
A kő rejtélye – 15. Mexikó
Apám jegyzeteiről letöltött térképet nyomtattam ki, amin sehogy sem tudtam eligazodni, csak Linda, aki egész úton a térképet leste.
Sok időbe tellett, mire megtaláltuk a templomot, mely nem volt cseppet sem kicsi. Egy bejárata volt, ami egy hatalmas pincébe vezetett.
– Na, eddig semmi – mondta a lány, miközben felálló hajtincseit igazgatta.
– Igen, de meg fogjuk találni a követ – mondtam elszántan.
– Honnan tudod, hogy itt van?
– Nos, ha két kő találkozik egymással, akkor rengéssel jelzik.
– Eddig még nem történt semmi – vonta meg a vállát.
– Lehet. Eddig.
– CHRIS! – ordított Linda a mélybe.
– Megvagyok – vakartam meg a fejem – Itt van egy járat. Én itt folytatom az utamat, Sokáig tartana felmászni.
– Rendben – törődött bele a lány, majd tovább ment.
Úgy gondoltam, jobb, ha inkább nem szólok semmit, és elő sem veszek egy füzetet, mert tisztára olyan érzésem volt, mintha valaki nézett volna engem. Valaki? Inkább valakik.
– Oh, hali! – szólalt meg a lány, és felállt.
Ekkor azonban ismerős alakok jelentek meg. Démonok. Az egyik összekulcsolta a kezét, és ördögien motyogott ősnyelven valami szöveget. Aztán a három démon egyre közelebb jött hozzánk. Lindával úgy éreztük, itt a vég, és már nem láthatjuk viszont New Yorkot. Hátrálni kezdtünk.
– Semmi gáz. – kacsintott Linda – Háromra átfutunk. Egy.
– Kettő.
– HÁROM!
Majd félelmet nem ismerőem futottunk, mire észrevettük, hogy az előttünk lévő ajtó kezd becsukódni. Ijedtemben rágni kezdtem az alsó ajkamat, és a szemöldökömet összeszorítottam. A démonok megfordultak, de mire tudtak volna bármit lépni, bezáródott az ajtó.
– Áh.. ez már a második, hogy beverjem a fenekem, és a fejemet is – vakartam a fejem.
– Chris, ha te az előző alkalommal is ekkorát estél, mint most én, akkor nem hinném, hogy élnél még – mondta anyókásan, majd egy másodperc elteltével nevetni kezdtünk, de hamar elment a jókedvünk, mikor megláttuk, hogy mi van előttünk.
– Melyik lehet az igazi? – kérdezte Linda.
– Örülök a kérdésednek – szólalt meg egy hang, mire mind a ketten hátraestünk ijedtünkben – ne féljetek, nem bántalak Titeket. Elmondom a feladatotokat. Sok poharat láttok. Az összesben méreg van, kivéve egy darabban. Azaz egy darab, mely az igazi kő. Ha sikerül, elmehettek. Ha nem, akkor, azaz ember hal meg, aki ivott a pohárból. A fiú is megpróbálhatja, de vigyázz, és legyél illedelmes, mert a hölgyeké az elsőbbség – és ezzel eltűnt a hang.
– Nem, ÉN fogok inni. – vitázott Linda.
– Véletlen sem. Ha te meghalsz, én is beveszek egy mérget.
– Fordítva is ez lenne. Ha te halsz meg, Én veszek be mérget.
– Én iszok.
– Nem vitázom, én iszok!
– Én sem fogok vitázni. Kiválasztok egy poharat és megiszom.
– NEM!! – szaladtam hozzá, majd elkezdett köhögni.
– Fáj a fejem – makogta, majd elmosolyodtam.
– Öcsém, el sem hiszem, hogy sikerült ezt megúsznunk.
Linda elmosolyodott.
– Menjünk haza.
Linda mikor hazaért – milyen meglepő – célba vette a fürdőszobát. Mint mindig, most sem tudtunk egy helyben ülni, vagy pihenni, mert egy váratlan vendég toppant be Linda lakásába.
– Add nekem vissza a követ. MOST! – ordított nevetve a mágus.
– Köszönni luxus? Nem értem, manapság semmire sem veszik a kultúrát – motyogott Linda.
– Nekem Te ne beszélj! Az apád lehetnék!
– Még szerencse, hogy nem vagy az – nevetett a lány.
Brian Linda felé futott, előtte természetesen sikerült elővennie úri hölgyünknek a pálcát.
– Elég a játszmából! – mondta, majd közelebb jött felém, meglökött, mire a kő kiesett a zsebemből.
– NEM!!!
– A kő már az enyém! Senki sem állíthat meg. SENKI! Érted? Még Te sem! – az ördögi nevetése még messziről is hallatszott. A pohárral elmenekült. Már nem lehetett őt megállítani.
Linda össze volt törve. Nagyon sokáig sírt, és el sem tudta hinni, hogy a kő megint Brian kezébe került.
– Igen.. sajnálom, nem tudtam megvédeni a poharat.. tényleg saj-
– NEM ÉRDEKEL! EZ A MÁSODIK ALKALOM, HOGY ELVESZI TŐLED EZ A GAZFICKÓ! Még nem találkoztam vele, de az biztos, hogy nem leszünk puszipajtások.
– Állandóan csak engem szidsz. Inkább intézd el magad! Már abban is kételkedem, hogy szer-
– Ha jól hallottam, csöngettek. – mondtam nyugodtan neki.
– Igen, igazad van.. – törődött bele, majd lesétált, és kinyitotta az ajtót.
Linda meglepődött.
– Igen, valóban én vagyok az – mondta.
– Nem csináltam semmit! NEM ÉN ÖLTEM MEG! – sikított Linda.
Én felfigyeltem a hangokra.
Viszont mikor már kiszaladtam a házból, magam mögött hagyva idegességi morálomat, már csak a száguldó rendőrautót láttam, amiben Linda ült, ezzel sorsdöntő csapást mérve a következményekre.
Ezeket is érdemes megnézni

A kő rejtélye – 9. Jessica Hummer
2018. január 16.
A kő rejtélye – 10. Chris kiszabadítása
2018. január 16.