Küzdő Lélek – 1. Családmustra

Tökéletes őszi vasárnap délelőtt volt. A hőmérő higanyszála ismét magasra kúszott, és az elmúlt heteket jellemző, szokatlanul hűvös, esős időre már csak egy-két pocsolya emlékeztette Norfolk lakóit. Az egész város zsongott, mindenki igyekezett kihasználni a hirtelen jött felmelegedést. Legtöbben a Chasepeake-öböl és a tavak felé vették az irányt, hogy még csobbanhassanak egy utolsót az évben, míg mások inkább a parkok mellett döntöttek.

​Vagy éppen otthonukban sürögtek-forogtak, ahelyett, hogy odakint élvezték volna a szikrázó napsütést. Mint a Wedgefield utca szomszédközössége, akiknek átlagéletkora megközelítette a hatvan évet. Gyermekeiket, unokáikat, dédunokáikat várták izgatottan, hátha a sok be nem tartott ígéret után a jó időre való tekintettel ezúttal valóban útba ejtik vén felmenőiket. Kíváncsian lestek ki az ablakon minden egyes motorzúgásra, hogy vajon kik kanyarodtak be az utcába, hozzájuk jöttek-e, ám eddig kivétel nélkül minden autó a 3012-es szám előtt állt meg. Csalódott sóhajok közepette irigyen pillantottak az ölelkezőkre, majd negyed órával később, mikor a békés kertvárost üvöltő rap zene töltötte be, már azt is tudták, hogy Saffertyéknél teljessé vált a létszám. Az ötödik, és egyben legfiatalabb gyermekük is megérkezett.

​Ryan Safferty jól tudta, hogy felesége nem kifejezetten kedveli a zenei stílusát, mégsem volt hajlandó akárcsak egy kicsit is visszavenni a hangerőből. Máskor, ha együtt utaztak, mindig a közösen összeállított lejátszási listájuk szólt, most azonban a saját, idegen nyelvű rap válogatását bömböltette. Nem haragudott Livre, eszébe sem jutott szándékosan bosszantani, egész egyszerűen csak jó kedve volt, és a kedvenc dalait akarta hallgatni vezetés közben, amiket ráadásul a fiúk is nagyon élveztek hátul a gyerekülésben. A hatéves David úgy darálta a szöveget, mintha ő maga írta volna, kétéves öccse, Adam pedig széles vigyorral az arcán ritmusra kalimpált végtagjaival.

​Ahogy közeledtek a szülei házához, lassított a tempón. Szeretett száguldozni az utakon, de a lakóövezetekben mindig körültekintően közlekedett. Soha nem lehetett tudni ugyanis, mikor bukkan fel hirtelen a semmiből valaki, vagy hajt át biciklivel, gördeszkával, rollerrel egy gyerek váratlanul a kocsi előtt.
– Már megint mi vagyunk az utolsók! – morogta Liv mellette, amint leparkolta az autót a másik négy mögött, majd felesége süteménnyel a kezében már ki is szállt a járműből. David is kicsatolta a biztonsági övet, és türelmetlenül szólongatta hol őt, hol az anyját, hogy engedjék ki a kocsiból. Végül Liv nyitotta ki a gyerekzárral biztosított ajtót. A fiú nagyot ugrott a járdára, aztán, mint a villám, futott át az udvaron, hogy csatlakozzon az unokatestvéreihez, akik már javában tapshunyóztak a hátsó kertben.

