Gépek Birodalma

Gépek Birodalma – 9. Átértékelés

A drámai összeveszésünk után nem szívesen tértem vissza Lena lakására. Nem gondoltam volna, hogy szívesen fog még ott látni, tekintve, hogy azt akarta, felejtsük el egymást. Ami nem is fog nekem egyhamar menni, főleg, ha egy fedél alatt élünk. Viszont nem mehettem sehova máshova, így végül visszatértem oda.
– Lena, itthon vagy? – kérdeztem, ahogy beértem az ajtón.
– Hagyj békén! – kiáltott vissza.
Ezek szerint otthon volt.

Benyitottam a hálószobába, ahol rögtön meg is találtam. Bebújt a takaró alá, és nem túl csendesen sírdogált.
– Lena, minden rendben? – kérdeztem remegő hanggal.
Próbáltam minél inkább megőrizni a nyugalmamat. Szerettem volna átbeszélni a dolgokat, és megvigasztalni szegényt. Nem bírtam elviselni, hogy én legyek a hatalmas szomorúságának az oka. De ő nem kért belőlem.
– Nem hallottad, amit mondtam?! – kiáltott továbbra is. – Hagyj békén!

Nem akartam tovább vitatkozni. Inkább csak elhagytam a szobát, és ledőltem inkább a nappaliban a kanapéra. Hosszú volt a nap, túl hosszú. Leginkább alvásra volt szükségem, amit meg is ejtettem ott. Vagy legalább is, megpróbáltam. Nem jártam túl sok sikerrel, mert továbbra is ideges voltam Lena miatt. Szerettem volna jóvá tenni az egészet, de fogalmam sem volt, hogyan.

Reggel nagyon korán felkeltem, és elhagytam a lakást. Utána hajnalig bóklásztam a városban, céltalanul. Nem tudtam megkockáztatni, hogy ismét lássam Lenát. A hétfő esti történet után nem tudtam volna ismét a szemébe nézni. Így csak menekültem, mint valami gyáva. Nem is tudom, miért csináltam ezt, mert közben hihetetlenül hiányzott az a lány. Szerettem volna magamhoz ölelni, és megszeretgetni. De valószínűleg ellökött volna magától, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Így csak akkor másztam haza, amikor ő már régen aludt.

Ez így ment több napon át, míg végül egy nap arra ébredtem, hogy már délelőtt 11 volt. Hatra ugyan húztam órát, de azt valaki kinyomta.
– Jó reggelt, jót aludtál? – hallottam Lena hangját.
Ő lehetett a tettes. De vajon miért? Talán már szeretett volna beszélni velem, és megunta, hogy mindig csak akkor vagyok otthon, amikor ő már alszik?
– Mi történt az ébresztőórámmal? – kérdeztem meg mégis.
– Kettőt találhatsz.

– Figyelj, Francien, ez a te otthonod is – mondta ezúttal komoly hangon. – Nem kell folyamatosan kerülgetned engem.
– Tudom, csak… talán időre volt szükségem – sóhajtottam, ahogy a fülem mögé löktem egy tincset. – Meg azt hittem, neked is. Mindenesetre, talán még nem kaptam elég időt, de… sajnálom.
– Nem, én sajnálom. Azt hittem, ha magamba fojtom az érzéseimet, könnyebb lesz, és tőled is ezt vártam. De ez nem volt igazságos, főleg mivel nem adtam konkrét magyarázatot… tulajdonképpen semmire se.
– Nincs szükségem magyarázatra. Értem, sose lehetünk együtt.

– Hát, talán átértékeltem azóta egy-két dolgot – mosolyodott el Lena, majd leült mellém, és felsóhajtott. – Tudod, ez egy kicsit nehéz nekem. Annyi ideje vagyok már egyedül, hogy mostanra már teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy lehet ez másképp. Amikor először észrevettem, hogy ilyen módon érdeklődsz irántam, teljesen lefagytam. Tudod, fogalmam sincs, hogyan kezeljek egy ilyen helyzetet.
Ez most meglepett. Lena nem tudja, hogyan kezeljen egy helyzetet? Azt tudtam, hogy vannak problémái az önbizalmával, de annak ellenére mindig olyan talpraesettnek tűnt. Az eddigi nyomozásunk is azért volt ilyen sikeres, mert Lena mindig tudja, mikor mit mondjon, mit csináljon. De persze, annak a nagy része színjáték. A valódi érzelmek teljesen másképp működnek.

