A sötétség angyala – 5. A betondzsungel törvénye

Sokáig bolyongtunk az éjszakában. Eleinte céltalanul. Illetve a többieknek csak annyi célja volt, hogy megmutassák, milyen romantikus is tud lenni városunk éjszaka. Világ életemben féltem a sötét utcáktól, de most mégis elememben éreztem magam, és minden nagyon tetszett. Biztos a vámpírléttől van.

Oli: Nincs is szebb, mint a belváros éjszaka.
Kata: Élvezd ki! Öt-hat óra múlva napkelte.
Lejla: Szörnyű lehet, hogy csak sötétedés után lehettek kint.
Ti? Most már én is. A többiek pedig kinevettek. Ármin végül meg is indokolta a hirtelen jött jókedvet.

Ármin: Már megszoktuk. Különben sem ilyen szigorúak a dolgok.
Lejla: Anya szerint a napfény halálos.
Ármin: Lehet, de itt is számít a mennyiség. Ha fél-egy óránál kevesebbet töltesz a napon, nem lesz tőle semmi bajod. Kicsit csípni fog, igaz, de ártalmatlan, ha nem túl magas az UV sugárzás. De azt ne várd, hogy elkezdj csillog-villogni, mert olyan nem lesz!

Ármin: Egy és három óra között égési sérülések, ájulás, gyöngeség jellemző. Három órán túl halálos.
Akár egészségügyi tanácsadásnak is elment volna. Bár lehet, hogy itt ezt a kisbabák is tudják. Már ha vannak kisbaba vámpírok.
Kata: De a szemed különösen érzékeny, ezért mindig viselj napszemüveget! Akkor is, ha csak öt percre mész ki.

Kata: Nekem van hat pár. Választhatsz belőle.
Lejla: Köszi!
Oli: Ez tehát a vámpírok első szabálya. Van még kettő, de azok inkább törvények. Szigorúan be kell őket tartani.
Lejla: Szigorú? Törvény? Ez nem hangzik olyan jól.

Oli: Törvények nélkül nincs rend. Mindenkinek kell, fontos.
Lejla: Oké, mondjátok!
Ármin: Akkor kezdem én a legfontosabbal.

Ármin: A legfontosabb az, hogy egy vámpír se árthat egyetlen élőlénynek. Mi gyakorlatilag meghaltunk, és a holtak nem háborgatják az élőket.
Lejla: Tehát nem csapolunk meg senkit. De apa sze-…

Kata: Már megint apa így, apa úgy. Felejtsd el! A valóság az, hogy nem iszunk élő emberből.
Oli: Az őseink még azt tették, hiszen a törvények csak 1945 óta léteznek. De mi civilizált lények vagyunk.
Kata: Pontosan.

Egy újabb dolog, amiben apa tévedett. De akkor miért? Lényegtelen.
Lejla: Oké, értem. De ez nem lesz probléma. Nem vagyok agresszív fajta. Nekem tetszik ez a törvény.
Oli: Helyes!
Lejla: Mi a harmadik?

Oli: Titkold a kilétedet!
Lejla: Tessék?
Oli: Gyorsabban tudsz futni, mint bármelyik élőlény. Fel tudnál emelni fél kézzel egy kamiont. Látsz a sötétben, jól fejlett érzékszerveid vannak, ugye?
Lejla: A’szem.

Oli: Nos, ez mind szép és jó, de az emberek számára ez nem természetes. Ha bele akarsz a környezetedbe, ne gyakorold a képességeidet nyilvánosan. Azzal csak magadra vonnád a vadászok figyelmét.
Lejla: Értem. Illetve nem pontosan.
Oli: Mit nem értesz?

Lejla: Világító szemeink és agyaraink vannak. Azt hogy rejtsük el?
Kata magában kuncogott, majd taglalta:
Kata: Először is nem agyarak, szemfogak. Azt könnyen orvosolhatod: ne vigyorogj!

Ármin: A szemeken meg segít a napszemüveg, amit amúgy is hordanod kell.
Lejla: Csöppet se lesz feltűnő télen napszemüvegben flangálni.
Ármin: Azzal ne törődj. Szóval értesz mindent?
Lejla: Igen. Csak rövid időt tölthetünk napon, azt is napszemüvegben, nem bánthatok senkit és ne viselkedjek feltűnően.
Mintha visszamentem volna a suliba.
Ármin: Látjuk, mindent értesz. Akkor jön az újabb fontos téma: az élelemszerzés.

Lejla: Betörünk kórházakba, klinikákba, laborokba és ellopjuk a készleteket. Gondolom én.
Kata: Gratulálok, átment a vizsgán.
Lejla: De az első törvény az, hogy nem árthatunk senkinek. Az a vér arra való, hogy segítsenek vele az embereken. A vér nélkül meghalnak sokan.
Ármin: Ez igaz, de nincs más választásunk. Nekünk szükségünk van táplálékra. Egy egész embernyi adag nem kell, de ha elkezdünk megcsapolni egy élő áldozatot, lehetetlen megállni. De elég havonta egyszer táplálkoznunk, így csak félévente egyszer kell lopnunk. Nekünk se tetszik, de ez van.

Így már megértettem. Igazságtalan ugyan beteg emberektől lopni, de még igazságtalanabb ölni. Remélem, lesz időszak, amikor már nem gyűlölöm magam a vérivásért.

