Egy grincs karácsonya – December 23.

Életem talán legellentmondásosabb érzései kavarogtak bennem egész nap.

Egyfelől a karácsonyi készülődés és a házban terjengő süteményillat felmelegítette egy kicsit a lelkemet, másrészt viszont nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy Gabrielt talán éppen ezekben a percekben műtötték.

Amikor még azon töprengtem, hogy az új barátom talán valamiféle karácsonyi angyal lehetett, azt hittem, mindent tökéletesen tett és mondott. Most viszont, hogy tudtam, nagyon is emberi lény volt ő is, kezdtem azt gondolni, hogy egyáltalán nem volt tévedhetetlen.

Mert ha az lett volna, ez az egész nem történik meg. Nem így történik meg.

Elérte a célját, hiszen sikerült nekem megmutatnia a karácsony szépségeit, gyakorlatilag lyukat beszélt a hasamba, és amikor magyarázott, nem tudtam nem rábólintani a gondolatmeneteire, olyan szeretettel fejtette ki a véleményét.

Csak épp azt nem gondolta végig, hogy nem feltétlenül a karácsony érdeme volt mindez, hanem az ő varázsáé. Így pedig akarva-akaratlanul is Gabriel szavai visszhangoztak bennem, amikor a karácsonyfánkat díszítettük fel apával.

– Milyen volt a karácsonyunk, amikor kicsi voltam? – kérdeztem, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataimat.

– Színes – merengett el apa. – Mindig fel akartad tenni a fára az összes díszt, amink csak volt, hiába próbáltunk rávenni, hogy csak két színt válassz ki.

– Akkor úgy nézett ki a fánk, mint amit lehányt egy csillámpóni?

– Nem, annál sokkal ízléstelenebb volt.

– Azt hiszem, lakberendező nem leszek – sóhajtottam fel, de azért egy halvány mosoly az arcomon ragadt. – De művész még lehetek. Manapság úgyis olyan furcsa képeket látni mindenhol.

– Tudod, ennek az az oka, hogy az embereknek szükségük van a gondolkodásra. Régebben a különböző szentek, bibliai alakok ikonjai, tartozékai szerepeltek a képeken, ami alapján megpróbálhatták kitalálni, mire utalhatott egy-egy festmény. Most már más foglalkoztat minket, nagyobb szükségünk van az elvont témákra. És minél többféleképpen lehet értelmezni valamit, annál különlegesebb. Nem az számít, mit kellene látnod valamiben, hanem az, neked mit mond.

Hosszasan elgondolkoztam apa szavain. Sokszor én nem értettem ezeket a modern művészeti alkotásokat, és azt sem, hogy tudtak az emberek hosszasan ácsorogni előttük a galériában, mikor igazából nem is jelentettek semmit. És érdekes módon éppen a karácsony segített ezen változtatni.

– Szóval ez kicsit olyan, mint a karácsony, ugye? – kérdeztem.

– Mármint?

– A karácsony is mindenkinek mást jelent – ráncoltam a homlokomat. – Meg a karácsony is csak annyi lesz, amennyit én bele akarok látni. Ha úgy állok hozzá, hogy ez egy felesleges pénzkidobás, akkor nem is lehet más. De ha készülök rá, ha hajlandó vagyok észrevenni a szépségeit, akkor lehet még belőle valami szép. Talán ilyen a modern művészet is. Ha abba a sok furcsa festékpacába nem is próbálok belelátni semmit, akkor nem kellene meglepnie, hogy nem értem.

Apa hosszasan tanulmányozta az arcomat, mielőtt kifújta volna a levegőt.

– Igen, azt hiszem, ebből a szempontból a karácsony hasonlít egy kicsit a modern művészetre. De ha egy mód van rá, a fa maradjon inkább klasszikus!

Kibukott belőlem egy halk nevetés, ő pedig megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Ha már itt tartunk – szólalt meg újra –, neked mit jelent a karácsony?

– Nem tudom – meredtem magam elé elgondolkozva, aztán vállat vontam. – Sok mindent. Téli szünetet, mézeskalácsot, karácsonyi filmeket, havat, tömeget, idegesítő ünnepi zenét, idegességet és várakozást. Fenyőillatot, fényeket, odafigyelést. Lehetőséget arra, hogy valamikor az embernek eszébe jusson segíteni. Alkalmat arra, hogy megismerjünk másokat.

És talán valahol egy apró, pislákoló reményt arra, hogy léteznek csodák?