A sötétség angyala – 13. Életveszély

Az iskola tornaterme. Középiskolás koromban de utáltam ezt a helyet, pedig most külön hasznunkra vált! Amint megérkeztünk, rögtön átöltöztünk, és igénybe vettük a sporteszközöket. Jól felszerelt iskola.

Nagyon örülök, hogy lejöttünk ide, hisz a küzdelmet is gyakorolni kell egy olyan helyen, ahol semmi és senki se sérülhet meg.
Kata: Jézusom, Oli, az ükanyánk is erősebbet üt!
Oli: Én a helyedben nem várnám meg, hogy tényleg dühbe jöjjek.

Ám pár óra múlva Olinak váratlanul eszébe jutott, hogy ez talán mégse volt olyan jó ötlet. Emiatt elkezdett nyafogni, ami- valljuk be- nem állt valami jól neki.
Oli: Biztos jó ötlet ez? Mi van, ha lebukunk?
Ármin: Elfutunk. Nálunk gyorsabban senki se fut.

Lejla: Mit állsz ott? Ha csak ácsorogsz, nem ér az egész semmit.
Oli: Nincs kedvem.
Ármin: Miért? Egy kis testedzés nem ártott meg soha senkinek.

Kata: Mellesleg nagyszerű alkalom arra, hogy leadj egy-két kilót.
Oli: Ez annyival hitelesebb lenne, ha nem csak a tükör előtt billegetnéd magad. Különben se akarok fogyni. Így is húsz kilóval biztos kevesebb vagyok, mint emberként.
Kata: Szegény, el ne fogyj! De amúgy mitől félsz, már mégis?

Pont abban a pillanatban hallottunk egy durranó hangot, és megjelent egy fekete lyuk is a falon. Csupán néhány centire Oli fülétől! Gondolom a híres vámpírellenes lövedék lehetett. A füzetet pedig még meg se mutattam senkinek. Egyszerűen megfeledkeztem róla.
Oli: Például attól!

Felnéztünk. A galériában egy csomó vadász állt, férfiak és nők egyaránt, és hatalmas fegyverek voltak náluk. Tüzet nyitottak ránk!

Mi pedig vadul rohanni kezdtünk, és rohantunk a hatalmas vasajtó felé! Az jelentette a kiutat! Az ikrek ki is jutottak. De mi van velem és Árminnal? Hát, nekünk nem volt ekkora szerencsénk.

A vasajtó pont az orrom előtt csukódott le! Az egyik vadász tette. Majdnem el is talált, és bár nem tudott volna ártani, Ármin elhúzott az útból. Szinte transzban voltam, úgy néztem szét. Hirtelen magamhoz tértem.

Lejla: Megőrültél? Kijuthattam volna, ha elkapom az ajtót.
Ármin: Bocsánat, ez egy megszokás, amit a hosszú vámpírlét se tudott kiölni belőlem. Akihez közel állok, mindig meg akarom védeni.
Lejla: Tudok magamra vigyázni. Te viszont elvágtad a menekülési utat!

Ármin: Az egyiket!
Elvégre ott volt még a hátsó ajtó. Nagy iramban rohantunk felé. A vadászok lőttek közben ránk, de szerencsére nem találtak el. Túl gyorsak voltunk, így alig egy-két másodperc alatt elértük az ajtót.

Ehhez a szűk folyosóhoz vezetett.
Ármin: Óvatosan! Szerintem elvesztettek minket, így nem tudják, hogy itt vagyunk. Maradjon is így!
Lejla: Egyetértek.

Azonban véletlenül meglöktem egy polcot, és egy csomó minden leesett róla. Hihetetlen zajjal járt!
Távoli hang: Ott vannak a bestiák!
Lejla: Ezek minket akarnak!

Ármin: Most nézd meg, mit tettél!
Lejla: Erre nincs idő! Futás!
Most már az se érdekelt, ha meghallanak minket. Észrevettek, úgyhogy az egyetlen dolog, amit tehetünk az volt, hogy mentjük az irhánkat. A vadászok fegyvereivel és páncélzatával a gyorsaságunk az egyetlen előnyünk.

Ármin: Kiértünk, de a kapu zárva.
Lejla: Kerítésen át tudunk mászni?
Ármin: Az túl lassú lenne. Különben is, jön föl a Nap!
Lejla: Vagy lelőnek, vagy megégünk. Melyik a jobb halálnem?

