Egy grincs karácsonya – Epilógus: Február 27.

Akaratlanul is örökké a kék pulóvert kereste a szemem, ahányszor csak emberek közé mentem. Minden alkalommal, amikor hasonló árnyalatot láttam, összeugrott a gyomrom, hogy aztán csalódottan fújjam ki a levegőt, amint rájöttem, hogy megint nem ő volt az.

Az eszemmel tudtam, hogy Gabrielnek a műtétje után még hosszú hetekig nem volt szabad elhagynia a kórházat, majd a saját szobáját, mégis egész télen azt vártam, hogy talán valamelyik sarkon majd felbukkan. Nem tette. Helyette remekül szórakozott rajtam, amikor mindezt elmeséltem neki telefonon.

A mai nap viszont más volt.

Ma nem azért kerestem mindenütt őt, mert sokat járt a fejemben, hanem azért, mert azt ígérte, találkozunk a parkban. Abban a parkban, ahol annyit sétáltunk decemberben, és ahol utoljára láttam az arcát.

A gyomrom egész nap görcsben állt, mert hiába beszéltem vele szinte minden nap, mégis olyan érzésem volt, mintha csak most derülne ki, Gabriel tényleg valódi-e vagy sem.

Ahogy a parkban ácsorogtam földbe gyökerezett lábakkal, egyre-másra a leperegtek a szemeim előtt a decemberi találkozásaink. Hogy Gabriel először annyira fesztelenül szólt rám, mintha nem számított volna rá, hogy tényleg meghallom. Hogy amikor megérinthettem volna, mindig ösztönösen ellépett tőlem. Amikor pedig utoljára láttam, azt hitte, meg fog halni.

Sokat beszélgettünk arról, mégis hogyan volt lehetséges, hogy amíg ő valójában aludt a kórházban, addig a lelke kiszabadult a téli utcákra, de tényleges magyarázattal egyikünk sem tudott előállni. Azt mondta, folyamatosan magas láza volt, és szinte nem is tudott magáról, ha ébren volt sem, mégis a legdominánsabb érzése a bezártság volt. Halványan még derengett egy félmondata, amit még az ismeretségünk elején ejtett el.

„Néha nagyon fojtogató tud lenni, ha hosszú ideig vagy a négy fal között.”

Talán ez volt az ő karácsonyi csodája. Az enyém pedig az, hogy megláthattam őt, amikor senki más nem.

– Grincs!

Teljesen automatikusan fordultam felé, és amikor megláttam, önkéntelenül is széles mosoly ült ki az arcomra.

– Nem a kék pulcsidban vagy.

– Kicsit még hideg van hozzá – állapította meg, és biztos vagyok benne, hogy mondott volna még mást is, hiszen róla beszélünk. Gabrielről, akinek mindenre volt valami kéretlen bölcsessége. De még mielőtt belefoghatott volna bármibe, odaszaladtam hozzá, és olyan szorosan öleltem meg, amennyire csak tudtam.