Megérezte. Abban a pillanatban, hogy a lánya elvesztette az uralmat, érezte, hogy nincs már, ami távolt tarthatná tőle. Talán sikerülhet, amit olyan szépen eltervezett… Mégsem dőlt össze a kártyavár, mégis a kezében tartja az uralmat. Tudta. Biztos volt benne. Nem gondolkodott, és nem volt már, ami visszafogja. 
Dáiríne futásnak eredt, gyorsan, akár a szél a fekete dombok között. Aztán pedig már nem is futott – láthatatlanul és kecsesen tűnt el a semmibe, hogy egyszeriben valahol egészen máshol legyen.Audrey döbbenten meredt a Halálra, és hirtelen minden világosnak tűnt számára. Ez hát a magyarázat, a végső válasz a kérdésre. Ezért hozta magával őt – hogy az Abyss úrnőjének helyére állítsa. Mindvégig ez volt a célja.
És úgy érezte, csalódott – nagyobbat, mint eddig valaha. Abba a fenséges és csodás hitbe ringatta magát, hogy a Halál önmagáért szereti, hogy valóban szereti, de most már látta: csak azért volt rá szüksége, hogy felhasználhassa… Hogy megvédje a saját világát.

– De én… – kezdte, ám nem tudta, mit mondjon. Újra végiggondolt mindent: az anyja egykor az Abyss úrnője volt. Nyilván ezért tűnhetett ő a legjobb választásnak a Halál számára…
– Te végig tudtad ezt? – kérdezte halkan, és hangja földre hulló üvegszilánkok csengéseként reszketett a némaságban. – Tudtad, hogy Cymone húga vagyok…?
– Kezdetben nem. De gyerünk, tedd, amit mondtam! Vedd fel Cymone medálját…
– Mi lesz akkor?
– Akkor a tiéd lesz a hatalom, az Abyss a te személyedhez lesz kötve, és bárkit száműzhetsz innét.
– És örökre itt kell maradnom.
A Halál bólintott.
– Ha lenne más lehetőség, azt tenném – mondta.
Audrey nagy levegőt vett, és kiélvezte az utolsó pillanatot, mikor az létezése nincs még a mélységes sötét ürességhez láncolva, majd lassan felemelte a nyakláncot.
– Várj! – csattant hirtelen egy női hang.
A lány megfordult, és azzal találta szembe magát, akire egyáltalán nem számított volna – nem itt, nem most. Az oszlopok között ugyanis Dáiríne állt – fekete kabátjában úgy lépett elő a ködből, mintha maga az Árnyék volna.

Cymone rémülten pillantott felé. Időközben felállt, és most az egyik lámpához hátrált, mintha a nő árnyéka elől keresne menedéket a fényben.
Audrey egyszerre úgy érezte, Dáiríne valamiféle hatalmas erő birtokosa, amivel így megijesztette Cymone-t… Talán éppen ő siet a segítségükre? Másnak látta őt itt, mint annak idején nagyanyja kertjében – ahogyan itt állt, arcán megszállott diadalmas örömmel, mintha régóta erre a pillanatra várt volna.
– Örülök, hogy mind itt vagytok… és én is újra itt lehetek – szólalt meg sejtelmes, nyugodt hangján.
– Jó, hogy itt vagy – bólintott a Halál. – Most mi legyen?

A nő Audreyra nézett, majd a Halálra, utána Cymone-ra, lassan, mintha ezer éve nem látta volna őket.
– Audrey – szólalt meg – Azt add oda neki – és a Halál felé intett.
A lány ezt már végképp nem értette. Dáiríne azt akarná, hogy a Halál legyen az Abyss ura? Ez tűnt a legkevésbé logikusnak, elvégre a férfinak már volt egy saját világa.
Tétován a Halál felé nyújtotta a nyakláncot, az pedig elvette tőle.
– Te leszel az Abyss ura? – kérdezte bizonytalanul.
– Én? – kérdezett vissza a Halál. – Dehogy.
– Akkor…?
– Tudod, mit kell tenned – mondta Dáiríne, mire a férfi bólintott.
Olyan ügyesen forgatta az ékszert ujjai közt, mintha csak bűvész volna – és a következő pillanatban megmutatta nekik üres kezeit.

