Patrick azt tanácsolta öccsének, hogy mindenképpen beszélje meg Livvel a dolgot, és bár Ryan tudta, hogy valóban ezt kellene tennie, mikor kiszállt a ház előtt az autóból, nem érezte magát képesnek rá. Belegondolt, hogy milyen következményekkel járhat egy válás, és az, hogy elveszítse a fiait – tekintve, hogy Adam még csak két éves, a bíróság elég nagy valószínűséggel Livnél helyezné el a gyerekeket -, elképzelhetetlen volt a számára. Nem tudott és nem is akart szembenézni ezzel az eshetőséggel.

​Mélyet szippantott a kora reggeli csípős, őszi levegőből, kivette a kocsiból a kávét és a péksüteményeket, majd intett Patricknek, aki még küldött felé egy biztató mosolyt, aztán elhajtott. Ryan erőt vett magán, és a bejárathoz sétált. Minden egyes lépésnél gondolatok ezrei váltották egymást a fejében különböző forgatókönyveket gyártva a jövőjéről, azonban egyik sem nyerte el túlzottan a tetszését. Fújtatott egy nagyot, hogy elhessegesse képzelgéseit, és miközben lenyomta az ajtó kilincsét, eltökélte, hogy az előtte álló nap csak azért is egy szokásos hétfő lesz.