Ezüst krónikák – 1. Földre hulló korona

Valamikor réges-régen, egy távoli vidéken, volt egyszer egy ország, Merania. Zöld erdeit, dús mezőit, kristálytiszta vizű folyóit messze földön ismerték, hírnevét és gazdagságát mégis a kiváló, lágyan fénylő meraniai ezüst alapozta meg, melyből sosem volt hiány a bányákban. Virágzó királyság volt egykoron, trónján hatalmasabbnál hatalmasabb uralkodók követték egymást. Közülük is kiemelkedett bölcsességével és igazságosságával IV. Henrik király. Váratlan és tragikus halálát követően, mivel fiú trónörökös már nem volt, idősebbik leánya, Isabella került a trónra, első női uralkodóként. Ezzel új fejezetet nyitott az ország történelmében, előtte állt az út, hogy ősei nyomdokaiba lépjen, és legendává váljon. Vajon sikerült-e neki? Nos, ami azt illeti…

***

– Hazaáruló!
– Szégyen és gyalázat!
– Eladott minket!
– Szembefordult a saját népével!
– Halál a királynőre!

Lys, mintha csak víz alatt lenne, tompa visszhangként érzékelte a dühtől – és alkoholtól – megrészegült tömeg tombolását. Ujjai egészen elfehéredtek a levél szorításától. Pár másodpercig még szoborrá dermedve állt, végül a zenészlány rátalált hangjára.
– Állj, emberek! Nem tudjátok a teljes igazságot! – fakadt ki. Csilingelő hangját elnyelte a tömeg zúgása.

– Gyújtsuk fel a palotát! Legyen ez a mi ajándékunk! – üvöltötte valaki.
A javaslatot hangos egyetértés követte.

Lys úgy döntött, taktikát vált. Egy ugrással a színpadon termett, szeretett lantjával a kezében. A hangszer máskor lágyan muzsikált az ujjai alatt, ezúttal viszont kellemetlenül éles, disszonáns hangok áradtak belőle, melyek leginkább egy fajfenntartási ösztöneinek engedelmeskedő macskáéra emlékeztettek. A lánynak pontosan erre volt most szüksége – ettől garantáltan rá irányul majd a figyelem. Nem is tévedett.
– ÁÁÁ!
– Mi ez a macskazene?!
– Kit nyúznak?
– Cirmi, te rühes dög, hát itt bujkálsz!
– Emberek, figyeljetek rám és higgadjatok le! Mielőtt nekiestek a palotának, valamit tudnotok kell! Az a…
– Ugyan mit tudsz te, amit mi nem? – kiabálta be valaki.

– Minden le van írva itt, ebben a levélben! – fakadt ki Lys. Emeltebb hangja magára vonta a kívánt figyelmet, de legalábbis egyméteres körzeten belül elnyomta az óbégatást.
– Akkor mire vársz? Olvasd fel!
– Igen, rajta, olvasd csak!
– Nem. – Lys leeresztette kezét. – Jobb, ha inkább elmesélem. – Egy pillanatra megakadt, keresve a megfelelő szavakat. – Isabella királynő nem azért tette, amit tett, mert… – megrázta fejét. – Tudjátok mit, inkább kezdjük az elején, rendben? Voltaképpen a koronázása napján kezdődött minden…

***

A katedrális padsorai teljesen megteltek, mindenki arra várt, hogy az új uralkodó fejére kerüljön a korona. Isabella szinte transzszerű állapotban vonult végig az oltárhoz vezető lila szőnyegen. A rengeteg ember látványa megbénította, szinte a hátában érezte a kíváncsi tekinteteket, sőt, mostohaanyja, Nerissa fogának csikorgását is hallani vélte.
Peter főpap a tőle megszokott erővel és lendülettel mondta a koronázási szentmise szövegét, ékes szavai azonban ezúttal nem jutottak el az újdonsült királynő fülébe, aki szentül meg volt győződve róla, hogy torkában dobogó szívét még a leghátsó padsorokban is tisztán lehet hallani.
Végül eljött élete legfontosabb pillanata.
– Akarsz-e a szent jakobán egyháznak és papjainak védője és oltalmazója lenni?
– Akarok. – A válasz még kissé halk, bizonytalan volt.
– Akarod-e az országot atyáid igazsága szerint kormányozni és védelmezni?
– Akarom! – Isabella rátalált hangjára, mely immár visszhangzott a hideg kőfalakról.