​- Neked is szia, kölyök! – kiáltotta utána Morgan Safferty, majd némi kínos hezitálás után két puszival üdvözölte meglepett sógornőjét. Nem igazán szívlelte öccse választottját, noha Liv soha semmi rosszat nem tett ellene. Mikor kilenc évvel ezelőtt Ryan nekiszegezte a kérdést, hogy miért annyira ellenséges az akkor még csak barátnőjével, Morgan össze-visszahadovált mindenfélét, hogy nem passzol a családba, egyáltalán nem való hozzá, egy öntelt ribinek nevezte, aki biztos, hogy csak játszadozik, aztán ha megunta, majd kitépi a szívét, jól megrágja, és tarkón vágja vele. Persze Ryan hamar összerakta a képet, hogy valójában féltékeny rá, ahogy a korábbi barátnőire is, mert nővérkéje titkon rettegett attól, hogy elveszíti az ő egyetlen kistestvérét, akire hat szörnyűséges évet kellett várnia legkisebb gyermekként. A szülők azóta is nevetve emlegetik a kis Morgan reakcióját, mikor a kórházból hazatérvén bemutatták neki az új családtagot: „Megszívtad, Töki, most már te leszel az áldozat!”.

– Hmmm… Isteni illata van – mutatott a sütire, miután túljátszott színpadiassággal nagyot szippantott a levegőből, és körkörös mozdulatokkal megsimogatta a hasát. – Tuti, hogy nagy sikere lesz ennél az éhenkórász bagázsnál. Csak nehogy elfogyjon még ebéd előtt!
– Igen, én is attól tartok – reagálta le Liv nem túl őszinte mosollyal sógornője furcsa viselkedését, majd néhány másodpercnyi kellemetlen csönd után mindkettőjük nagy megkönnyebbülésére elindult befelé.

​Ryan, miközben éppen azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa Adamet a gyerekülés fogságából, észrevette felesége távozását, és élveteg pillantást vetett hosszú lábaira. Nyolc év házasság után még mindig gyönyörű nőnek tartotta.
– Fúj, Töki, ne csorgasd már a nyálad! – takarta el aztán nővére eltorzult arca a páratlan kilátást.
– Tudom, hogy én kértelek meg, hogy légy egy kicsit barátságosabb Livvel – bújt ki a csöppséggel az autóból -, és értékelem a próbálkozásodat, tényleg, de ha csak ennyi telik tőled, inkább ne tedd! A puszit meg pláne ne erőltesd! Maxi ciki volt – röhögte ki testvérét és az ölében kapálódzó kisfia utánozni kezdte.

​Morgan felemelte a mutatóujját, és szigorú tekintettel meredt a hadonászó Adamre.
– Rossz fiú! Nem neveti ki Morgan nénit!
Adam elhallgatott, grimaszba gyűrte kicsi arcát, nagynénje orra alá dugta mutatóujját, majd önfeledten felkacagott.
– De!
– Ezt jól megkaptad – nevetett fel Ryan is kisfia produkcióján, mire nővére sértődöttséget színlelve hirtelen támadásba lendült. Jobb térdét az ágyéka felé lendítette, miközben már arra is felkészült, hogy bal tenyerével jó erősen homlokon csapja. Gyerekkorukban folyton így terrorizálta, és Ryan nagy bánatára a mai napig nem szokott le róla. Az egyetlen pozitívum a dologban, hogy Morgan harciasságának köszönhetően már egészen fiatal korában sikerült elsajátítania a közelharc technikáit, és azóta is mesteri szinten képes hárítani az ütéseket. Kitűnőek a reflexei.

​Most azonban nem kellett kivédenie semmit, mert a mozdulatai valójában csak figyelemelterelések voltak, hogy megszerezhesse a legifjabb Saffertyt. Morgan diadalittasan emelte a gyereket a feje fölé, miután kiragadta öccse karjából.
– Vigyázz vele, mert mostanság az a mániája, hogy egyik pillanatról a másikra kiugrik a kezünkből. Észre sem veszed, csak arra eszmélsz, hogy a kis törpe torkaszakadtából ordít véres szájjal melletted a földön.
– Nyugi, Töki, ha hat évesen sikerült ellátnom téged, akkor harmincnyolc évesen már nem kihívás egy kétéves.

