Holdfény – 9. Hó és bájital

– Gyerünk… gyerünk… –  mondogatta magának Tom.
Mindig is jó futó volt, de a lány olyan gyorsan futott, hogy alig bírta követni. A lány nyílegyenesen futott egy kiszemelt pont felé. Sűrűn vette a kanyarokat, ösvényeken és csapásokon keresztül. Egy barlangba menekült, amelyben teljes sötétség honolt.

– Várj… kérlek… ne menj – lihegte Tom, de a különös teremtmény már eltűnt a szeme elől.
Ekkor ajtócsapódás hallatszott, és Liana felrohant a lépcsőn egyenesen a boszorkány szobájába.
Anara a székében ült, teljes nyugalomban.

– Nos? Sikerrel jártál? Legyőzted a farkast?- kérdezte.
– Igen… azt igen… de a falut már nem tud… – ekkor kibámult az ablakon, és elkerekedett szemmel megbénult.
– Mi az? Mi olyan érdekes? – kíváncsiskodott a boszorkány.
– Eeez… ez mi? – mutatott a fehér valamire, amiből egyre több volt.
Miközben menekült, sűrű, nagy pelyhekben elkezdett esni a hó. Liana nem hitt a szemének. Még soha nem látott olyan gyönyörűséget, mint a csillogó fehér havat.

– Hát hó – mondta Anara.
– Hó… – suttogta Liana, és kirohant az ajtón.
Liana visszament az erdőbe, és bukfencezett, cigánykerekezett a csodálatos fehér hóban.

Három órányi szórakozás és didergés után, visszament táborába és megpróbálta meggyújtani a tüzet, de szomorúan tapasztalta, hogy az hóesésben nem fog meggyulladni.
Így hát lefeküdt a földre és várta, hogy elálljon a hóvihar, majd szép lassan elaludt, s szinte eggyé vált a földdel.

Furcsa álma volt. Azt álmodta, hogy a hó alatt a növények virágokat hajtanak és gyümölcsöket teremnek. Már épp le akart volna tépni egy gyönyörű liliomot, mikor…
Felébredt és már nyoma sem volt hónak. Helyette mindenütt virágbimbót ezrei vártak rá, és már a virágok is kezdtek kinyílni. Késő délután lehetett, de ez őt cseppet sem zavarta.
Felállt és körülnézett.

Mi történt? Vajon meddig aludt? És mi lett a hóval? Vajon… vajon tényleg átaludta az egész telet?
Épp ezen töprengett, mikor hangokat hallott. Egy férfi. Liana pontosan tudta ki, és szívére szorította kezét.

Tom leült a homokos tengerpartra és elővette a dobozt. Hosszasan forgatta és közben a holdat bámulta, amely a sötétség közeledtével egyre jobban kirajzolódott.
Liana csak állt ott és nézte. Nem törődött azzal, hogy megláthatják, és semmi mással sem. Csak arra tudott gondolni, hogy…

– Tudom, hogy mire vágysz – csendült egy hang, és az árnyékok közt megjelent a hang tulajdonosa is.
Liana teljesen megzavarodott. Futnia kellett volna, helyette csak állt és nézte a férfit. Vajon tényleg tudja, hogy ő…
– Kövess – hangzott az utasítás. És Liana követte.

Egy házhoz értek. Bementek, és a férfi egyből egy szobába terelte Lianat, akinek fogalma sem volt, hol van.
A férfi odament a könyvespolchoz és levett egy könyvet, majd átment egy másik szobába. Liana is ment utána.

Megint egy könyvespolchoz ment és most úgy tűnt, mintha keresne valamit.
– A harmadik… nem a negyedik… Áh! Megvan! – és a könyvespolc nyikorogva megfordult.

Liana egy kisebb szobában találta magát, amelynek a közepén egy üst állt. A férfi odament hozzá, és beleszórt néhány dolgot, majd kevergetni kezdte és megint beleszórt. Liana úgy látta, mintha két szem formájú rubin is lenne a kezében, melyeket most beleejtette.

– Mindjárt éjfél – hangzott Liana fejében.
Végül egy üvegcsébe beletöltött egy kis részt a keverékből, majd Liana kezébe nyomta.
– Tessék. Ezzel teljesül az álmod – majd gonosz vigyorral hátrébb húzódott.

– Fogalmam sincs, miről beszél – gondolta Liana, de azért elvette az üveget. Felemelte a fény felé és keresztülnézett rajta. És rémületében majdnem elejtette.
A zöld háttér mögül önmaga mosolygott vissza rá – de emberként. Nem volt se zöld bőre, se levelei.
Liana tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy tényleg ez az egyetlen mód. Most már nem érdekelte mi van az üvegben.
Szorosan megmarkolta, és egy hajtásra kiitta az egészet.