– Úgy legyen! – A főpap a nő fejére helyezte a kis ezüstkoronát. – Az Őrző áldásával Isabella Arendsor Merania királynője!
Ahogy tekintetük találkozott, a férfi ajka halvány, bátorító félmosolyra húzódott – ritka gesztus volt a részéről.
A résztvevők felálltak, és vad éljenzésbe kezdtek.

Isabella büszkén felszegte fejét, s szembefordult velük. Tekintete kissé riadt, de határozott volt. Furcsa érzés volt koronát viselni. Kicsit nagyobb volt a kelleténél, és olyan nehéz, olyan nagyon nehéz…
A katedrálisban lezajló koronázási szentmise után, melyen közvetlenül csak a kiváltságosok vehettek részt, egy nyitott tetejű hintó vitte körbe Isabellát a királyi városon, az ünneplő tömeg éljenzésétől kísérve. A lelkesebb alattvalók egészen a palotáig vezető emelkedőig uralkodójukkal tartottak. Ezt követte a bevonulás a trónterembe, ahol a királynő elfoglalhatta az őt megillető helyet.

Ám előtte még, hogy kicsit fellélegezzen, és tartson egy kis hatásszünetet a nagy bevonulás előtt, a terasz korlátjához lépett, ahonnan be lehetett látni az egész környéket. A palotát pontosan ezért emelték a meredek sziklafalra, hogy az uralkodó, mint az Őrző által kiválasztott vezető, ugyanúgy szemmel tarthassa népét, ahogyan az Őrző is figyeli az embereket odafentről.

A táj mesébe illő volt. Mint mindig, Isabellának most is elakadt a lélegzete a látványtól.
Egyszerre mámorító és ijesztő volt a gondolat, hogy itt most már ő az úr, mindenki az ő parancsainak engedelmeskedik. Azt mondják, a hatalom íze megrészegít, olyan, akár a jó bor. Kár, hogy Isabella ki nem állhatta bort… A koronára és a vele járó hatalomra sem ő vágyott. El sem fogadta volna, főleg az akkori kényes politikai helyzetben, ha… ha nem ez lett volna szeretett édesapja kívánsága.
Isabella vonakodva elhúzódott a korláttól. Ideje bevonulni a trónterembe, ahol fogadhatja a hazai és külföldi előkelőségek, a követek és uralkodók köszöntését.
Az őrök illedelmes meghajlással kitárták uralkodójuk előtt a kaput.

Henrik király halála után a trónterem drámai átalakításon esett át. Isabella csodálta, hogy mostohaanyja és húga, Rosaline a temetés és a koronázás megszervezése mellett erre is tudtak időt és energiát szakítani. Az elmúlt időszakban ő maga csak csendben sírdogált a szobájában, az orrát is alig dugta ki.
Isabella minden méltóságát összeszedve vonult a trónszékhez, ahol már várta mostohája és (fél)testvére. Ám ahogy odaért és helyet foglalt volna, váratlan kellemetlenség történt: ahogy leült, olyan ügyetlenül hajtotta előre a fejét, hogy az ezüstkorona leesett a fejéről, s csilingelve a padlóra hullt. Miután a visszhangja elült, egy pillanatra dermedt csend támadt, majd a királynőt rémült, szánakozó és kárörvendő tekintetek tengere árasztotta el.
Isabella szinte hallotta húga kitörni készülő, elfojtott kuncogását, hátát valósággal perzselte mostohaanyja lesajnáló-dühös tekintete.

Mikor visszaadták neki koronáját, vöröslő arccal visszatette a fejére, majd visszaült a helyére, s magában azért fohászkodott, bárcsak megnyílna alatta a föld, és elnyelné.