– Valld be, hogy megkínoztál babakoromban!
Morgan megszeppenve bevallotta szörnyű tettét.
– Így van, Töki – szipogta. – Mikor anyáék nem néztek oda, állandóan kínoztalak! De nem tehettem róla! Egy belső erő késztetett rá! Hinned kell nekem!
– Tudtam! Azért van az a nagy vágás a hasamon! – hasított belé a felismerés, és elborzadt arckifejezését látva Morgan nem bírta tovább a színjátékot.
– Az azért van, mert kivették a vakbeledet, te nagyon dinka! – mondta két vihogás között, és ezúttal tényleg megpróbált a homlokára csapni, de Ryan kicsavarta a csuklóját.
– Au. Ez így nem jó. Minek kellett felnőnöd? Sokkal viccesebb volt, mikor még kisebb és gyengébb voltál nálam.
– Ezt aztán baromi megnyugtató úgy hallani, hogy a védtelen kisfiam ott van az öledben. Ha bármi baja esik, ugye tudod, hogy Livvel gyűlik meg a bajod?
– Hű, most aztán nagyon betojtam – mondta tettetett remegéssel a hangjában, majd ráöltötte a nyelvét, és Adammel az ölében elviharzott hátra a gyerekekhez.

​Ryan vigyorogva bámult utánuk. Négy testvére közül kétségkívül Morgan állt hozzá a legközelebb. Valószínűleg ehhez a korkülönbség is hozzájárult, mert míg Morgan hat, addig Jenna kilenc, Charlotte tizenegy, bátyja, Patrick pedig tizenhárom évvel volt idősebb nála. Többnyire jól kijöttek, de Morgan kivételével mindannyian hamar kirepültek a családi fészekből, így közel sem töltött velük annyi időt, mint vele. Mindent megosztottak egymással, még a legféltettebb titkaikat is, amiket persze később aztán bosszúból fel is használtak a másik ellen. Morgan mindig élvezettel nyúzta kisöccsét. Igazi kihívás volt a számára, hogy megtalálja Ryan egyébként kötél idegeinek elfeslett végeit.

​Előkotorta nadrágzsebéből a slusszkulcsot, és egy gombnyomással aktiválta az autó központi zárját. Ugyanabban a másodpercben a garázsajtó emelkedni kezdett. Ryan sarkon fordult, és hamarosan megpillantotta édesapját, amint elmélyülten magyarázott valamit imádott Mustangja körül a bátyjának és Theodore Lincoln őrmesternek, Jenna férjének. Odasietett hozzájuk, hogy egy-egy kézfogással üdvözölje őket.
– Utolsónak, mint mindig – jegyezte meg Patrick somolyogva a bajsza alatt, de nem volt rosszindulat benne. Jack Saffertyben viszont annál több.
– Pedig neked csak egy nőt kell sürgetned, Theónak meg hármat – bökött a mellette álló vejére, ahelyett, hogy fogadta volna fia kézfogását.

​Ryan meg sem lepődött apja hűvösségén. Azóta neheztel rá, hogy befejezte a jogi egyetemet, és jogi karrier helyett a Szövetségi Nyomozóirodát választotta. Miután se Patrick, se a lányok nem voltak fogékonyak hosszú távon a tanulásra, az ő agya viszont születésétől fogva csak úgy szippantotta magába az információkat, ő volt a reménye, hogy beteljesítse élete nagy álmát: legalább az egyik gyerekéből magasan képzett, értelmiségi felnőtt legyen. És bár lediplomázott, ráadásul dicsérettel, ez többé már nem volt elég Jacknek. Mialatt Ryan jogot hallgatott, annyira belelovallta magát, hogy ügyész, majd idővel bíró lesz a legkisebb fiából, hogy kis híján kitagadta a családból, mikor bejelentette, hogy FBI-ügynök lett. Csak az enyhítette valamelyest a dühét és csalódottságát, hogy egy jogászt vett feleségül. Az apja imádta Livet.

​- És ha Jenna megint egy lányt szül nekem – lépett az apa-fia páros közé Theo, miközben belecsapott Ryan tenyerébe -, akkor nem lesz többé gondom a hajam rövidre nyírására. Kihullik magától, az holtbiztos.
A férfiak jóízűen felnevettek a katona humoros megjegyzésén, majd Patrick hozzátette, hogy noha neki csak egy lánya van, tökéletesen érti, mire gondol.
– Mázlid van a két sráccal – veregette vállon, és Ryan is kifejezetten szerencsésnek érezte magát, miután a nappaliban összefutott az egyik duzzogó unokahúgával.

