A kő rejtélye – 15. Mexikó

1 nap múlva már a honvágyunk teljesen eluralkodott rajtunk, és a félelmünk Briantől végtelen mennyiségű baljóslást hagytak maguk után. Tehát úgy döntöttünk Lindával, hogy megvesszük a New Yorkba vezető repülőjegyet, és otthon pihenünk. Másnap reggel pedig feltörtem apám jegyzeteit (mert rátettem egy Pendrivera), és kinyomtattam az egészet, ahogy van. Beletettem a szekrényembe, majd felöltöztem, és gyalog elindultam az autókereskedéshez, ahol megvettem ugyanazt a Mercédeszt, amit még anno apa adta nekem, csak más színben. Azt a napot még pihenéssel töltöttük Lindával, majd elhatároztuk, hogy azonnal elindulunk Mexikóba, Észak-Amerika déli részébe, ahol régen a maják laktak.

Felhúztunk mindketten egy nyárra való ruhát, és azonnal elindultunk az említett országba, ahol szokásosan is meleg volt. Nem repülővel mentünk, hanem autóval, ami néha eléggé fárasztó volt, de teljes mértékben megérte. Vagy mégsem?
Apám jegyzeteiről letöltött térképet nyomtattam ki, amin sehogy sem tudtam eligazodni, csak Linda, aki egész úton a térképet leste.

Sok időbe tellett, mire megtaláltuk a templomot, mely nem volt cseppet sem kicsi. Egy bejárata volt, ami egy hatalmas pincébe vezetett.

Elég sokáig gondolkodunk, hogy merre kezdjük el a keresést, mire elindultunk egy irányba – amit magunk sem tudtuk, hogy merre van. A sötétben tapogatóztunk, semmi fáklya nem volt meggyújtva, elemlámpát meg se én, se Linda nem hozott magával.
– Na, eddig semmi – mondta a lány, miközben felálló hajtincseit igazgatta.
– Igen, de meg fogjuk találni a követ – mondtam elszántan.
– Honnan tudod, hogy itt van?
– Nos, ha két kő találkozik egymással, akkor rengéssel jelzik.
– Eddig még nem történt semmi – vonta meg a vállát.
– Lehet. Eddig.

Kiáltottam egyet, mire a föld besüppedt a lábam alatt.
– CHRIS! – ordított Linda a mélybe.
– Megvagyok – vakartam meg a fejem – Itt van egy járat. Én itt folytatom az utamat, Sokáig tartana felmászni.
– Rendben – törődött bele a lány, majd tovább ment.

Sokáig gyalogoltam a vaksötétbe, mire találtam egy termet, ami tele volt sírokkal, szarkofágokkal, és emlékművekkel. Középen volt egy nagy kereszt, ami alatt az első maja nagyfőnök tartózkodott örök álomba, és rengeteg sír volt még ezeken kívül.
Úgy gondoltam, jobb, ha inkább nem szólok semmit, és elő sem veszek egy füzetet, mert tisztára olyan érzésem volt, mintha valaki nézett volna engem. Valaki? Inkább valakik.

Ekkor Linda zuhant le mellém. A szívbajt hozta rám, ugyanis úgy megijedtem, hogy azt elmondani nem lehet. A nagy csattanás hallatára füst jelent meg.
– Oh, hali! – szólalt meg a lány, és felállt.

Ekkor azonban ismerős alakok jelentek meg. Démonok. Az egyik összekulcsolta a kezét, és ördögien motyogott ősnyelven valami szöveget. Aztán a három démon egyre közelebb jött hozzánk. Lindával úgy éreztük, itt a vég, és már nem láthatjuk viszont New Yorkot. Hátrálni kezdtünk.

– Ez durva – mondtam ijedten.
– Semmi gáz. – kacsintott Linda – Háromra átfutunk. Egy.
– Kettő.
– HÁROM!

Majd félelmet nem ismerőem futottunk, mire észrevettük, hogy az előttünk lévő ajtó kezd becsukódni. Ijedtemben rágni kezdtem az alsó ajkamat, és a szemöldökömet összeszorítottam. A démonok megfordultak, de mire tudtak volna bármit lépni, bezáródott az ajtó.

Természetesen átjutottunk, de csak úgy, hogy ugrottunk egy nagyot, és seggre estünk.
– Áh.. ez már a második, hogy beverjem a fenekem, és a fejemet is – vakartam a fejem.
– Chris, ha te az előző alkalommal is ekkorát estél, mint most én, akkor nem hinném, hogy élnél még – mondta anyókásan, majd egy másodperc elteltével nevetni kezdtünk, de hamar elment a jókedvünk, mikor megláttuk, hogy mi van előttünk.

