Egy grincs karácsonya – December 24.

Egykének lenni általában azt is jelentette, hogy az ember nem csak minden figyelmet bezsebel a szüleitől, hanem minden ajándékot is. Anya szerint ők igazán komolyan próbálkoztak, nehogy elkényeztessenek engem, de apa minden egyes alkalommal, amikor ez szóba került, felhívta rá mindannyiunk figyelmét, hogy csúfos kudarcot vallottak.

Szó sem volt olyasmiről, hogy hatalmas értékben vásároltak volna nekem karácsonyra, de több apróbb ajándékot is ki kellett bontanom ma este. Persze, ezek között voltak olyan hasznos dolgok is, mint például egy csomag zokni vagy két kötelező olvasmány. Ahogy néztem a szüleimet, próbáltam visszaemlékezni az elmúlt évek karácsonyaira.

Annyira próbálkoztak mindig, hogy a kedvemben járjanak, legyen szó süteményekről, karácsonyi menüről vagy ajándékokról. Én pedig mindezt természetesnek vettem, és fel sem tűnt, hogy nem becsültem meg eléggé azt, amim volt.

Idén teljesen más színben láttam mindent. Az ablakon túli, havas tájtól kezdve a szépen megterített asztalon át a karácsonyfánkig minden olyan tökéletes volt, amilyennek még soha nem láttam.

– Örülsz? – kérdezte anya széles mosollyal.

– Aha, örülök – pislogtam rá.

A karácsony az lesz, amivé mi tesszük. Mi mindannyian. Ahhoz, hogy tényleg szép legyen, nem elég, ha valaki igyekszik, mert mind kellünk hozzá. Az is, ahogy apa a kanapéra rogyva szuszogott a laktató vacsora után, az is, ahogy anya gyönyörködött a fánkban, és az is, hogy én elmosogattam, nehogy az is rájuk maradjon.

– A te telefonod szól? – zökkentett ki apa a magasztos gondolatmenetemből, és valóban: a szobámból halkan hallani lehetett a csengőhangomat. – Ki keres téged ilyenkor?

– Nem tudom – ráztam a fejemet, de igyekeztem, hogy még az utolsó csörgések előtt odaérjek.

Nem kapcsoltam villanyt, így a mobilom fénye bántotta a szememet, de még annyi időm sem volt, hogy megnézzem az ismeretlen számot, mert csak gyorsan fogadtam a hívást.

– Natalye Stewart.

– Szóval ez a neved, Grincs. – Amikor meghallottam a hangját, a szívem hirtelen mintha ki akart volna ugrani a helyéről. Gabriel végtelenül elcsigázottnak hangzott, de… de… élt. És felhívott. Akkor az anyukája odaadta neki a papírfecnimet a telefonszámommal. – Tudtad, hogy a neved gyakorlatilag a karácsonyt jelenti? Vagyis pontosabban azt, hogy az úr születése, vagy ilyesmi.

– Te élsz – suttogtam, és azt sem tudtam igazán eldönteni, hogy sírni vagy nevetni akartam. – Te élsz…

– Úgy tűnik, kicsit elhamarkodottan hittem azt, hogy meg fogok halni.

– Te élsz… élsz. Én annyira… Tudod te, mennyire…?!

– Grincs… kábé félálomban vagyok. Nem tudom – mormogta bocsánatkérőn, én pedig végre észrevettem magam.

Valószínűleg csak nem olyan régen ébredhetett fel, nem lett volna szabad feltartanom, pláne úgy nem, hogy képtelen voltam rendesen reagálni a szavaira.

– Pihenj – kértem. – Csak köszönöm, hogy felhívtál. Nagyon… nagyon szép az idei karácsonyom, tudod?

– Örülök neki. Az enyém is az… anya nyomtatott nekem karácsonyfát a kórterembe.

– Biztos nagyon szép.

– Az. Boldog karácsonyt, Grincs!

– Boldog karácsonyt, Gabriel!

– Még találkozunk – ígérte, mielőtt letette volna a telefont, én pedig próbáltam nem sírni a megkönnyebbüléstől.

Sok embertől hallottam már azt, hogy a legszebb ajándékok nem mindig kézzel foghatóak, de ezt még sosem tudtam igazán átérezni. Egészen mostanáig.

 

Maradj velünk a holnapi epilógusra is!