A múlt hónapban tizennegyedik életévét betöltő Sadie erősen kisminkelve, kissé alulöltözötten, nyivákoló hangon hisztizett anyjának, amiért az kötelezővé tette számára a nagy családi összejövetelt.  Hevesen gesztikulálva sorakoztatta légből kapott érveit, miért kellene mégis elengednie az öbölbe a barátaihoz. Kérlelte kedvesen, könyörgőn, agresszíven, majd visszaváltott könyörgőre, de ismét csak azt a választ kapta, hogy ha meggyőzi az apját, akkor ő is rábólint. Csakhogy Theo mindig azt akarja, amit Jenna is, vagyis a lánynak maradnia kell.
– Utállak! Tönkreteszed az életem! – visította, és sírva feltrappolt az emeletre.

– Le sem tagadhatnád, hogy a lányod – vetette oda Ryan a nővérének, aki mintha semmi se történt volna folytatta tovább a susmogást Livvel a nappali sarkában. Ryan átvágott a szobán és kérdőn állt a két nő közé, akik erre azonnal abbahagyták a beszélgetést. A hosszúra nyúlt, kínos pillanatot Jenna szakította meg. Átkarolta öccse nyakát, és lábujjhegyre állva, hamis mosollyal az arcán két puszival köszöntötte.
– Miről fecsegtek ilyen titokzatosan? – nézett felváltva rájuk, de nem kapott valódi választ tőlük. Felesége sóhajtozva az ablak felé fordult, nővére pedig terelésképpen a várandóságáról kezdett beszélni. Még csak a második hónapban volt, nem is látszott, hogy gömbölyödik a pocakja. Ryan érezte, hogy nem fogja tudni kihúzni belőlük az igazat, ezért inkább magára hagyta a barátnőket.

Átvonult az ínycsiklandó illatokat árasztó konyhába, ahol az édesanyja már megint rendesen kitett magáért. Grace Safferty harminchárom évig szakácsnőként dolgozott különböző óvodákban és iskolákban, és a gyerekei a mai napig úgy tartják, hogy ő a világ legjobb konyhás nénije. Imádják a főztjét.

Ryan besettenkedett, magához vett egy kanalat, és már éppen készült volna belenyalni az egyik lábasba, mikor hirtelen három hölgy termett előtte rosszallással az arcukon. Édesanyja, legidősebb nővére, Charlotte és Holly, a bátyja tizenöt éves lánya védelmezték az ebédet.
– Nem lehetne csak egyetlen kanállal? Éhen halok – próbálta győzködni őket barna színű, könyörgő kiskutya szemeivel, de a lányok hajthatatlanok voltak. Senki nem nyúlhat az ételhez, míg az nincs feltálalva. Ez Saffertyék generációkon át öröklődő szabálya.

​Holly elvette tőle a kanalat, és visszatért a saláta készítéséhez. Ryan nem vette zokon, hogy a helyiségben tartózkodó másik két családtaggal ellentétben ő nem üdvözölte. Mióta másfél évvel ezelőtt elveszítette az anyukáját, nem volt túl közlékeny a lány. Szeretett a család társaságában lenni, de inkább csak csendes megfigyelőként. Ryan sokszor tanulmányozta őt egy-egy összejövetel alkalmával. Míg az unokatestvérei kint az udvaron, vagy az egyik szobában játszottak távol a szülőktől, addig Holly minden egyes alkalommal a felnőttek közelségét választotta és mindig Charlotte mellé ült. Mikor ezen felfedezésére rájött, először meglepődött, de aztán megértette az okát: hiányzik neki az édesanyja, Charlotte anyáskodó jelleme pedig valamelyest pótolja az anyai törődést.