A két lány egy hosszú pillanatig elképedten bámult rá, míg Dáiríne csak mosolygott.
– Ez nem… – kiáltott fel Cymone, de hangja elcsuklott a dühtől.
– Ha kell a nyakláncod – szólalt meg a Halál – keresd meg.
– Mégis ho… – kezdte a nő, de aztán megértette.
– Dolgokat eltüntetni csak világok urának lehet hatalma… az Idők Végének Labirintusa… – motyogta még mindig csodálkozva Audrey.
– Pontosan – felelte a Halál.
– Nem számít – szólt közbe Cymone hidegen. – Most is én vagyok az Abyss úrnője.

Audreynak ekkor tűnt fel, hogy az oszlopokon túl tombol a vihar. A fekete tavak vize zavarosan és természetellenesen csapkodott ki a mederből, az égből a tiszta sötétség szállt alá, az oszlopok pedig beleremegtek a mélységes mélyről jövő tiszta akarat és erő villámaiba.
Rémülten bámulta ezt az őrületet – az árnyéktól még mindig rettegett. Bár – jutott eszébe – egyszer már legyőzte.
– Te vagy az Abyss úrnője – ismételte a Halál. – De még neked is be kellene ismerned, ha túlerővel kerülsz szembe.
– Túlerő? – kérdezte Cymone megjátszott gúnnyal, de hangjából Audrey úgy vette ki, valójában nagyon is jól tudja, milyen helyzetben van.

– Nos, például itt van a húgod – mondta a férfi. – Úgy tűnik, mégsem olyan jelentéktelen valaki, mint hitted. Aztán itt vagyok én. Egy teljes világ áll az uralmam alatt. És végezetül itt van…
– Az anyám – mondta Audrey, mintha csak valaki más mondatná ki vele ezeket a szavakat.
Valahol mélyen ebben a pillanatban megértette, és úgy érezte, örül neki. Mert titkon reménykedett benne, hogy az anyja méltóságteljes, szép nő. Hogy rejtélyes és varázslatos, mint a Halál maga. És az volt. Az Abyss valódi úrnőjénél nem is kívánhatott volna varázslatosabbat.
– Így igaz… kislányom – felelte Dáiríne mosolyogva.

Villám cikázott végig a fekete égen, villanó sötétséget festve egy pillanatra a világra. Aztán eltűnt. Egy pillanat az élete.
Cymone dühösen meredt rájuk – de talán inkább sértődötten. Gyermek, akinek elvették a játékát.
– Hát rájöttél végre? – sziszegett Audreynak. – Az anyád csak felhasznált téged, akárcsak Halál. Mindenki… Kivéve engem.
– Te az árnyékot küldted rám – felelte Audrey hidegen.
– Akárcsak Dáirine – válaszolt Cymoen.- Sajnálom – szólalt meg a nő, Audreynak címezve szavait.
A lány most már mindent értett: Dáiríne volt az, aki az Árnyéknak parancsolt azon a végzetes estén. Mindezt csakis azért, hogy ő, Audrey lejöjjön az Abyssba… csak ezért kellett meghalnia. A nőnek megvolt már a saját terve, azóta, hogy saját lánya száműzte a mélységből. Végig irányított mindent.
– Megbocsátasz nekem? – kérdezte Dáiríne halkan.
Audrey nem tudott válaszolni. Nem tudta, meg akar-e bocsátani egyáltalán – az érzéseinek már rég nem tudott parancsolni. Nem tudta, mit mondjon, és nem akart még felelni, így csak hagyta, hogy kibukjon belőle az első kérdés, ami eszébe jut:
– Találkoztunk kiskoromban, igaz?