Rengeteg poháron akadt meg a szemünk. Mindegyik ugyanúgy nézett ki.
– Melyik lehet az igazi? – kérdezte Linda.
– Örülök a kérdésednek – szólalt meg egy hang, mire mind a ketten hátraestünk ijedtünkben – ne féljetek, nem bántalak Titeket. Elmondom a feladatotokat. Sok poharat láttok. Az összesben méreg van, kivéve egy darabban. Azaz egy darab, mely az igazi kő. Ha sikerül, elmehettek. Ha nem, akkor, azaz ember hal meg, aki ivott a pohárból. A fiú is megpróbálhatja, de vigyázz, és legyél illedelmes, mert a hölgyeké az elsőbbség – és ezzel eltűnt a hang.

– Én iszok – jelentettem ki.
– Nem, ÉN fogok inni. – vitázott Linda.
– Véletlen sem. Ha te meghalsz, én is beveszek egy mérget.
– Fordítva is ez lenne. Ha te halsz meg, Én veszek be mérget.
– Én iszok.
– Nem vitázom, én iszok!
– Én sem fogok vitázni. Kiválasztok egy poharat és megiszom.

Linda valóban felvett egy poharat, majd megitta az egészet. Összeesett.
– NEM!! – szaladtam hozzá, majd elkezdett köhögni.
– Fáj a fejem – makogta, majd elmosolyodtam.

Hirtelen a kocsinál találtuk magunkat, és a templom eltűnt.
– Öcsém, el sem hiszem, hogy sikerült ezt megúsznunk.
Linda elmosolyodott.
– Menjünk haza.

Linda mikor hazaért – milyen meglepő – célba vette a fürdőszobát. Mint mindig, most sem tudtunk egy helyben ülni, vagy pihenni, mert egy váratlan vendég toppant be Linda lakásába.

Brian volt az.
– Add nekem vissza a követ. MOST! – ordított nevetve a mágus.
– Köszönni luxus? Nem értem, manapság semmire sem veszik a kultúrát – motyogott Linda.
– Nekem Te ne beszélj! Az apád lehetnék!
– Még szerencse, hogy nem vagy az – nevetett a lány.
Brian Linda felé futott, előtte természetesen sikerült elővennie úri hölgyünknek a pálcát.

– Tűnj el! MOST! – kiáltotta a varázslatot. Brian meg sem rezzent.
– Elég a játszmából! – mondta, majd közelebb jött felém, meglökött, mire a kő kiesett a zsebemből.
– NEM!!!

Megfogta, és elszaladt vele.
– A kő már az enyém! Senki sem állíthat meg. SENKI! Érted? Még Te sem! – az ördögi nevetése még messziről is hallatszott. A pohárral elmenekült. Már nem lehetett őt megállítani.

Linda össze volt törve.  Nagyon sokáig sírt, és el sem tudta hinni, hogy a kő megint Brian kezébe került.

– Micsoda? Hogy elvette Brian? – kérdeztem, mikor másnap átmentem hozzá.
– Igen.. sajnálom, nem tudtam megvédeni a poharat.. tényleg saj-
– NEM ÉRDEKEL! EZ A MÁSODIK ALKALOM, HOGY ELVESZI TŐLED EZ A GAZFICKÓ! Még nem találkoztam vele, de az biztos, hogy nem leszünk puszipajtások.
– Állandóan csak engem szidsz. Inkább intézd el magad! Már abban is kételkedem, hogy szer-
– Ha jól hallottam, csöngettek. – mondtam nyugodtan neki.
– Igen, igazad van.. – törődött bele, majd lesétált, és kinyitotta az ajtót.

– Jó napot. Linda Brokenhez van „szerencsém”? – kérdezte egy rendőr.
Linda meglepődött.
– Igen, valóban én vagyok az – mondta.

– Letartóztatom Clide Norton meggyilkolásának vádjával. Jogában áll hallgatni, de ha megszólal, minden felhasználható maga ellen a bíróságon.
– Nem csináltam semmit! NEM ÉN ÖLTEM MEG! – sikított Linda.
Én felfigyeltem a hangokra.

Viszont mikor már kiszaladtam a házból, magam mögött hagyva idegességi morálomat, már csak a száguldó rendőrautót láttam, amiben Linda ült, ezzel sorsdöntő csapást mérve a következményekre.