​- Segíthetek valamiben? – ajánlotta fel Ryan a szolgálatait némi hátsó szándékkal. A levegőben terjengő illatok ugyanis teljesen elvették az eszét.
– Tartsd magad távol a kajától, az lenne a legnagyobb segítség – csapott a kezére Charlotte, amint hozzáért a muffinokkal teli tálcához.
– Hogy ti folyton csak bántalmaztok… – méltatlankodott a férfi a pultra ülve.
– Miért? Ki bántott még? – fordult vissza nővére, miután betette a húst a sütőbe. –  Morgan?
Ryan megvonta a vállát.
– Morgan, apa, te, Jenna, Liv.

​- Ha már Jennánál és Livnél tartunk… – Charlotte mély levegőt vett, ami általában azt jelentette, hogy kényes dologról kíván beszélni, azonban nem fejezhette be a mondandóját, mert édesanyja szándékosan félbeszakította.  Ryan tudta, miért. Nem szerette, ha a gyerekei egymás háta mögött pusmogtak.
– Kisfiam, esetleg megteríthetnél.
– Oké. – Ryan lepattant a pultról, kinyitotta a konyhaszekrényt és gondosan leszámolta a tizenhét tányért. Kivitte őket az ebédlőasztalra, aztán átszólt Charlotte-nak, hogy hozza az evőeszközöket, ha éppen ráér. Charlotte pedig éppen ráért.
A gyenge kis akciójukat látva édesanyjuk fújtatott egy nagyot, majd megcsóválta a fejét, Holly pedig alig tudta visszafojtani a kacagását, annyira szórakoztatták a rokonai.

– Szóval? – nézett testvérére jelentőségteljesen. Charlotte lerakta az evőeszközöket a tányérok mellé.
– Összevesztetek Livvel?
– Nem. Miért?
– Mert elég feszült volt, mikor megérkezett. Váltottunk egy pár szót, aztán félrehívta Jennát, hogy szeretne valamit megbeszélni vele.
– Biztos felzaklatta Morgan két puszija – mosolyodott el, ahogy visszagondolt a jelenetre.
– Morgan mije? – csodálkozott Charlotte húga tettén, majd Ryan elmesélte neki a történteket. – Nem hinném, hogy ez lenne a baja. A női megérzésem azt súgja, hogy ez most valami komoly dolog.
– A női megérzésed azt is súghatná, kislányom – termett előttük hirtelen az édesanyjuk fakanállal a kezében -, hogy ki kellene venni a sültet a sütőből. Kisfiam, te meg kapd össze magad! Tíz perc múlva ebéd.

Bár az ételek mindegyike elkészült délre, a család összeterelése és asztalhoz ültetése beletelt még egy jó félórába. Ryan szeme már kopogott az éhségtől, alig bírta kivárni, hogy mindenki elfoglalja a saját helyét. Persze Sadie szokás szerint még kérette magát, de Theo szerencsére gyorsan helyre tette a hiszti hercegnőt, és Ryan nagy örömére végre nekiláthattak a vasárnapi ebédnek. Két tányér leves, három szelet hús krumplipürével, rizzsel és salátával, két muffin és két darab Liv féle csokis-mandulás kocka után elégedetten dőlt hátra a székben.

​- Egyszer halálra fogod magad zabálni – szörnyülködött Jenna, aki megszállottja volt az egészséges életmódnak. Tinédzser kora óta odafigyelt a helyes táplálkozásra és a rendszeres testmozgásra, és ezt a férjétől és a két lányától is elvárta. Ha valamelyikük elsumákolta a dolgot, nagy patáliát tudott csapni.
– Akkor legalább boldogan halok meg – állt fel Ryan, hogy kivegye az etetőszékből gőgicsélő kisfiát.

​Közben a gyerekek elunva magukat engedélyt kértek nagyapjuktól a távozásra, amit egy-egy cuppanós pusziért cserébe meg is kaptak. Csak a két idősebb unoka, Holly és Sadie, valamint Hannah maradt még az asztalnál, aki épp csak ki nem fúrta Charlotte oldalát, annyira bújt az anyjához. A kislány súlyos allergiái mellett asztmás és pánikbeteg is volt, és most kezdte rosszul érezni magát.