– Lehet, hogy hülye kérdés, de voltál már valaha együtt valakivel? – kérdeztem.
– Igen, egyszer, de az nagyon régen volt – felelte Lena. – Még csak 17 éves voltam, és csak két hónapig tartott. Persze, az egy nagyon meghatározó két hónap volt az életemben. Talán, a megismerkedésünk előtti időből a legfontosabb.
– Mi lett a vége? – faggatóztam tovább. – Már… ha nem baj, hogy megkérdeztem.
– Hé, a mai naphoz úgy álltam hozzá, hogy teljes magyarázatot adok mindenről, ami befolyásolhat minket. És ez talán fontos. Ugyanis, ez a lány… az első szerelmem, meghalt. Ugyanabban az égő házban, ahol a sebhelyeimet szereztem.

– Jesszus, ezt… úgy sajnálom! – nyögtem ki nagy nehezen.
Ez annyi mindent megmagyarázott. Lena persze, hogy nem akarta megkockáztatni, hogy ismét elveszítsen valakit, akit szeret. Hiszen már egyszer megtörtént, és azóta is az arcán viselte a történtek nyomát.
– Semmi szükség, már egy év híján egy évtized telt el azóta. Persze, nem tagadhatom, hogy mekkora hatással volt rám az egész, még ennyi év távlatából is. A legnagyobb félelmem, hogy még egyszer át kelljen élnem azt, amit akkor. És emiatt hajlamos vagyok elüldözni az embereket magam mellől.

– Akárhogy is éred ezt el, rajtam úgy tűnik, nem működik – mosolyodtam el pimasz módon.
– Ó, igen – nevette el magát Lena is. – Francien de Jong, a levakarhatatlan. De jobb is így, nem is akarom, hogy elmenj. Csak azt tudnám, hogyan haladjunk előre.
– Hogyan szeretnél? – kérdeztem.
– Nem tudom, leginkább lassan – sóhajtott. – Tulajdonképpen az is megnehezíti, hogy 26 éves vagyok és az össz tapasztalatom ilyen téren egy tipikus, tinédzserkori első szerelem, ami tragédiába fordult. Fogalmam sincs, hogyan működik ez a felnőtteknél.
– De ha annyira meghatározó volt, mint amilyennek mondod, csak nem volt annyira tipikus. Különben meg, nem hinném, hogy annyira különböznének az érzelmek.

– Vagy, ha ettől jobban érzed magad – tettem még hozzá –, én még sose voltam egy másik nővel párkapcsolatban.
– Hát, én meg sose voltam pasival, úgyhogy nem igazán van összehasonlítási alapom – nevetett Lena. – Illetve annyit meg tudok ígérni neked, hogy jóval több elmebetegült reakció lesz a nyilvános smárolásra.
– Várj, most észrevettem, hogy végig jövőidőt használtál, és nem feltételes módot. Ez most azt jelenti, amit gondolom, hogy jelent? – kérdeztem izgatottan.
– Azt, aminek tűnik.

– Figyelj, Francien, nem fogok hazudni neked – folytatta Lena zavarodottan, a hajával játszadozva. – Az elmúlt hónapok során, ahogy megismertelek, rájöttem, hogy különleges vagy nekem. Olyannyira, hogy szeretném, ha a jövőmnek is fontos része lennél… jó eséllyel a legfontosabb. És most valami nevetségesen kínosnak és sebezhetőnek érzem magam, de… nagyon szeretném, ha ezt megpróbálnánk.
– Biztos vagy benne?
– Még sose voltam ennél biztosabb semmiben.