A napot zártkörű ünnepség zárta a palota dísztermében. Isabella nem sok kedvet érzett a tánchoz – a legkevésbé sem vágyott rá, hogy csetlés-botlásán röhögjön mindenki –, ehelyett inkább a helyén üldögélt, és próbált észrevétlen lenni, ami nem könnyű feladat, ha az ember az est főszereplője, és nem mellesleg, királynő. Szokásával ellentétben egy kupa bort kortyolgatott, méghozzá a legjobb tredony-i fajtából. Nem mintha érzékelte volna, hiszen számára az alkohol maró íze minden mást elnyomott, most csakis a feszültségoldás volt a célja.
Tekintete a táncolókra tévedt.

Majdnem elnevette magát, amikor meglátta Lady Jennát – akit a rossz nyelvek csak „Sir Jennának” csúfoltak –, Merania legkiválóbb lovagját: a nőről lerítt, mennyire feszeng csinos ruhakölteményében; ha teheti, valószínűleg ide is páncélban jött volna el. Ennek ellenére igyekezett magabiztosan táncolni lovagtársával, Sir Erickel. Isabella elkapta a tekintetét, arcát elöntötte a forróság. Kicsit erős ez a bor, vélte. Ekkor észrevette húgát, Rosaline-t is, aki légies könnyedséggel táncolt a terem közepén. Nem mintha őt lehetett volna nem észrevenni: láthatóan remekül érezte magát, jelenlétével szinte beragyogta a termet, mindent és mindenkit elhomályosítva maga körül.

Isabella szomorkásan, leheletnyi irigységgel szemlélte világszép húgát. A hercegnőt Merania legszebb nőjének tartották, ezért kapta a Merania Rózsája becenevet. Számos férfi igyekezett a kegyeibe férkőzni, és Rosaline ezzel tisztában volt. Élvezte és ki is használta a rá irányuló figyelmet. Igéző tekintetével, csábos mosolyával és kecses mozdulataival bármit el tudott érni: ha ő egy jóképű férfire kivetette a hálóját, az hamarosan a lábai előtt hevert. Az ujja köré csavart úriember ezután már nem volt érdekes számára, nyomban új préda, új kihívás után nézett. Sokan próbálták már elnyerni Rosaline szívét, mások viszont úgy vélték, felesleges, hiszen ami nincs, azt nem lehet elnyerni.
Nővére sem volt kifejezetten csúnya, inkább átlagos, ám Merania Rózsája mellett kifejezetten száraz, szürke kórónak érezte magát. Neki is akadtak persze hódolói és kérői – bár ő úgy érezte, ez inkább szól a rangjának, mint önmagának –, ám őket illedelmesen, de határozottan visszautasította. Régen úgy gondolta, a kezéről úgyis édesapja dönt majd, a szíve pedig már réges-régen másé volt – csak éppen az illető nem tudott erről.
Révedéséből mostohaanyja halk, megvető megjegyezése zökkentette ki.

–  Nincs is szebb látvány egy részeg királynőnél. Csak így tovább, mutass jó példát a népnek!
Isabella kedvetlenül tette le poharát. Valahogy már nem kívánta az italt. Ahogyan az ételt sem, holott a díszvacsorára alaposan megéhezett, ám mostohaanyja jószándékú megjegyzése, miszerint az udvari szabónak megint mennyivel bővebbre kellett engednie a koronázási ruhát a legutóbbi próba óta, nyomban elvette az étvágyát.

– Isaaa, gyere táncolni! – Rosaline egyszer csak ott termett előtte. Szeme huncutul csillogott, ahogy nővérére nézett. – Mindenki azt szeretné, ha a királynő neki adná az első táncot. Sorban állnak a megtiszteltetésért, ráadásul csupa helyes fiatalember… hercegek, grófok, lovagok… jó, Vincentet nem adom, de nézd csak, szegény Eric úgyis egyedül jött, ő biztosan örülne neked. Naaa!
Nővére összerezzent.
– Fáj a lábam – vágta ki magát. – Te menj csak, mulass jól, és táncolj helyettem is – sóhajtotta.
– Ahogy gondolod – adta fel Rosaline csalódott arccal, majd elvegyült a tömegben.
– Nem is baj – helyeselt Nerissa. – A leesett korona már épp elég cirkusz volt a népnek.  Ha még a parketten is bohóckodnál, szegények megpusztulnának a röhögéstől.

