
A kő rejtélye – 19. A múlt árnyai
Ébredésemkor úgy gondoltam, felmegyek és megnézem, mik történtek az éjszaka.
– Hagyd békén anyát! – bömböltem, könnyeimet próbáltam visszatartani.
Amikor apa meglátott, elengedte anyát, és mielőtt ő jött volna közelebb, én haladtam előre, egészen az orra elé, félelmet nem ismerő arccal – pedig eléggé féltem.
Anya sírása és apa ördögi mosolya tette nálam ki a pontot a mondat végére. Behúztam egy erőset apának, amitől megbotlott, de még mindig talpon volt. A szemét és a száját sem láttam a hajától.
Szívesen visszavágtam volna, de féltem. Az ütés, amit végrehajtottam, az nálam baromi nagy szó volt. Futni kezdtem.
Szerencsére annyira ittas volt, hogy elesett a lépcsőn, és aminek ütközött, az asztal lába volt. Hangos reccsenéssel tört ketté, és ráesett az egész. Olyan gyorsan futottam, hogy nem tudtam a tekintetébe nevetni, és kedvem sem volt ahhoz. Hosszú rohanásom során megláttam egy elhagyatott részt. Bebújtam az egyik garázsba, és ott töltöttem a napomat az éjszakával együtt.
Álmatlan éjszakám volt. Állandóan azt képzeltem, hogy lépeget valaki a garázson kívül, és az a valaki az apám. Embernek sem mondható el, ennyi bűnt a pap sem, de még az Isten sem bocsátja meg neki gyónáskor. Mindig is önfeláldozó ember voltam. Talán ez a dolog pont akkor változott meg, amikor elhagyott valami.. vagy valaki.. Lényegében a hatodik érzékem kapcsolt, és hajnali 4-kor hányingerem lett, fájt a fejem és nem tudtam talpra állni, de lehet, hogy ezt csak a hetekben átélt stressz okozta.
Reggel úgy gondoltam, hazamegyek. Rossz ötlet volt. Anyát láttam meg meztelenül a földön. Pontosítok: Anya holttestét. A látvány borzalmas volt. Eltakartam a szememet, oda sem mertem nézni. Nem voltak vérnyomok, semmi ilyen. Valószínűleg az apámnak nevezett élőlény addig kínozta őt, ameddig csak bírta.. sőt, lehet, hogy a halála után is.
– Lányom…
– Ne hívj engem így! – ordítottam, miközben könnyeim potyogtak a földre.
– Ezt nagyon nem kellett volna, kislá…
– Mondtam, hogy ne hívj engem így! – bömböltem, és felszaladtam az emeletre.
Elindult felém, de én erre felfutottam az emeletre, be az egyik szobába, amit nem szoktunk használni. Sosem voltam még abban a szobában.. vagy legalábbis nem tudok róla. Gyorsan bezártam az ajtót, majd felfigyeltem a padlóra és a falra, ami tele volt piros-zöld foltokkal. Végül kettő pisztolyt vettem észre. Leültem az egyik székre, majd fejemet az asztalnak támasztottam. Közvetlen előttem volt a pisztoly.
– Édes pici lányom! Nem menekülhetsz, nem bújhatsz el sokáig! Ne aggódj, együtt kerülünk a pokolba!
Az a pisztoly egyre rokonszenvesebbnek tűnt, de mit kezdjek vele? Öljem meg magam, és kíméljem meg a testem apám fojtogatásától? Netán öljem meg apát, és meneküljek el? Nem.. én nem vagyok gyilkos, nem lehetek gyilkos.. vagy mégis? Nem tudtam mit tenni, cselekednem kellett.
– Tedd el azt, lányom. Szebb halál, hogyha együtt halunk meg. Ne rontsd el ezt a szép pillanatot!
– Megölted anyát.. – mondatom közben egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
– Lányom, figyelj ide! Apád megölt engem. Gyilkold meg őt, én pedig eltűntetem a nyomokat, úgy, hogy az úgy látszódjon, mintha öngyilkos lett volna.
– Nem vagyok gyilkos!
Apa nyílván nem látta anyát, mert csak én látom a szellemeket.
– Igen, nem vagy az. Én viszont igen – ekkor elindult felém, de én gyorsabb voltam, és lőttem.
Apa a földre roskadt, és vérezni kezdett. Én pedig könnyező szemmel kiszaladtam a házból, a pisztolyt pedig eldobtam. Azóta sem derült ki, hogy én voltam a gyilkos.
– Most már tudod, mért látom a szellemeket, és az igazságot is tudod.
A lány ekkor rám nézett, és várta, hogy válaszolni fogok, azonban én csak a földet néztem.
– Chris.. haragszol? – kérdezte Linda.
– Meg kell emésztenem – próbáltam nyugtatni magam, közben a fejemet masszíroztam, azonban a lány ezt nem engedte, csak közelebb jött hozzám, és megcsókolt.
Ez a csók mindennél többet ért..
Ezeket is érdemes megnézni

A kő rejtélye – 14. Kutatás nyomok után
2018. január 16.
A kő rejtélye – 7. Közvetlen az eset után
2018. január 16.