Peter Logan gyorsan felidézte a pszichoterápián tanultakat és átvitte lányát egy másik szobába, hogy megnyugtassa és elkerüljék a rohamokat. Charlotte utánuk ment, a család többi tagja pedig még mindig szótlan döbbenettel állt Hannah állapota felett. Csak Adam nyűgös panaszai törték meg olykor-olykor a csendet.

​- Add ide, felviszem lefektetni – nyújtotta ki két karját a férje felé Liv. A gyerek meg se várta, hogy átadják, szinte átugrott az anyja ölébe.

Mire Liv visszaért, a többiek már leszedték az asztalt, és átvonultak a nappaliba társalogni. Hannah többé-kevésbé megnyugodott, a szőnyegen egy régi naplót olvasott Charlotte-tal, mellettük Holly nyomkodta a telefonját, miközben fél füllel a felnőttek között zajló beszélgetést hallgatta. Jack Safferty éppen a legkisebb fiának tartott újabb előadást, hogy mennyire csalódott a pályaválasztásában. Egy jelentéktelen félmondatban hangzott el a „jog” szó, amikor Ryan kikérte a könyvelő Peter szakmai véleményét egy adócsalás ügyében, az apja pedig azonnal megragadta az alkalmat a fejmosásra. A rokonok mindig élvezték az öreg komoly hangvételű nagymonológjait, és ez most sem volt másképp. Visszafojtott mosollyal pillantgattak egymásra.

​Ryant nem zavarta különösebben a szentbeszéd. Valahol mélyen persze azért bosszantotta, hogy folyton a szemére veti, de alapjában véve egy felettébb nyugodt személyiség volt, akit nem lehetett egykönnyen kihozni a sodrából. Rendkívül jól kezelte az érzelmeit, higgadt tudott maradni konfrontációk és vészhelyzetek esetén is. Elég mélyen a lelkébe kellett gázolni ahhoz, hogy felszínre törjenek az indulatai, és akkor is inkább szó nélkül elvonult átgondolni a hallottakat, mintsem, hogy felindulásból valami olyat mondjon, amit később megbán. Ezért volt Morgan mindig olyan rettentően büszke magára, ha sikerült felbőszítenie az öccsét. És most is éppen erre készült rákontrázva apjuk monológjára, csakhogy három civakodó gyerek és a kutyája, Hunter érkezése félbeszakította.

​- Maddison csal! – jelentette ki Mia, Charlotte és Peter legkisebb lánya csípőre tett kézzel a felnőttek előtt. David összefont karral bólogatott mellette.
– Nem is csalok! – dobbantott mérgesen a meggyanúsított gyerkőc. Nővére pont akkor sétált be a közös helyiségbe egy zacskó chipsszel a kezében.
– Na, látod, Maddie, ezért nem játszom veled soha! Mindig mindenben csalsz! Kis dedós!
– Nem is igaz!
– Sadie! Ne beszélj így a húgoddal és azonnal tedd le azt a mérget! – rivallt rá Jenna, azonban lánya állta gyilkos tekintetét. Belemarkolt a zacskóba, és élvezettel teletömte száját a ropogós csemegével.

– Sadie! – szólt rá ismét, de a tinédzser most már a húgát is megkínálta, aki először visszakozott ugyan, de végül nem tudott ellenállni a tiltott finomságnak. A rokonok látva Jenna dühtől vörösödő arcát újfent nevetésben törtek ki. Sadie elégedett vigyorral az orra alatt végigkínált mindenkit, és nagy meglepetésére ezúttal még az apja is részt vett a bosszantásban.

​Azért a biztonság kedvéért fedezékbe húzódott. Tisztes távolságra az anyjától és az ő egészséges életmódjától, levágta magát Ryan bácsikája mellé, aki nagy nassoló hírében állt.
– Most azt hiszed, hogy én foglak megvédeni anyád haragjától?
– Némi ellenszolgáltatás fejében – dugta az orra alá a zacskót -, igen, tudom, hogy meg fogsz.
– A fenébe! Hiszti hercegnő, maga túl jól ismer engem.

