Abyss – Út a mélybe – 20. A túlvilág színpadán

Itt volt, a Labirintusban… Nem volt más dolga, mint megtalálni, amit elvesztett… amit elvettek tőle. Meglesz egy nap, talán csak egy kicsit fog tovább tartani az örökkévalóságnál, bár veszélyt is rejt a dolog. A Nemlét ajtaját csak azok ismerik fel, akik részben maguk is egyek egy világgal… a Halál, Dáiríne…nem ő. De nem számít.
Hirtelen a fények kialudtak, sötétség zúdult a utcákra, körbevéve az ott álló gyönge, mégis oly erős nőt. Ő nem félt a sötéttől… bízott benne, hitte, hogy őt szolgálja, mert egynek érezte magát vele. Együtt hajlongott, csapongott, áramlott vele, és az árnyék szinte kézen fogva vezette egy ajtóhoz. Megállt előtte, érezte kezével a hideg vasat. Tudta, hogy ez az az ajtó, amit keres. Lám, az árnyék mégis hozzá hű csak, nem az anyjához… Mégis övé ez a pompás birodalom… – Cymone ebben a tudatban nyitotta ki a Nemlét ajtaját.Hárman álltak a kis szobában, és csend borult a világra. Puha, megnyugtató csend.
– Akkor hát ennyi volt – szólalt meg a Halál könnyedén.
– És most…? – kérdezte Audrey hol az anyjára, hol a férfira pillantva.
– Én visszamegyek a világomba – felelte a Halál, majd rövid szünet után hozzátette: – Velem jössz?

Audrey egy pillanatig habozott. Úgy érezte, talán szeretne itt maradni igazi anyjával, megismerni őt és együtt lenni vele… talán… de lehet, hogy inkább félt tőle, félt az árnyéktól, és az Abyss, legyen bárki is az ura, most is megrémítette. Nem akart maradni. Biztos volt benne. Mégsem tudott igazán haragudni Dáirínre, valahogy nem ment neki – akaratán kívül, öntudatlanul megbocsátott mindenért.
– Megyek – felelte. – Csak egy pillanat… – tette hozzá, és Dáiríne-hoz lépett.
– Tudod, hol találsz meg – mondta a nő. – A mélység előtted mindig nyitva áll.

Majd megölelte őt a lánya
Ki elveszett, de megtalálta
A végtelen világban

Audrey és Dáiríne elengedte egymást, és a nő melegen rámosolygott.
– Még találkozunk – mondta, és a lány tudta, hogy így lesz.
– Gyere! – szólt oda a Halál, mire Audrey hátat fordított az anyjának, a férfihoz lépett, és szelíden megfogta a kezét.A következő pillanatban eltűnt a fekete világ, eltűnt az árnyék, eltűnt az Abyss…
Mikor Audrey kinyitotta a szemét, a Hangok Hasadékánál álltak.

– Miért jöttünk ide? – kérdezte a lány.
– Mert a hídon nem lehet máshogy átkelni – felelte a Halál. – Még nekem sem.
– És… azt mondtad, kell az őrző, hogy átmehessek…
– Elméletben. Gyere… – mondta, azzal átsétált a hídon, és megállt a másik oldalon a lányt nézve.
Audrey pedig felsétált a lépcsőn, és, bár a hangok újra felcsendültek körülötte, minden baj nélkül kelt át a hídon.

Átérve odasietett a Halál mellé.
– Jarek? – kérdezte meglepetten.
– Átengedett minket… Pontosabban téged. Nekem nem kell az engedélye.
– De… azt hittem, hogy találkozunk vele.
– A hídnak is van memóriája. Egyszer átkísért, vissza már nem kell. Azt hiszem. De mondtam már, ezt a hidat nem én hoztam létre. Jarek pedig szerintem nincs mindig itt csak ha a híd szólítja.
– Beszélni szeretnék vele!
– Fogsz – felelte a férfi, és kinyújtotta a kezét Audrey felé.Változtak a fények, változott a világ, és Audrey rádöbbent, hogy a Suttogó Anyák Tavánál járnak.
A Halál megállt, és egy végtelennek tűnő másodpercig nézte őt. Hirtelen belé hasított a gondolat, hogy a férfi talán eltűnik, és lehet, hogy sosem látja viszont…
– Ne menj el – szólalt meg halkan.

– Nem akartam – válaszolta a Halál.
Egy újabb percig némán figyelték egymás arcát, majd a csendet Audrey törte meg.
– Hazudtál nekem – mondta.
– Igen – felelte a férfi. – Sajnálom – tette hozzá minden érzelem nélkül.
– Eltévedtél te valaha is valahol?
– Teljes képtelenség lenne, hogy én bárhol eltévedjek – válaszolta. – Főképp nem a saját világomban.
– Akkor jól sejtettem… És mit csináltál?
– Dáiríne-nal beszéltem. Tisztáznunk kellett pár dolgot, Nem voltam hajlandó tovább tűrni, hogy anélkül művelje mindezt, hogy beavatna a tervébe.
Újabb néhány percnyi csend következett, majd ismét Audrey szólalt meg.
– Azt hiszem… nem haragszom érte – mondta, és valóban nem haragudott. Már nem. Bár jobban örült volna, ha a Halál kezdettől fogva őszinte vele, úgy érezte, most már mindegy… Már annyira lényegtelen.
– Mennem kell – szólalt meg hirtelen a férfi.

