Holdfény – 1. Menekülés

A Hold fényesen ragyogott aznap este. A csillagok szikráztak a kék égen. Mindent elöntött a holdfény – és ekkor a fák között egy lány futott keresztül.

De nem közönséges, hétköznapi lány volt, hanem egy olyan ősi népcsoport gyermeke, amelyet az emberek világa még hírből sem ismert.
Zihálva vette a levegőt, de nem ált meg. Csak futott, pedig még ő se tudta hová. Egyszer csak megtorpant. Egy tisztásra érkezett. Két ösvény volt, jobbra és balra.

A háta mögül hallotta az üldözők zaját, ahogy felé közeledtek. Megállt, és fülelt. Balról hallotta a folyó csendes zúgását, így hát arra ment. Futott tovább levegővétel nélkül.
Megint egy tisztásra ért, de ekkor már nem volt egyedül. Pontosan vele szemben állt a legjobb barátnője, Mary. A lány szomorúan nézett rá.

– Az egész falu téged keres! Liana, mért tetted ezt? – kérdezte.
– Értsd meg, nekem nem itt a helyem – válaszolt.

– De hiszen pont a házasság előtt! Ráadásul a főnök fiával! Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is…
– Pont ez az. Én még nem akarok megházasodni. De ezt apa nem fogja fel.
– Akkor mért nem beszélsz vele?

– Szerinted nem próbáltam? Tudom, hogy nekem nem itt a helyem. Én nem akarok így élni. És most betelt a pohár. Elmegyek – jelentette ki.
Mary némán, és búsan nézett rá egy percig, amely akkor évszázadoknak tűnt. Majd így szólt:

– Jól van, segítek. Menj megint balra, ott lesz a folyó. Ott találsz egy csónakot. Hajózz le, és akkor kiérsz a tengerre. Aztán… aztán minden csak rajtad múlik –
mondta, és végre egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
– És veled mi lesz? – kérdezte rémülten Liana.
– Én elterelem őket jobbra. Majd bemesélek valamit. Vigyázz magadra, Liana – és megölelték egymást.
– Köszönöm. Soha nem felejtelek el – elengedte Maryt. Még egyszer, utoljára a szemébe nézett, majd elrohant balra.
Húsz perc futás után végre teljesen közelről hallotta a folyót. Maryre gondolt. Vajon sikerült elterelnie a többieket?

Újra elindult. Átmászott egy farönk alatt, majd legurult egy bozótosba és megpillantotta a hívogatóan lágy és csillogós víztükröt. És tényleg ott feküdt a parton a csónak.

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét. De mégsem az egész falu, csak egy emberé. Lehetséges, hogy Mary meséje mégsem volt túl hihető…
Gyorsan bepattant a csónakba és evezni kezdett.

Mikor érezte, hogy felkapja a sodrás, visszapillantott és látta kinek a lépteit hallotta. A saját apjáét. Liana most ránézett.

Arcáról bánat és keserűség egyvelegét olvasta le, de szemében valamilyen büszkeség tükröződött. Csak állt ott, és nem csinált semmit. Nézte, ahogyan lánya együtt áramlik a folyóval.
Liana visszafordult. Tudta, hogy soha többet nem fogja látni ezt az embert. És senki mást sem a népéből. Most először életében érezte a szabadság szelét.

Kezébe vette az evezőt, s elindult új élete felé.