​- Hé, emberek! – hadonászott a levegőben a kilencéves Mia, hogy felhívja magára a figyelmet, majd miután elérte célját, megköszörülte a torkát. – Tudjuk, hogy nektek ez semmiség, nekünk viszont egy igenis komoly probléma!
– Igen – vette át tőle a szót David -, szükségünk van egy bíróra, aki betartatja a játékszabályokat!
Morgan felállt, jelezvén, hogy ő szívesen vállalja ezt a feladatot, azonban Mia megállította.
– Morgan néni, sajnálom, de nem te vagy a legmegfelelőbb ember erre a pozícióra. Mindenki tudja, hogy közülünk David a kedvenced. Ez így nem lenne igazságos. Én Ryan bácsira gondoltam, mert annak ellenére, hogy David apukája, soha nem fordult még elő, hogy a játékok során kivételezett volna vele.

​Ryan megtiszteltetésnek vette unokahúga felkérését. Miközben elmajszolta a chips maradékát, felkelt a padlóról, és önelégülten vigyorgott visszautasított nővérére.
– Csatlakozok hozzátok – jelentette ki Sadie, és ő is felállt.
– Mi van? Már nem vagyunk dedósok? – kérte számon rajta Maddison a korábbi kijelentését, majd rájött, mire fel ez a nagy érdeklődés.  – Félsz anyától, igaz?
Sadie azonnal kishúga szájára tapasztotta a kezét, és kivonszolta a helyiségből, mielőtt még nagyobb feszültséget generált volna.

​- Hannah, gyere te is! – Mia sajnálta betegeskedő testvérét. Nem akarta, hogy megint kimaradjon a mókából, ezért próbálta meggyőzni őt, bár elsősorban talán inkább a szüleit. Túlságosan is féltették. Miután nem tartották jó ötletnek, segélykérően Ryanre nézett.
– Charlotte, vigyázok rá. Nem lesz semmi baj. Igaza van Miának, nem maradhat ki mindenből.
– Kicsim, szeretnél játszani a többiekkel? – kérdezte tőle Peter. Hannah félénken bólintott, Peter pedig rábeszélte a féltő anyatigrist, hogy engedje el gyermekét.

​- Holly? Jössz? – fordult Ryan most a mobilját nyomkodó tinédzserhez, de a lány minden szó nélkül csak a fejét rázta. – Akkor, ha megbocsátotok, én mostantól inkább a kölykök társaságát élvezném. Ők legalább még tiszteletben tartják a döntéseimet – jegyezte meg inkább viccesen, mint sértődötten, majd elindult az ajtó felé, de két lépés után megtorpant és visszafordult.
– Morgan, mi van a vegyész pasiddal?
– Miféle vegyész pasi? – kérdezték elképedve szinkronban a többiek, ők még abban a tudatban éltek, hogy egy újságíróval randizgat.

​Nővére szeme szikrákat szórt. Ryan tudta, milyen kicsinyes ezzel a bosszúval, de Morgan megérdemelte, hogy most ő kerüljön terítékre a család előtt. Hosszú évek óta azzal nyaggatják, hogy állapodjon már meg végre, viszont ő képtelen lekötni magát egyetlen férfi mellett.
– Megöllek – tátogta mérgesen, miközben igyekezett jó pofát vágni a szerelmi életét firtató kérdésekhez.
***