– Várj… – suttogta Audrey.
– A Halál nem vár – felelte. – Vissza kell vennem a világom irányítását Kiliantól és el kell rendeznem a dolgokat.
– De… visszajössz, ugye?
– Talán vissza – válaszolta, és arcán sejtelmes mosoly suhant át.
– Akkor jó – bólintott a lány. – Én itt leszek.
– Mindegy, hol vagy, megtalállak, ha akarlak – felelte a férfi, és a következő pillanatban eltűnt.
Audrey egy hosszú percig némán meredt előre, majd hangtalanul leült a fűbe és megpróbálta rendezni magában a történteket.

Dáiríne hát az anyja… nem tudta eldönteni, mit érez pontosan vele kapcsolatban. Eszébe jutott Destiny arca, szomorúan, holtan, és sok más ember, akiket nem is ismer… Mindez Dáiríne miatt. Csak azért, hogy ő visszajuthasson az Abyssba, hogy visszakapja, ami az övé… Nem számít neki, hogy mi történik egy másik világban? És – még a gondolatba is beleborzongott – az árnyék miatta, Audrey miatt jött fel onnan a mélyből… Ám miután ő ebbe a világba jutott, mások is haltak még meg. Pedig talán Dáiríne visszahívhatta volna az árnyékot – mégsem tette. Nem tette, mert számára az emberek világa teljesen lényegtelen.

Életében mindig A világként gondolt rá, de most már látta: csak egy a sok közül. Eltűnődött, vannak-e vajon más világok is azokon kívül, amikben ő járt. Talán…
Az emberek világa pedig a Halál és Dáiríne szemében is jelentéktelen. Talán valóban az, de ő ott élte le az életét… szerette azt a világot.
És akkor rájött, hogy szereti ezt is. Elfogadta, hogy itt van, mostantól “Audrey világa” ezt a világot jelenti. Nem mehet vissza – de veszített-e valamit? Nem láthatja többet a szeretteit? De igen. Nem táncolhat? De igen. Sőt, valahogy úgy érezte, most táncolhatna csak igazán…
Hiszen sikerült a küldetése, sikerült az utolsó, legfontosabb és legszebb tánc a színdarabban, aminek ő volt a főszereplője. A túlvilág volt a színpada, sosem látott csodás fények díszletében…

Az emberek világa talán valóban nem számít. De ha így van, ő akkor is megígérte magának, hogy emlékezni fog rá, és sosem fogja a múlt apró és lényegtelen árnyának tekinteni. Vagy talán mégis…
Rádöbbent, hogy most lépett át valójában a tükrön.
Hirtelen eszébe jutott Jarek, és az, amit mondani szeretne neki.Felpattant hát, és elindult a híd felé. Hamarosan oda is ért, és megpillantotta, akit keresett.
Jarek a híd korlátjának támaszkodva állt, és mosolyogva nézte, ahogy a lány odasétált hozzá, és megállt mellette.

– Szia, Jarek – köszönt, és ő is elmosolyodott.
– Helló Audrey. Véghezvitted, amit akartál?
– Igen – bólintott a lány. – És van valami, amit el kell mondanom neked.
Jarek reménykedve kapta fel a fejét.
– Mi az?

– Az édesanyád neve Esther.
Jarek örömében elnevette magát.
– Ezek szerint… Dáiríne mégis igazat mondott…végül is. Köszönöm, Audrey – felelte.
A lány rámosolygott, majd halkan megszólalt:

Kinyitottam a szemem és megláttam végre
Hogy a világnak soha de soha nincsen vége.

Mert valóban így volt.
Így nyerte el Audrey Calle az örök életet.

***

Ma éjszaka táncolni fogok
Hisz újra otthon vagyok talán
A világon túli templomban
Mélázva emlékek dalán 
Egy ismeretlen segít nekem
Hogy magával vigyen a Halál
A Suttogó Anyák Hídján át
Egy csillagfényes éjszakán
Hol a névtelen szóra lel
Suttog az elmúlás hangján
A Hasadéka száz szónak fut
Őrzi azt régi jó barát
Enyém egy rész valaki másból
Átkelve Végnek Labirintusán
Hol elveszek, s mi vár reám
Az mélységes-mély pusztaság
Át kell lépnem majd a tükrön
És végre meglátom talán…
Abyss igazi gyermeke vagyok
A túlvilágnak színpadán