Közben egy aluljáróhoz értünk, és lementünk. Eddig az egyetlen dolog, amitől a sötét utcáknál is jobban féltem, a sötét aluljárók voltak. De meglepő módon most ismét magabiztos voltam. Nem is értem már az egykori gyerekes félelmeimet. Sötét van, föld alatt vagyunk. Na és? Oké, a világ egyik legerősebb és leggyorsabb lényeként könnyen nevettem ki korábbi gyönge, halandó önmagamat.

Az aluljáróban nem igazán szóltunk egymáshoz, én csak mentem a “falka” után. Elég érdekeset tapasztaltam. Volt előttünk egy telefonfülke. Ármin, miután meggyőződött róla, hogy senki se lát minket (bár eléggé eldugott helyen is volt az a fülke), fél kézzel arrébb mozdította az egészet! Csak lestem!

Kata: Csukd be a szád! Kilátszik az összes “agyarad”! Amúgy te is meg tudnád csinálni, nem nagy kunszt.
Lejla: Á, tényleg nem. Elvégre egy telefonfülke egy pihe könnyű dolog, amit bárki fél kézzel mozgathat.
Kata: A szomszéd Mari néni nem. Amúgy látszik, hogy tegnap még ember voltál.

A fülke mögött volt egy keskeny, sötét folyosó. Beléptünk. Kata jött utoljára, ő tette vissza a helyére a telefonfülkét, hogy bebizonyítsa, nem csak Ármin tud ilyet. A folyosó nedves volt és csatornaszagú, de végigmentünk rajta.

El nem hiszi senki, hogy mi volt a legvégén! Egy kész nagyterem, csak vámpíroknak!
Oli: Ez itt a búvóhelyünk, elzárva a világtól.
Lejla: Nem semmi hely. Nem is gondoltam volna, hogy létezik!
Ármin: A város vezetősége se tud róla. Ez a hely legnagyobb szépsége.
Kata: Mellesleg én vagyok a DJ!

Nő: Késtél!
Kata: Sajnálom, csak új tagja van a klánunknak, és…
Nő: Nincs kifogás! Menj, és indíts valami zenét!

Kata valami ötvenes évekbeli rock ‘n’ roll számmal kezdte. Gondolom Elvis lehetett, de nem vagyok otthon ennek a korszaknak a zenéjében.
Oli: Azt javaslom, üljünk le!
Ármin: Üljünk!

Lejla: Itt adnak vért?
Ármin: Dehogy adnak! Mindenki magáról gondoskodik.
Lejla: Akkor minek ide bárpult?
Oli: Mit tudom én! Dísznek!
Lejla: Jogos.

Lejla: Amúgy hány hozzánk hasonló klán van a városban?
Ármin: Csak 10-15. Las Vegasban állítólag 500 is van, de mi szeretjük alacsonyan tartani a számunkat.
Lejla: Engem mégis megmentettél.
Oli: Legyél hálás.
Lejla: Oké…

Azért tudni szeretném, van-e különleges oka. Bár lehet, hogy csak bűntudata volt, amiért elütött. Esetleg csábította a vérem, de abba nem igazán akarok belegondolni. Azt mindenesetre remélem, hogy nem azért, hogy elkaphassa a fővadászt. Már ha létezik egyáltalán…

Lejla: Valahogy pénzt is keresnetek kell, mármint számlákra meg ilyenekre. Hogy?
Oli: Terike dúsgazdag. Úgyhogy a jelentéktelenebb dolgokat, mint a számlákat, ruhákat, tisztálkodási szereket kifizeti ő. A fontosabb dolgokért, mint például TV, számítógép, mobiltelefonok, PC újságok, MP-akárhánylejáttszók, megdolgozunk. Én például éjjeli őr vagyok egy gyárban, de ma szabadnapos vagyok. Kata is jut némi bevételhez DJ-kedéssel.

Kata: A most következő szám néhány éve a mindenkori kedvencem!
És lejátszott egy csupán egy-két éves rockszámot.

Lejla: Ez a kedvenc számom!
Ármin: Akkor jössz velem táncolni?
Lassú szám ugyan, de belementem. Ennyivel tartozok neki, amiért nem hagyott meghalni. Oké, ez most hülyén hangzott.

Eddig az egyetlen három ember, akivel táncoltam Jani, Henrik, Márk, és az apám voltak. De Ármin biztos jobb mindegyiknél. Bevallom, nem is tudtam lassúzni, de Ármin nagyon jól tudott vezetni.
Lejla: Jól táncolsz.
Ármin: Köszönöm.

Lejla: Kata is remek DJ.
Ármin: Csak egy kicsit idegesítő néha.
Lejla: Nekem semmi bajom vele. Kedves lány.
Ármin: Hát, ha egy fedél alatt élsz vele hosszabb ideig, rájössz milyen is igaziból. És hidd el, kénytelen vagy.

A “kénytelen” szótól megugrottam. Ármin látta rajtam, hogy mennyire összezavarodtam. Láttam rajta, hogy nem szívesen állít kész tények elé, de kénytelen volt:
Ármin: Nézd, a családoddal nem működne. Nálam se működött, pedig az én apám nem volt vámpírvadász.
Lejla: Veled mi történt?
Ármin: Elmesélek mindent, csak gyerünk egy csendesebb helyre.

Bólintottam, és átmentünk egy ajtón át egy újabb folyosóra, ami a gyűlésterembe vezetett.