Egy grincs karácsonya – December 1.

December elsején minden évben megkezdődik az őrület. De komolyan. Minden. Egyes. Rohadt. Évben. Nyilván már előtte is fel lehet fedezni egy-egy boltot, ahol ünnepi zene szól már október végétől, de aztán eljön ez a nap. És hirtelen mintha az egész világ megbolondulna, a kirakatok úgy néznek ki, mintha lerókázta volna őket egy csillámpóni, előkerülnek a kövér, piros ruhába bújtatott vénemberfigurák, a műhó meg minden, amit az emberek imádnak. Minden, amitől nekem feláll a hátamon a szőr.

Az emberek boldog karácsonyt meg kellemes ünnepeket kívánnak egymásnak már most, hogy még véletlenül se maradjon senki jókívánságok nélkül. Az se, akinek erre aztán marhára semmi szüksége.

Dühösen szaporáztam meg a lépteimet, de nem azért, mert még világosban haza akartam érni (ez egyébként is esélytelen volt, amilyen korán sötétedett ilyenkor), hanem egész egyszerűen nem akartam ezt a nyálas szeretet ünnepe dolgot befogadni hetekkel az esedékessége előtt. És az emberek egész egyszerűen nem voltak képesek felfogni a borsónyi agyukkal, hogy én tényleg nem szerettem a karácsonyt. Semmi tragédia meg családi csontváz a szekrényben, egész egyszerűen undorítónak tartottam, hogy ilyenkor még az ellenségednek is karácsonyi ajándékot kell venned, csupán azért, mert ezt várta tőled a társadalom.

– Ejnye, egy ilyen szép lánynak nem lenne szabad grimaszolnia – szólt rám egy tök ismeretlen srác, aki az egyik csicsás üzlet előtt ácsorgott, mint akinek nincs jobb dolga.

– Azt csinálok, amit akarok – fordultam felé, és bár akár még bóknak is vehettem volna a szavait, vitt magával az indulat, és jóformán ráförmedtem szerencsétlenre. – Utálom a karácsonyt, utálom az ajándékozást, utálom, utálom, utálom! Jogom van grimaszolni.

– Hé-hé, bocsesz – emelte maga elé a kezeit meglepetten a fiú. – Nem tudtam, hogy igazi grinccsel van dolgom.

– Nem vagyok grincs – szusszantottam, aztán amikor ő jelentőségteljesen felvonta szemöldökét, elnevettem magam, és ezzel egyszerre egy kicsit oldódott a mellkasomba gyűlt feszültség is. – Csak… grincs vagyok?

– Ezzel sincs semmi baj, csak kicsit indokolatlannak éreztem a kirohanásodat. Meg ami azt illeti, hangosnak.

Homlokráncolva néztem körbe, de szerencsére a legtöbben nem figyeltek fel rám, vagy ha korábban néztek is, már elfordultak. Visszafordultam a fiú felé, aki viszont továbbra is engem méregetett.

– Mi van?

– Csak azt próbálom kitalálni, tulajdonképpen mi bajod van a karácsonnyal – válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb, mint egy vadidegennel szóba elegyedni, majd azt kielemezgetni. – Amúgy Gabriel vagyok.

– Jó tudni? – vontam fel a szemöldökömet értetlenkedve. – Ha így próbálsz csajozni, szólok, hogy nem nagyon működik.

Erre visszakozás vagy bocsánatkérés helyett elkezdett nevetni, sértetten fordítottam neki hátat. Amikor pedig visszapillantottam rá a vállam fölött, már sehol sem láttam őt, és bár soha nem mondtam volna ki hangosan, egy kicsit sajnáltam, hogy nem köszönt el tőlem.