Isabella nem felelt, arca égett a szégyentől és az indulattól. Mostohaanyja ismét elérte, hogy egy percig se érezze jól magát. Szívből remélte pedig, hogy így, hogy királynő lett, Nerissa majd visszafogja magát egy kicsit, azonban pont fordítva történt: mostohája személyes sértésnek vette, hogy Isabella a kifejezett kérése ellenére sem mondott le a trónról Rosaline, a vér szerinti lánya javára, és ezt éreztette is. Isabella általában nem mert ellentmondani Nerissának. A koronát is csak azért fogadta el, mert tudta, édesapja így akarta volna – márpedig a vágy, hogy hőn szeretett apja kívánságát teljesítse, erősebbnek bizonyult a mostohájától való félelménél.
A királynő behunyta a szemét. Szinte számolta a másodperceket, mikor szabadulhat végre, és távozhat úgy, hogy ne sértse az illemet. Úgy érezte, ennél rosszabb már úgysem lehet.
Mekkorát tévedett!

Szinte a semmiből egy alacsony, kövérkés öregasszony termett az asztala előtt. Az újdonsült királynő észre sem vette, mikor és hogyan került oda. A banya külsejű asszonyság szeme nem sok jót ígér, tekintete zavart volt és ideges.
– A szent korona a földre hullott! – jajgatott. – Ez nagyon rossz ómen, felség! Az új uralkodó nem sokáig maradhat trónján! Romlásba dől ez az ország! Jaj nekünk!
A zene nyomban elhallgatott, minden tekintet a királynő asztalára irányult.
Pompás, gondolta Isabella, éppen erre volt most szükségem… Kínjában már nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Ekkor jeges borzongás futott végig a gerincén, hiszen tudatosult benne, hogy fogalma sincs róla, ki ez a nő: nem látta sem a trónteremben, sem az ünnepségen egészen idáig, ráadásul varjúszerű öltözékével kirítt a tömegből. Hol volt eddig, és hogy került ide?

– Ostoba, babonás vénasszony! – A határozott férfihang az égzengés erejével dörrent. – Mit merészel? Hordja el magát és az ostobaságait, de most rögtön, és imádkozzon az Őrzőhöz! – Peter főpap érzékelte a „veszélyt”, és nyomban odasietett. Szeme villámokat szórt.
Az öregasszony szúrós tekintettel nézett vissza rá.
– A túl hamar felragyogó csillag hamar leáldozik – mondta egyszerűen, és öreg lábain meglepően gyorsan haladva elvegyült a tömegben. Peter gyilkos tekintettel nézett utána.
– Ezt nem ússza meg! Felség, ha utasítja az őrséget, hogy fogják el, én akár még ma…
– Hagyja csak – csitította Isabella. – Ez a szerencsétlen, idős asszony biztosan nem akart semmi rosszat. Talán kicsit bomlott is szegény, lehet, nem is tudja már, miket beszél. Kérem, legyen vele elnézőbb.

– Elnézőbb? Nézze, felség, én elnéző és türelmes vagyok az idős emberekkel, az ostoba babonákkal viszont a legkevésbé sem. Talán a megfelelő oktatással, vagyis a Szent Könyvben leírtak alapos tanulmányozásával végleg eltűnnének. Feltételezem, az édesapja beszámolt önnek az új iskola építésének tervéről.
– Igen, tudok róla. Szeretném is megvalósítani. – Isabella szeme felcsillant. Annyi ötlete volt!  – Úgy vélem, igen hasznos lenne, ha minden…

– Bocsásson meg, de úgy vélem, az államügyek ráérnek holnapig – fordult Nerissa a főpaphoz. – A lányomnak biztosan megterhelő most ilyesmivel foglalkozni. Ez az este az ünneplésről szól.
Isabella mély levegőt vett. Pedig egy egész másodpercig jól érezte magát!
– Teljesen igaza van – látta be Peter. –  Holnap viszont mindenképp szeretném átbeszélni önnel a dolgot, felség.
– Ez csak természetes – bólintott a királynő. A férfi arcát látva rájött, hogy ő is legalább olyan jól „szórakozik” ezen az ünnepségen, mint ő.
– Borzalmas ez a zene – váltott témát a főpap. – Bűn, amit ez az udvari bolond a hegedűvel művel. Ha ezt meggyónja, az legalább húsz Miőrzőnk lesz, de ha nem hagyja abba hamarosan, harminc is lehet.

