A kő rejtélye – 18. Élned, vagy halnod kell

– Linda, szerinted tényleg képesek vagyunk legyőzni Briant? – kérdeztem a lánytól.
– Már hogyne lennénk? Vagyunk olyan erősek, mint Ő. Helyretapossuk azt a rakoncátlan szemét, hogy ott bámult minket, mikor éppen.. khm.. – dühöngött.
– Nem volt szép tőle, az biztos. Remélem, tudod, hogy ha most nem állítjuk meg, akkor vége van mindennek.
– Vége van, az biztos. Ha a harmadikat is megtalálja, akkor másoknak is rossz lesz, és vehetjük úgy, hogy még jól is jártunk, miközben alulról szagoljuk az ibolyát – sóhajtottam, majd megláttam a sáros focipályát.
Sétálás közben esni kezdett az eső, így szinte fürödni lehetett az iszapban. Egy elhagyatott területen volt ez a focipálya, de nem stadion formájában, hanem egy játszótérhez hasonló, de itt a football volt a középpontban.

Brian még nem érkezett meg, mikor odaértünk, így le kellett ülnünk a sárba, és nem tudtunk mást tenni, mint várni. Közben beszélgettünk a múltról, mely sötéten állt mindkettőnk élete mögött. Egy óvatlan pillanatban megérkezett a mágus. Napszín sárga villanás közepette jelent meg előttünk, és a kőből nyert energiát.

– Nos, kezdhetjük, Brian-papa? – kérdezte Linda, miközben támaszkodva kelt fel a földről.
– Nincs mit elkezdenünk. Megöllek titeket, és ennyi. Nem tudtok megállítani. Most azt hiszitek, hogy könnyen mehet, de Chrisszel elég nehezen, aki még a varázslásra sem képes, rólad pedig nem is beszélve, – nézett Lindára – ugyanis ennyire gyenge varázslatokkal nem nagyon néznék egy ilyen hatalmas ember szemébe.
– De elszállt valakinek a fellegekbe az egója. Hány éves is vagy? Ötven, hatvan? – vágott vissza Linda, de Brian már nem habozott.

Engem egy – az ő szavaival élve – gyenge varázslattal küldött a kapufának, és Lindát vette célba. A mormogott varázslat után Linda hátraesett, és a sár súrolta az arcát. Ökölbe szorított kézzel kelt fel a helyéről, az idegesség látszott az arcán, ami egyáltalán nem volt meglepő. Sajnáltam Lindát, hogy én gyorsabban támadtam meg, mint a lány Briant.

Közelebb szaladtam hozzá, és a bal lábam által küldtem a földre.
– Ezt Lindáért kaptad! – ordítottam neki, miközben hanyatt estem én is a sárba a lendület miatt.
– NEM GYŐZHETTEK! – ordított a mágus, mire belerúgtam az egyik bordájába, amitől felkiáltott.
Még mielőtt bármit is tudtam volna tenni, összedörzsölte a két kezét, amitől elektromos hatás jött létre a tenyerei között, megfogta a bal lábam – amellyel a földre küldtem – és elrepített a focikapunak. Egy ideig ott szenvedtem, mert úgy bevertem a tarkómat, hogy ki is vérzett.

– Nem értitek, hogy nem győzhettek? – pattant két lábra, de Linda pálcája már Brian fejénél volt. Sunyi mosolyt vágott a lány, miközben a mágus a pálca nyelét nézte.
– Lányom, erre semmi szükség – nézett ijedten.
– Először is, nem vagyok a lányod. Másodszor, de igen, még mennyire, hogy van szükség erre. Harmadszor pedig ezt Chrisért kapod! – legyintett a pálcájával, majd a kapufa felé küldte őt.
Én épp felálltam, mikor láttam, hogy épp felém tart a nagy százkilós teste. Gyorsan elugrottam onnan, így sikeresen megúsztam a dolgot.

– Ejha, ez meleg helyzet volt! – mondtam magamnak, majd ránéztem a földön fekvő mágusra.
– Úgy sajnállak Téged – mondtam neki.
– He?!
– Sajnállak, mert elég rossz lehet mindig veszíteni – hallattam a gúnyos nevetésemet.

Még mielőtt megmozdulhatott volna, egy öngyújtót vettem elő, mellyel felgyújtottam a pálcáját. Ekkor egy robbanás történt, amitől hátraestem, de nagyon gyorsan sikerült felkelnem, hogy Lindával lássuk az égő Briant, ahogy fut.
Ördögi nevetésünk biztos, hogy messzire elhallatszott, de időnk sem volt ennél többre, mert hamar elővett a zsebéből egy másik pálcát.

– Szereted a villámot, öcsi? – mutatott a fejemre a pálcájával.
Összeráncoltam a szemöldökömet, és vártam a következményeket. A következő pillanatban megtörtént a következmény, ugyanis úgy éreztem, mintha több ezer villám csapott volna belém, és rázkódni kezdtem, meg füstölögni. Elmondhatatlanul rossz érzés volt. Linda hirtelen nem is tudott rá lépni semmit.

Hirtelen nem, de pár másodperc múlva már igen. Hiába, Brian nem tud két emberre figyelni. Kihasználva ezt az alkalmat, Linda jéghideg vizet varázsolt a kezéből, ami egy gömb formájában mutatkozott be Brian felé haladva. Ez eléggé megterhelte a varázslót, és a hidegtől elkezdett remegni.

A mágus a földre rogyott. Talán utoljára. Először azt hittük, hogy meghalt. Óvatosan közelítettünk hozzá, mert kiszámíthatatlan volt. Semmitmondó tekintettel nézett ránk.

Szép lassan fordult meg felénk. Linda a pálcáját állandóan rá szegezte.
– Én nem ezt akartam. Én teremteni akartam egy új világot – nyögte ki.
– Mi is ezt akarjuk, és ehhez a távozásod kell – mondtam.
– Nem igaz! Ti világuralmat akartok!
– Fordított nap van? – kérdezte Linda, és egyre közelebb ment hozzá.
– Ne ölj meg! – mondta neki.
– Nem foglak. Csupán a túlvilágra küldelek.
– Linda, mi lenne, ha inkább odaadnánk a zsaruknak?
– Remélem, most csak viccelsz. Majd bemegyünk, és mondjuk nekik, hogy „Van egy varázsló, akivel párbajoztuk és idegesít, hogy követ minket.”. Nem. Élnie, vagy halnia kell. Ezt miattad csinálom, Chris. Nem vagyok gyilkos soha nem is leszek. Ezzel csak a világot mentem meg. Ha életben hagynánk, tényleg leigázná a világot, és rabszolgasorsra juttatna mindenkit. Szerintem jól célt szolgálok vele – és ekkor kimondta a halálos átkot.

Óriásit kiáltott a mágus, miközben sárga fény vette körül, ami annyira csillogott, hogy nem is lehetett odanézni. Az egekbe szállt a fénye, aztán Brian elhallgatott, és megdermedt szoborrá, ami apró darabokra hullott, melyet elfújt a szél.

Linda eldobta a pálcát, és sírva fakadt.
– Chris! – szorosan ölelt meg, miközben könnyek hullottak a szeméből.
– Semmi baj. Jól cselekedtél – nyugtattam meg a kedvesemet.
– De mi van, ha nem? – hangja elhalkult, miközben én is elszomorodtam, mert fájt, hogy Linda zokog. Ilyen még nem volt a történelemben. A lány a vállamra dőlve adta ki az érzéseit.
– Chris, te vagy az egyetlen ember, akire számíthatok.