Holdfény – 16. Vihar

Tom szélsebesen száguldott keresztül az erdőn. Liana még csak nem lehet olyan messze…

Kiért a mólóhoz, és a távolban még látott egy kisebb csónakot, benne egy öregembert és egy zöld lányt.

Felnézett az égre. Viharfelhők gyülekeztek, s a tenger egyre erősebben hullámzott.
Ez most mind mellékes. Vissza kell fordítania Lianát.

Ő is bepattant egy csónakba, és vadul evezni kezdett.
– A szél egyre erősebb! – szólt az öreg halász a csónakból.
Liana nem válaszolt. Egyre jobban hiányzott neki Tom.
– Hol van a… – ebben a pillanatban a tenger megremegett. Egy pillanatra mindent világosság öntött el.

Lianáék előtt húsz méterrel egy boltívszerű kapu jelent meg, melyet körülölelt a túlvilági, kísérteties fény.
Liana agyába bevillant egy emlék: mikor ő a túloldalról közelítette meg a Kaput…
A fény kezdte elönteni a tengert.

– LIANA!!! – hallotta Tom kiabálását. Hátranézett. A fiú egy még kisebb csónakban próbálta megközelíteni az övéket. És mikor éppen visszakiáltott volna…
– Tom! – egy hatalmas hullám elmosta a fiú s vele együtt a csónakot is.

– Forduljon vissza! FORDULJON VISSZA! – Liana egyre keservesebben kérte a halászt.
Tom kiemelkedett a vízből. Éppen csak levegőhöz tudott jutni, mikor egy újabb óriási hullám megint elöntötte.

Alámerült. Próbált a víz alatt úszni, de gyakran fel kellett mennie levegőért.

– Nem lehet! – hallotta Liana az öreg kiabálást. – Megígértem, hogy átviszem magát, és én mindig… ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Liana hátranézett. Töménytelen mennyiségű víz zúdult a nyakába, mely elmosta a halász élettelen testét.

A csónak kettétört. Így utólag visszatekintve tényleg nem volt túl jó ötlet egy ilyen kis csónakban megközelíteni a tenger közepét.
Megfogott egy lécdarabot, s próbált levegőhöz jutni, de egyre nehezebb volt.
Liana nem tudta, hol van fent és lent, s a világosság, mely a Kapuból tört elő kezdte elnyomni a sötétséget.
Liana érezte, hogy lesüllyed.
A lány szeme lassan lecsukódott. Nem jutott több levegőhöz. A sötétség elnyel mindent.
Ekkor egy kéz erőteljesen felnyomta, és Liana tüdeje újra megtelt életadó levegővel.

– Tom! – beleomlott a fiú vizes nyakába, míg az próbált megkapaszkodni egy deszkában.
Tom tágra nyílt szemmel bámulta a Kaput.
A túloldalon a víz teljesen csendes volt. Kissé messzebb egy folyó torkolata látszódott, amit egy hatalmas erdő vett körül.
Csakhogy Tomnak nem volt elég ideje még több részletet megfigyelni, mert újabb óriáshullámok közeledtek.
– Tűnjünk el innen! – javasolta Tom, de hangja elveszett a vihar hangjaiban.
Persze ez nem volt olyan egyszerű.
A sötétkék tenger hullámzott, mintha a vízcseppek háborúztak volna egymással. Mindenütt villámok cikáztak, örvények kavarogtak, hullámok csapkodtak, egyik a másik után. Nem volt fent vagy lent, mindenütt csak víz.
Tom elkezdett a kezével evezni, mikor Liana egy erős rántást érzett a lábán, ami lehúzta a víz alá.
A Kapu húzta befelé a vizet.
Liana lába pedig átért a túloldalra.

A fény egyre nagyobb lett. Liana tudta, ha egyszer teljesen fényes lesz, eltűnik majd, csak úgy, mint mikor előbukkant.
– Tom! Tom! – kiabált.
A fiúban megfagyott a vér.
Odaúszott, s megfogta a lány kezét. Liana lábai és dereka már egy másik világban voltak.
Tom húzta visszafelé, de nem volt elég erős.
Liana teste már átkerült a saját világába. Már csak a keze lógott át. Még mindig fogták.
Újabb hullám. Tom úgy érezte, mintha a tenger egyre hidegebb lenne. S az arcán hideg szelet érzett – egy másik világ szelét.

Tom egyre keservesebben szorította a lány kezét. A túloldalon még látta Liana borostyánszínű szemét.
– Ne aggódj… visszahozlak… – préselte ki magából a fiú.
A Kapu, a két világ közt, már rejtelmesen fényes volt. Tom azt hitte, hogy mintha még a holdfény is a Kaput ölelné körül. Vagy mintha abból jönne.
A Kapu mindjárt eltűnik. És ezt Liana és Tom is tudta.
A fiú még fogta volna a kezét, ameddig csak tudta, de a természet közbeszólt.
Hatalmasat dörgött az ég. Még a csillagok is beleremegtek.

S egy kósza, ám mégis erőteljes villám egyenesen a Kapu tetejét nézte ki célpontnak.
Amint a villám belecsapott, Tom elengedte Liana kezét. Még egyszer, utoljára belenézett a lány szemébe.
Egy pillanatra a két világ s két ember eggyé vált. Nem létezett Tér vagy Idő, egyszerűen csak voltak.
A fény teljesen elöntötte a tengert, s az éjszakai eget. Tom még látta a lányt hátrébb sodródni a vízben, majd a világok között Kapu egyszerűen köddé vált.
A fény alábbhagyott. A vihar is mintha elkezdett volna lecsendesülni.

Tom kimászott az erdőszélre. Ruháiból csöpögött a víz. Mikor felemelte fejét, mintha egy kék kéz tűnt volna el az erdő fái között.

A távolban még látta, hogyan tűnnek el a vihar nyomai, s vele együtt élete nagy szerelme.
Lassan lehunyta szemét.
Minden odalett.
Érezte, hogy már soha nem fogja látni Lianát.
A Hold fényesen ragyogott aznap este. A csillagok szikráztak a kék égen. Mindent elöntött a holdfény – és ekkor a fák között egy fiú, még nem is tudta, mekkorát tévedett.