Csak ennyit kellett hallanom. Izgalmamban hirtelen megfeledkeztem magamról, és szinte rávetettem magam Lenára, úgy csókoltam meg. Ő pedig rögtön viszonozta is. Nem volt könnyű eljutni eddig a pillanatig, de mindenképp megérte. És most már tudtam is biztosra; ez tényleg igaz szerelem volt, és nem csupán egy hálával tűzdelt fellángolás, mint azt korábban hittem.
– Hé, én azt hittem, azt mondtam, lassan akarok haladni – szólalt meg Lena egy idő után.

– De az első csókunk már múlt héten megvolt – vágtam rá. – Egy második csók még nem akkora előrehaladás. Lefeküdnöd velem nem kell most rögtön.
– Milyen nagylelkű tőled – nevetett az új párom. – Bár van egy olyan érzésem, hogy nem fogod túl sokáig kibírni, hogy a bugyidban tartsd.
– Ugyan, én teljességgel úrilány vagyok.
– Azt majd meglátjuk. De egy dolgot ígérj meg nekem!
– Bármit!

– Kérlek szépen, vigyázz magadra nagyon! – könyörgött Lena, mélyen a szemembe nézve. – Tényleg nem akarlak elveszíteni téged is.
A józan eszemmel tudtam, hogy ez nem egy olyan dolog, amit garantálni tudok. Lena maga is megmondta, mindketten kockáztatjuk az életünket, nemcsak a sajátunkat, egymásét is. Én a magam részéről kész lettem volna meghalni ezért a lányért, de az jelen esetben talán inkább önző volt. Ő inkább azt szerette volna, hogy éljek érte, és ő maga is az életét adta volna ezért. Persze, első sorban valóban azért adtam volna meg mindent, hogy együtt túléljük ezt az egészet.
– Megígérem – mondtam végül.

Lena ekkor majdnem megcsókolt ismét, de félbe lettünk szakítva. Megszólalt a csengő a bejárati ajtónál.
– Mindjárt kinyitom – morogta Lena, aki ezek szerint nem akart elszakítva lenni tőlem.
Persze, a friss szerelem ellenére továbbra is küldetésünk volt.

Mire kiért az ajtóhoz, nem volt ott senki. Viszont a hordozható merevlemezünk ott volt a lábtörlőn.
– Ki az, édesem? – kérdeztem.
– Édesem? De cuki vagy, ezt még szoknom kell – kuncogott az édesem. – Amúgy úgy néz ki, Chastity végzett a rábízott feladattal. És most itt hagyott… gondolom mindent, amire szükségünk van.
– Akkor, megnézzük?
– Naná!

Lena rögtön be is kapcsolta a laptopját, és csatlakoztatta a merevlemezt. Irdatlan mennyiségű információ állt rendelkezésünkre, amit talán beletelt volna legalább egy hétbe mind átnézni. Minket viszont első sorban egy dolog érdekelt. A barátnőm rögtön el is kezdte szűkíteni a találatokat, keresve az androidokkal kapcsolatos részeket. Abból viszont meglepően kevés volt. Néhány óra alatt ki is merítettük.
– Hát, úgy tűnik a Torony pontos helyszíne nincs rajta – sóhajtott Lena végül.
– Attól még ne adjuk fel, valahol csak meg tudjuk találni! – biztattam. – Mi van azzal a laborral, amit találtunk?

– Hát, nem tudom, segítene-e – tűnődött el Lena, ahogy visszatért a kérdéses cikkhez. – Ez meglehetősen réginek tűnik. Igen, főleg a háború alatt használták ezt a labort. Androidok gyártásához.
– Nem vezethet mégis nyomhoz? – faggattam tovább.
– Talán. Bár ne felejtsük el, hogy az akkori androidok inkább csak robotok voltak. Köszönőviszonyban se voltak a mai embernek is nézhető gépekkel.
– És mégis, Altenstein csatába küldte őket mindkét fél ellen. Valahonnan csak kellett irányítani azokat is. Taktika hiányában csak nem ért volna semmit a hatalmas túlerő se.
– Végül is mondasz valamit. Még ha nem is ott van a torony, elképzelhető, hogy visszakövethető onnan.
– Elvégre az se elképzelhetetlen, hogy az elmúlt huszonakárhány év alatt nem változott a helyszíne egyszer sem.