Fáradt, de boldog sóhajt hallatott magából, ahogy elnyúlt a kanapén kedvenc kémhősének legújabb kalandjával. Tökéletes befejezése a napnak, gondolta, és mielőtt belekezdett volna a könyvbe, akarata ellenére is elmerengett a családján. Felidézte az aznap történteket, és rá kellett döbbennie, hogy mennyire idegesítőek, kötözködők, kontrollmániásak, szókimondók és makacsak tudnak lenni egyszerre. Legalábbis egy kívülálló biztosan ezt a következtetést vonná le, ha közéjük csöppenne egy órácskára. Ryan mindezek ellenére teljes szívéből szerette őket, hiszen ő nem csak a felszínt látta. Harminckét éve élt közöttük, tanúja volt számtalan hullámvölgynek, pénzügyi, tanulmányi és magánéleti kétségbeesésnek, zuhanásnak és talpra állásnak. A bajban mindig ott voltak egymásnak, még ha a kéznyújtást olykor földbedöngölés is előzte meg, és ezért roppant büszke volt rájuk. Kiváltképp a szüleire, akik a nem éppen ideális körülményeik ellenére is képesek voltak öt gyereket tisztességesen felnevelni. Úgy volt vele, hogy ha csak fele annyira lesznek jó szülők Livvel, mint ők, akkor már nem ronthatják el nagyon a fiúkat.

Elolvasta az író köszönetnyilvánítását, majd tovább lapozott az első fejezethez, de ismét elkalandoztak a gondolatai, mikor meghallotta felesége emeletről leszűrődő altatódalát. Szerencsés fickónak érezte magát, hogy egy ilyen csodálatos nő a gyermekei anyja. Viharosan indult a kapcsolatuk Livvel, és eleinte az is inkább testi volt, mint lelki, így egyikőjük sem gondolta volna, hogy valaha is eljutnak a házasságig. Az idő múlásával azonban sikerült összecsiszolódniuk. Ellentétes személyiségük ugyan még ma is gyakran szült szócsatákat, de mivel ezeket a helyén tudták kezelni, és soha nem fajultak el, Ryan úgy volt vele, hogy minden a legnagyobb rendben közöttük. Elvégre tökéletes párkapcsolat nem létezik.

​- Gyorsan elaludtak – jegyezte meg tíz perccel és tizenhét oldallal később. Igazi villámolvasó volt.
– Nem csoda – libbent el előtte felesége kecses lábaival, és a konyhában kezdett matatni. – Jól lefárasztottad őket a birkózással, amit még mindig helytelenítek. Nem akarom, hogy erőszakra neveld őket.
Ryan bal szemöldöke felszaladt a homlokára. – Attól, hogy esténként leteperem őket az ágyra, még nem lesznek erőszakosak. Különben is, téged sokkal többször döntelek hanyatt. Az ellen bezzeg nincs kifogásod – sandított rá a könyv felett, de Liv láthatólag nem volt vevő a humorára, úgyhogy visszatért a fejezet olvasásához. Végül olyannyira belemerült a regénybe, hogy észre sem vette, mikor kezdett fenyegetően köröket róni körülötte.

​- Ryan, beszélnünk kell – állt meg aztán felette keresztbe font karral. Hangja hűvös és távolságtartó volt.
– Mondd – ásította, de nem nézett fel rá. Éppen kezdtek beindulni az események, eszében sem volt letenni a könyvet.
– Fontos, szóval figyelj rám – préselte ki Liv magából a szavakat feszülten, és Ryan tudta, hogy máris sikerült felhúznia. Ennek ellenére folytatta az olvasást, és a nő harmadszori felszólítását is figyelmen kívül hagyta, aminek végül az lett a következménye, hogy kikapta a könyvet a kezéből és dühösen a másik kanapéra hajította.

​- Na, most ki az erőszakos? – Ryan sztoikus nyugalommal vette tudomásul felesége tettét. Felült, és ráfüggesztette kérdő tekintetét.
– Nem hiszem el, hogy mindig ezt kell csinálnod! – nyögött fel Liv hitetlenkedve, majd az ajkába harapott. Mindig így tett, mielőtt fontos dolgot közölt volna, és Ryan már meg is bánta, hogy szándékosan húzta az idegeit. Előredőlt, hogy jelezze, száz százalékosan a rendelkezésére áll.
– Figyelek.
Liv kivárt pár másodpercet, mintha mégse lenne teljesen biztos abban, amit mondani akar. Füle mögé simított egy kósza tincset, majd felsóhajtott, ahogy férje mogyoróbarna szemeibe nézett.
– El akarok válni.

 

Tovább a következő epizódra