Ármin: Nem fogunk meghalni, ezt megígérem neked.
Felemelt egy csatornafedőt.
Ármin: Itt a kiút.
Lejla: Ez mély!
Ármin: Az ne zavarjon, bízz bennem!

Szerencsére talpra estem, akárcsak egy macska. Kis idő múlva hallottam Ármint is földet érni. Hátranéztem, és ott volt nem sokkal mögöttem. A csatorna sötét volt, mégis jól láttunk. Egy újabb előny az emberekkel szemben. Mellesleg nekik létrát is kell szerezniük, ha le akarnak jutni. Feltéve, ha nem akarják kitörni a nyakukat is tolószékben kikötni.

Lejla: Ezt megúsztuk!
Ármin: Ne bízd el magad! Az emberek lejöhetnek, mennünk kell.
Lejla: Hova?
Ármin: Ahova ez az alagút vezet.

A folyosók büdösek voltak, a falak nedvesek. Pont olyan, mint a klubunkba vezető út.
Lejla: Remélem, leráztuk őket.
Ármin: Én is.
Távoli hangok: Hol vannak? – Meglesznek, ne aggódj! – A főnök nagyon fog örülni.

Ármin: Futás!
Amilyen erővel megragadta a kezem, valószínűleg el is törte volna, ha ember lennék. Már nekem kicsit fájt, de a vészhelyzet miatt egyikünk se törődött vele. Futottunk!
Távoli hangok: Hű, egyszerre kettő! – Kapjuk el őket! – Halál rájuk, jobbat nem érdemelnek! – Vérszívó dögök!

Találtunk egy lyukat a falban, egy pici barlangot, ahol ketten pont el tudtunk bújni. Tehát fedezékbe vonultunk, és megvártuk, hogy az ellenségek szép lassan elhaladjanak.
Ármin: Tiszta a levegő.

Lejla: Ez meleg volt!
Ármin: Még nem voltunk biztonságban. Éppen ellenkezőleg! Tudják, hogy itt vagyunk.
Lejla: Akkor haladjunk.
A barlang szájától nem messze volt egy kisebb útelágazás, a vadászok láttuk, hogy az egyik utat választották. Mi pedig a másikat.

De hamarosan találtunk egy másik útelágazást, ahol már nem volt ennyire egyértelmű, hogy merre menjünk. Mindkét út ugyanolyan széles volt, és egyik se csalogató.
Lejla: És most hogyan tovább? Szerintem menjünk jobbra!
Ármin: Nem, menjünk balra.
Lejla: Miért pont balra? Én jobbra akarok menni.
Ármin: Én idősebb vagyok, úgyhogy balra megyünk! De ha nem akarod, hogy valaha is élve lássanak, akkor menj nyugodtan jobbra!

Végül balra mentünk.
Lejla: Te amúgy honnan tudtad, hogy erre kell menni?
Ármin: Ismerem ezt a helyet, mint a saját tenyeremet.
Lejla: Miért, mi ez a hely?
Ármin: A vámpírok kazamatarendszere volt még a második világháborúban.
Lejla: Te részt vettél a háborúban?

Ármin: Mint minden vámpír. De abban a részben, ami nem szerepel a történelemkönyvekben. Akkoriban egyszerre két háború zajlott: az emberek értelmetlen öldöklése és a vámpírok állandó létharca a vadászok ellen. Pont, mint most. De nem akarok erről beszélni. A legszebb időszak még jóval a két világháború előtt volt.
Lejla: Legszebb? Mosógép se volt, nemhogy tévé meg internet!
Ármin: Nem hiányzott. Visszamennék oda bármikor.
Lejla: Júliához?

Igen, mindig nő van a dologban, aki természetesen nem én vagyok.
Ármin: Nem.
Lejla: Nem értem.
Ármin: Nincs mit érteni. Amióta ismerlek, más fényben látom a dolgokat. Júlia kivágott, amint meglátta, mivé lettem. Biztos nem szeretett.
Lejla: Biztos csak olyan rögeszméi voltak, mint apámnak. Attól még nem rossz ember egyik se.

Újabb útelágazás, újabb választás.
Lejla: És most merre?
Ármin: Nem tudom. Hadd gondolkozzak…
Lejla: Azt hittem, ismered ezt a helyet, mint a saját tenyeredet.
Ármin: Jó, tényleg ezt mondtam, de régen jártam már itt. Több mint 60 évvel ezelőtt! De ha eleget gondolkozom rajta…

Távoli hangok: Reggelire otthon leszünk!
Lejla: Gondolkodási idő lejárt! Van egy gyorsabb módszer.
Erre elővettem egy kis öngyújtót a nadrágomból, és meggyújtottam vele a trutyit a földön. Sose dohányoztam, de néha jól jön, ha van egy ilyen.