– Jaj, de kapóra jövős is lenne – nevetett Lena, majd gyorsan megcsókolt. – Na, már csak azt kell megtudnunk, hol van az a labor.
Visszanézett a képernyőre, és végiggörgetett a cikken.
– Kanári-szigetek – morogta.
– Oda mentem volna nászútra Dominic-kal – jegyeztem meg. – De ő végül is már rég felejtős. Úgyhogy elmegyek oda inkább a szuper-szexi új csajommal!

– A szuper-szexi új csajoddal, akinek egy genetikai rendellenesség folytán nincsenek pigmentjei, így ott élve meg fog sülni – sóhajtott Lena.
– Mehetek végül is egyedül is – ajánlottam fel.
Nem szívesen váltam volna külön, főleg mivel még olyan friss volt a kapcsolatunk. De még annyira se akartam kitenni a szerelmemet egy számára különös mód veszélyes napszúrásnak. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy a Kanári-szigeteken így októberben is száz ágra süt a Nap.
– Dehogy mész egyedül! – szólt rám Lena. – Megyek veled én is… csak szükségem lesz a világ legmagasabb faktorszámú naptejére.

Következő

Kérj értesítést arról, ami fontos!
Nem szeretnél lemaradni a téged érdeklő tartalmakról? Iratkozz fel listánkra, és válaszd ki, miről küldjünk értesítést!

Szívesen részt vennél új kiegészítők, modok, kihívások vagy történetek véleményezésében? Válaszd ki a számodra érdekes témákat, és e-mailben értesítünk, amikor segítséget keresünk a munkánkhoz!

A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.
Feliratkozás
Visszajelzés
6 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
TimMac
2 hónappal ezelőtt

Kicsit hirtelennek érzem ezt a váltást, hogy egyik pillanatban még csak alakulnak közöttük a dolgok, az utána lévőben pedig már becézgetik egymást, meg a másik nyakába lihegnek… Szerintem ez a valóságban kicsit visszafogottabban jelenik meg a kapcsolatokban, meg egy csók (vagy kettő) után nem gondol valaki a másikra úgy, mint a szerelmére. És a végén az a „szuper-szexi új csajom” duma is kiverte kicsit a biztosítékot nálam 😀 Ne érts félre, drukkolok nekik, meg szimpik így együtt, de túl hirtelen jutottunk el erre a pontra. És mivel most ez a rész túlságosan is nyálas volt az én ízlésemnek, már nagyon… Tovább »

Gregoretta Samsa
2 hónappal ezelőtt

Ez a rész egy kicsit furcsán indult. Az elején még Lena zavarja (zavarná) el Francient, aztán meg pont ő az, aki pár nap múlva azon kesereg, hogy a főhős kerüli. Akinek amúgy se lenne hová mennie, így kénytelen legalább éjszakánként visszatérni. (Meg amúgy azon gondolkodtam még el most, hogy Francient miért nem üldözik az androidok? Mert elvileg ő egy kiirtandó személy, akinek biztosan volt valamilyen fényképes igazolványa, így elméletben az arca is ismert az állam előtt, akár a robotokba is beprogramozhatták volna, hogy kapják el. Vagy csak nagyon nagy mázlija volt, hogy az utcán egyetlen androiddal sem futott még össze.… Tovább »

Gregoretta Samsa
2 hónappal ezelőtt
Válasz neki:  Ahsoka1994

A klónozás felveti azt a problémát, hogy akkor kellett volna valaki, akiből klónozzák. És lehetőleg többen is, mert egy emberből nem lehet végtelen mennyiségű mintát venni, a klónozott szövet továbbklónozásából pedig már rosszabb minőségű szövet lesz. Meg persze valahogyan biztosítani kell a genetikai diverzitást is (legyenek férfiak, nők, feketék, fehérek, stb.). Na, ezekbe már bele sem gondoltam. Abból indultam ki, hogy például oltások készítéséhez is alkalmaznak sejteket, amik ugyanabból a sejtvonalból származnak, mert valamiben ki kell tudni tenyészteni a vírust. De ennyire mélyen nem mentem bele. Hallottam már egyszer valahol ezt, hogy a klónozás során egyre rosszabb lesz a minőség,… Tovább »