Dáiríne bólintott.
– Nem akartam, hogy megláss – mondta, halványan mosolyogva.
Cymone azonban nem volt hozzászokva, hogy figyelmen kívül hagyják, végtére is ez még mindig az ő ködpalotája volt.
– Most mihez akartok kezdeni? – kérdezte nyugodt, jéghideg hangján.
Dáiríne felsóhajtott, és olyan élvezettel, mintha már sok-sok ezer éve csak erre várt volna, kimondta:
– Cymone, az Abyss mától az enyém.
– Ha azt hiszed, rosszul hiszed – felelte Cymone tettetett nyugalommal. – Az Árnyék már gyűlik, a vihar már dúl…
– Igen – felelte Dáiríne. – Az én viharom. Elfelejtetted talán, Cymone?
A nő dühtől, és talán rémülettől reszketve meredt anyjára.
– Nem felejtettem el… – suttogta, de arca az ellenkezőjéről árulkodott.

– Mit? – szólt közbe Audrey.
– Azt, hogy az Árnyék nekem fog engedelmeskedni, bármi legyen is. Én vagyok a legfőbb parancsolója. Ezért kellett száműznöd, Cymone, hisz tudod… Az Árnyék nem tagadhatja meg önmagát.
– Hogy?! – kiáltott fel Audrey.
– Az árnyék bennem él, a részem, és én is az ő része vagyok. Csak így lehetséges, hogy valaki az Abysst teljes hatalommal kormányozza. Miután száműztél innen, Cymone, megfogadtam, hogy bármi áron visszajutok ide. Az Árnyékot te engedted szabadon… de én hívtam magamhoz és még világok távolságából is meghallotta a szavam.

– Te uszítottad ezt az egészet a világomra? – szólt közbe hirtelen a Halál.
– A te világod nem szenvedett kárt – felelte Dáiríne.
– És az enyém…?! – kérdezte Audrey, és képtelen volt elhinni, hogy az ő anyja egész világokat áldozzon fel a saját céljaiért
– A harc veszteséggel jár – felelt Dáiríne. – Mikor jöttél rá  hogy én vagyok az édesanyád?
– Azt hiszem, már sejtettem egy ideje… – felelte a lány. – De csak most lettem biztos benne, ahogy megláttalak.

– Ha rád gondoltam, minden egybevágott – folytatta. – Senki sem tud rólad semmit, csak úgy hirtelen megjelensz és beszélsz velem, segítesz nekem… és egyszer, mikor szóba kerültél, Jarek azt mondta, ne akarjam, hogy hazudjon nekem. Mivel rólad volt szó, sejtettem, hogy valamit titkolhatsz…
Dáiríne szelíden bólintott.
– Örülök, hogy rájöttél. És sajnálom, hogy el kellett hagynom téged… de a tervem része voltál.
Audrey még mindig nem igazán tudta felfogni… Nem csak a halála, de már az élete is… Minden, ami vele történt, ez az egész kaland Dáiríne tervének része volt csupán. Az anyja tervének a része…
– Miért nem mondat meg korábban, ki vagy? – kérdezte.
– Nem akartam, hogy velem törődj – felelte a nő. – Általad kaphattam vissza a birodalmam, nem hagyhattam, hogy eltérj a célodtól – tette hozzá épp olyan tárgyilagosan, ahogy a Halál beszélt általában.

– Az árnyék a nagyobb erőnek engedelmeskedik – folytatta a nő. – Ha én itt vagyok, Cymone, nevezheted magad bármilyen úrnőnek, akkor sem lesz hatalmad felette. Ezért űztél el annak idején, a medálodban az árnyék tiszta erejével és a világ végének hatalmával, ősi erővel, ami ellen én sem tudtam védekezni. Már nincs meg a nyakláncod, nélküle pedig képtelen vagy engem távol tartani az Abysstól. Ennyi volt, Cymone, a játékodnak vége.
– Visszaszerzem a medálomat – suttogta Cymone. – Ha kell, az Idők Végének Labirintusában sorban kinyitom az ajtókat…
– Tedd azt – felelte Dáiríne, és arcán mintha pillanatnyi szomorúság futott volna át.
Cymone majd lehunyta a szemét, az ég felé fordította fejét, és a következő pillanatban eltűnt egy villám dörrenésében.
– Soha többé nem jön vissza – mondta Dáiríne halkan. – Az Árnyék tesz róla, hogy ne jöjjön – majd közelebb lépett a kanapéhoz, ujjaival finoman végigsimította selyem karfáját, és suttogva hozzátette: – Most már vége van.