Isabella halkan kuncogni kezdett, ám a főpap csodálkozó-rosszalló tekintetéből rájött, hogy teljesen komolyan mondta.
– Khm, bocsánat  – sütötte le a szemét.
– Már megbocsásson, de Barnie-t személyesen kértem fel, hogy zenéljen ezen a jeles eseményen. Én nagyon kedvelem a zenéjét – közölte Nerissa vicsorgásnak beillő mosollyal. Barnie, az udvari bolond alapvetően ügyes hegedűs volt, de pár pohár ital után, amelyet a legkevésbé sem vetett meg, a játékát bármelyik szerelmes macska megirigyelhette volna.
Peter elgondolkodott, majd vállat vont.
– Végül is, a pocsék zenei ízlés nem bűn – hümmögte.
Isabella nem értette, hogy tud Peter ennyire nyugodt maradni. Ha őrá nézett volna úgy Nerissa, mint most a főpapra, ő már a leggyorsabb menekülési útvonalat kereste volna.

A kínos beszélgetést Rosaline csengő kacagása zavarta meg, mely egészen az asztalig elért. A hercegnő általában ügyelt rá, hogy nyilvános helyen betartsa az illem szabta határokat és kereteket – feszegetni szokta és szerette is ezeket, de át nem lépte volna őket. Most viszont (talán a pár pohár bor hatására) leplezetlenül kacérkodott Sir Vincenttel, az aktuális kedvencével. A fiatal lovag kiváló eredményeket mutatott fel a megnyert lovagi tornák és az összetört női szívek számában egyaránt. Kivételesen jóképűnek tartották, és sok hölgy epekedett utána, ám Isabella véleményét egyetlen szóban össze lehetett foglalni róla: bájgúnár.

– Úgy látom, a hercegnő igen jól szórakozik. – Peter hangja tele volt rosszallással. – Az a ruha pedig kissé kihívó, nem gondolja? Na és ez a viselkedés! Nem vagyok benne biztos, hogy ez… helyénvaló.
Isabella majdnem elnevette magát. Kihívó? Talán egy kissé, hiszen tökéletesen látni engedte a hercegnő csinos alakját, de ez legalább nyakig zárt volt, csak az áttetsző barna csipke sejtetett valamit (azaz nagyon is sokat), mégis, ahhoz a köldökig kivágott ruhakölteményhez képest, amelyet eredetileg fel akart venni, kifejezetten szűzies volt. Nerissa és ő csak közös erőfeszítéssel tudták kiimádkozni a hercegnő kezéből az említett ruhadarabot, mire Rosaline ezt a rózsaszín-barna, szorosan testhez simuló csodát választotta helyette.

– Rosaline egyszerűen… ilyen – sóhajtotta. – Hiszen csak tizenhat éves. Pár év, és megkomolyodik. – Vagy nem, tette hozzá magában.
– Ha megengedi, felség, ilyen idősen ön nem így viselkedett.
A királynő ezt elismerésnek vette.
– Meglehet. Végül is, nem vagyunk egyformák. Viszont most már későre jár. – Örömmel vette észre, hogy eljött az idő, amikor anélkül távozhat, hogy megsértené az illemet. Gyorsan felkelt hát a helyéről. –  Én most visszavonulok, holnap hosszú nap lesz. További jó mulatást!
Ahogy elindult az ajtó felé, észrevette, hogy egy ismerős alak közeledik felé. Kissé elpirulva megszaporázta lépteit, hogy elkerülje a találkozást, ám szétszórtsága miatt az ajtóhoz érve majdnem beleütközött a hűséges királyi tanácsadóba, Lawrence-be.

– Bocsánat – hebegte.
– Felség! – hajolt meg az ősz hajú férfi. Arca zaklatott volt. – Éppen önt keresem. Végre vannak hírek. Ezt a levelet az imént hozta a postagalamb, és…
– Hadd lássam. – Isabella remegő kézzel tekerte szét a papírt. Szemével végigfutott az üzeneten. Arca egy árnyalattal fehérebb lett.
– Jaj, ne – nyögte. – Ez rettenetes!