Egy grincs karácsonya – December 19.

Annyi mindenről beszélgettünk Gabriellel az utóbbi időben, hogy már nem is igazán tudtam elképzelni, mivel fog előállni a játéka tizenötödik, és egyben utolsó napjára. Az elmúlt két hétben hol megindító, hol szinte semmiségnek tűnő gondolatokat osztott meg velem, de mindezt olyan szépen tette, hogy szinte észre sem vettem, mikor kezdtem el nem csak a találkozásainkat várni, hanem a karácsonyt népszerűsítő témáit is.

Nem felejtettem el azokat a dolgokat, amik mindig is bosszantottak az ünnepi időszakban, csak… valahogy az eleinte halk, kedves szavak kezdték túlharsogni bennem a vádakat. Gabriel történetei és gondolatai nyomán már hajlandó voltam észrevenni azokat a megfoghatatlan örömöket is, amik egyáltalán nem voltak olyan egyértelműek, mint például egy szépen becsomagolt ajándék.

Talán egy iskolai vitán nem működtek volna valódi érvként azok a dolgok, amiket felsorolt nekem a karácsony védelmében, de ez nem feltétlenül baj. A célját ugyanis elérte: sikerült elérnie velük a szívemet.

Már csak az utolsó nap mondandóját szerettem volna meghallgatni tőle, de aztán el akartam mondani neki, hogy sikerült új megvilágításba helyeznie nekem az ünnepeket. Vagy hogy akaratlanul is azon gondolkoztam, milyen ajándékot adjak azoknak a szeretteimnek, akiknek még nem vettem semmit. Hogy apukám már megvette a fenyőfánkat, és amikor megláttam, nem az volt az első reakcióm, hogy ez a fa most teljesen feleslegesen pusztult el egy fogyasztói társadalom rongyrázása során. Hanem az, hogy olyan jó illata van. Hogy karácsonyillata van.

Hálás voltam Gabrielnek. Nem csak azért, mert észrevétlenül vált az én élő, beszélő adventi naptárammá, hanem azért is, mert közben talán a… barátom lett. Valaki olyan, akinek szerettem volna elmesélni, mi történt velem aznap, aki eszembe jutott olyan apróságokról is, mint egy csomag rágó.

Amikor a városban sétáltam, és megláttam a szemem sarkából valami kéket, mindig odakaptam a fejem, mert titokban azt reméltem, hogy ő járt arra az elmaradhatatlan kék pulcsijában. Nem tudtam, nem értettem, miért mindig ez volt rajta, de valahogy annyira elválaszthatatlanul Gabriel részévé vált a fejemben a pulóverje, hogy a játékunk utolsó estéjén már akkor mosoly ült ki az arcomra, amikor a park halvány félhomályából kitűnt a kék.

– Gabriel!

– Grincs – fordult felém. – Eljött a nagy nap?

– Szenteste még odébb van – álltam meg előtte. – De kíváncsian várom, mivel szeretnéd megkoronázni azt a sok szép és fontos gondolatot, amit mostanában megosztottál velem.

– Azt hiszem, kifogytam a szép gondolatokból – állapította meg, ahogy a pillantásunk találkozott. – Mára nem maradt semmim, amitől a világ szebb vagy jobb ilyenkor. Nincs több emberi sors vagy tanulságos anekdota a tarsolyomban, de…

– De? – kérdeztem vissza gyanakodva, és önkéntelenül közelebb léptem hozzá.

– De ez nem jelenti azt, hogy nincsen tizenötödik érvem – mosolyodott el halványan. – Be kell vallanom, hogy amikor azt mondtam neked, tizenöt napon keresztül előállok majd egy-egy érvvel, hogy meggyőzzelek, az egy elég hirtelen ötlet volt. Nem gondoltam végig, hogy tudok-e ennyit egyáltalán, csak… szerettelek volna többet mosolyogni látni. Olyan szomorúnak tűntél.

Kissé kiszáradt a szám, pedig szerettem volna kijavítani, hogy nem szomorú voltam. Nem éreztem magam annak. Most mégsem sikerült közbeszólnom, mert mindenemmel arra figyeltem, amit Gabriel mondott.

– Én szeretem a karácsonyt, mindig szerettem – mesélte. – Jó volt megfigyelni az embereket, jó volt ajándékot adni és kapni, segíteni, fát állítani, a hóban játszani, néha hosszan hallgatni a szüleim filozofálását ezekről a dolgokról. A szüleim nagyon jó emberek, és mindig próbáltak engem is így nevelni.

– Szerintem sikerült nekik – jegyeztem meg, de nehezen fordult a nyelvem. Sosem mesélt még a családjáról, és néha az volt az érzésem, hogy talán nem is volt igazán otthona. De így már értelmet nyertek azok a talán túlságosan is érett gondolatmenetek, amikre én mindig rácsodálkoztam. Egy olyan fiú, akinek nincsenek szülei, biztosan nem válik magától ennyire érzékennyé a világra.

– Remélem – halványult el egy kicsit Gabriel mosolya, aztán egy pillanatra el is hallgatott, mintha kereste volna a szavakat. Ez nem volt rá jellemző, hiszen eddig úgy tűnt, mintha mindig pontosan tudta volna, mit mondjon. – A karácsony nekem fontos. Mert ez egy olyan időszak, amikor az emberekben hangsúlyosabb lesz a jó, mint a rossz. Nem véletlenül a karácsonyi mesékben van a legtöbb csoda.

– Arra célzol, hogy az utolsó érved az, hogy igazából léteznek csodák? – pislogtam rá kétkedőn.

– Nem – rázta a fejét. – Az utolsó dolog, ami szerintem különleges a karácsonyban… az nem valami univerzális igazság, hanem valami önző dolog.

Önző.

Ha valami, hát az önzőség egyáltalán nem volt jellemző Gabrielre.

– Mi az? – kérdeztem rá. Ahogy a válaszára vártam, szinte levegőt sem tudtam venni, mert éreztem, egyszerűen csak éreztem, hogy ez most valami más lesz. És nem csak azért, mert ő ezt mondta, hanem azért is, mert most megváltozott a mosolya.

– Hogy megismertelek.

Összeszorult a mellkasom, és nem csak azért, mert Gabriel engem választott a karácsonyi listája utolsó tételéül. A szeme mintha gyanúsan könnyes lett volna.

– De…

– Nagyon szeretem a karácsonyt – folytatta egy kicsit csendesebben. – És remélem, hogy idén, ha csak egy kicsit is, de szebbé tehettem a tiédet is.

– Gabriel, miért beszélsz úgy, mintha…

– Mert mennem kell.

Mondani akartam valamit. Kérdezni, ellenkezni, köszönetet mondani. Az összeszoruló torkomon mégsem jött ki egyetlen hang sem, így csak némán néztem, ahogy Gabriel egy lépést hátrált.

– Vigyázz magadra, Natalye!

Natalye.

– Gabriel! – szakadt ki belőlem, ahogy végre mozdult a testem, és kinyúltam, hogy elkapjam a karját, hogy megállítsam, mert én még nem mondtam el neki szinte semmit, amit akartam.

És amikor a pulóvere anyagát kellett volna éreznem az ujjaim alatt, a kezeim nem érintettek semmit.

Nem tudtam őt megérinteni.

Amikor az én döbbent tekintetem találkozott az övével, még éppen elkaptam a pillanatot, amikor a könnyek kibuggyantak a szeméből, mielőtt eltűnt volna a hóesésben.

Eltűnt.