Ármin: Mi a francot művelsz? Ezzel magunkra vonod a figyelmet!
Lejla: Ez nem szerepelt a terveim között, de segít utat találni. A tűz mindig arra fordul, amerre oxigéndúsabb a levegő, már ha van itt egyáltalán levegő. Mindegy, szóval, menjünk amerre fordul.
Ármin: Jól van, szájhős. Akkor menjünk a tűz irányába, de gyorsan, még mielőtt elterjedne. Van olyan rossz, mint a Nap.

Levettem a fölsőmet és rádobtam a tűzre, hogy eloltsam. Ármin nem is kicsit jött zavarba a mutatványtól. Még jó, hogy a vámpírok nem tudnak elpirulni!
Lejla: Nincs több tűz.
Ármin: De a vadászok a nyomunkban vannak!

Gyorsan felöltöztem, és gyors futásnak eredtünk.

Ám hamarosan újabb akadályba ütköztünk! Már megint! Most egy hosszú szakadék volt előttünk.
Ármin: Leugorhatnánk az aljára, de akkor hogyan másznánk ki?
Lejla: Ez bonyolult. De túl kell élnünk. Nem halhatunk meg most.

Két lépést tettem hátra, majd futottam! Vadul futottam, majd elértem a szakadék szélét. Ott elrugaszkodtam a talajtól, és ugrottam! Át a szakadék felett!

Kicsit féltem a földet érés pillanatától, de félelmeim alaptalannak bizonyultak. Ismét talpra estem, ez az egész akrobatika a nem létező véremben van, ezek szerint.
Ármin: Nem is tudtam, hogy ilyet is tudunk.
Lejla: Gyere, próbáld meg te is!

A társam is hátrált egy picit, majd ő is ugrott egy hatalmasat. Mellettem landolt, és mindketten hangos nevetésben tört ki. Túléltük!
Lejla: Itt már nem kaptok el, csúnya vadászok! Ha el akartok kapni, növesszetek szárnyakat! Ekkorát úgyse tudtak ugrani. Esetleg szívesen megharapunk, azon ne múljon, de akkor magatokra kell vadásznotok.
Ármin: Jól van már, Lejla!

Lejla: Miért van itt ez a gödör?
Ármin: Víztározó volt.
Persze egy teendő még maradt: kijutni. Valahogy. De sietni már nem kellett. Ám egy akadály még volt hátra.

Lejla: Jaj, ne! Zsákutca. Sose látnak minket ingyen!
Ármin: Kicsit több optimizmussal, ha lehet!
Ármin kilökött néhány téglát a falból, és éppen elég nagy lyuk keletkezett, hogy kimásszunk. Úgy is tettünk.

Egy eldugott kis sarokban voltunk, ahonnan rövid séta után eljutottunk egy metróállomásra.
Lejla: Na, ezt is túléltük.
Ármin: Hát igen. Sajnálom, hogy eleinte nem bíztam benned.
Lejla: Nem bíztál bennem? Észre se vettem.

Lejla: Senki se bízik bennem, tudom. Azt hiszi mindenki, hogy nem tudok semmit és csak feltűnést keresek. De ez nincs így.
Ármin: Tudom, hogy nincs így. De vagy a legokosabb, legjobb humorú, legkedvesebb és nem utolsó sorban legszebb lány, akivel egész létezésem során találkoztam.
Lejla: Stipi-stopi! És mi van Júliával?

Ármin: Júlia régen meghalt, és életében se viszonyozta érzéseimet. Ideje továbblépnem. És ehhez jobb személyt keresve se találnék.
Lejla: De nemrég még azt mondtad, Júlia maga a tökély, akinek lehetetlen átvenni a helyét. Így volt vagy nem így volt?
Ármin: Tévedsz. Azt mondtam, olyan szép arcot nem láttam se előtte, se azóta. De szebbet már igen- a tiédet. Meg különben is, kíváncsi voltam a reakciódra.

Ármin: Láttad volna az arcod akkor!
Lejla: Te kis…

Nem hagyta végigmondanom. Igen, ez a legjobb módja annak, hogy egy férfi elhallgattasson egy nőt. Főleg mivel mindent komolyan is gondolt. Ezzel ez lett létezésem legszebb napja. Már ezért megérte átalakulnom.