Holdfény – 7. Vissza a rengetegbe

Liana egy hegyoldalban találta magát. Már szinte teljesen besötétedett.

Nem tudta, hogy mi történt, aztán fejébe tódultak az események, és sebesen elindult keresztül az erdőn.

Mikor odaért régi falujához, szinte sokkot kapott a rémülettől és a félelemtől. A házak füstölögtek és összedőltek, az emberek a földön feküdtek vérben ázva és a falu végén… ott feküdt holtan az a három ember, akit életében legjobban szeretett: Mary, az apja és az anyja.

Odafutott anyjához, és sírni kezdett.
– Ó anya! Úgy sajnálom! Tudtam, hogy nem lett volna szabad… itt kellett volna maradnom…
Ekkor édesanyja hirtelen nyöszörögve megszólalt:
– A szobor… a szem… a szobor… tűnj el innen…
Majd utolsó leheletét lánya arcára lehelte. Liana megint elkezdett sírni. De nem sok ideig sírhatott, mert a falu másik végén három, rémisztően ismerős alak jelent meg.

Azok a rémlények, akik a szakadék túlsó partján éltek, egyszerűen csak Farkasnak hívták magukat. Szőrös testük, és vérengző, vad természet állandó veszélyt jelentett Liana falujára. Mindig a legfélelmetesebb és legveszélyesebb Farkas volt a vezérük – akit eddig egyetlen élőlény sem látott. Sok, sok pletyka terjengett róluk. Például, hogy a királyok több száz éves, esetleg valamilyen isten hatalom tulajdonosa. A legtöbbet emlegetett azonban az volt, hogy a királyuk nem is Farkas – hanem ember.

Liana megbénult félelmében. A farkasok egyre közeledtek. Nem tudott mit tenni, így elkezdett futni az erdő irányába be a sűrű fák közé. Egyre csak loholt és loholt mégis még mindig hallotta a Farkasok vonyítását és lábuk kaparását.

Csakhogy zsákutcába keveredett. Nem tudott merre menekülni.

Két hatalmas kőszikla volt felette, jobbra és balra. Megfordult és szembe találta magát élete legnagyobb félelmével. Három éhes, vérengző szörnyeteggel. Hát így lesz vége. És még csak nem is boldogan hal meg. A Farkasok biztosan szétmarcangolják, mint azt ahogy előtte oly sok lénnyel tették.

Liana nem tudott mit tenni, csak várta a halált. Az egyik Farkas egyre közelebb és közelebb jött, mígnem…

Hatalmas robaj rázta meg az erdőt. A madarak felszálltak a fákról. A sziklák leomlottak egyenesen a Farkasokra. Liana csak nézte, hogyan rogynak össze a mázsás kőtömbök alatt. Hirtelen minden elcsendesült, s ő megmenekült.
Tudta mit kell tennie. Itt már nincs miért maradnia. Minden elveszett. Ő elkésett. Még anyja sem tudta megakadályozni ezt a katasztrófát. Szinte az egész népet kiirtották, és ő marad az egyedüli. Lenézett a kő alá, és látta, hogy az egyik Farkasnak kilóg a keze.

Gyorsan kitépett egy csomót a szőréből, és visszarohant a faluba.

A város legnagyobb házába ment. Tudta, hogy ott van a szobor. Az istenük szobra. Halkan odaosont és észrevette, hogy a szobornak hiányoznak a szemei.

Fogalma sem volt lehet. De vajon így is fog működni?
Ezen már nem volt ideje gondolkozni, mert egy csapat Farkas betörte az ajtót.

Eljött a cselekvés ideje. Futott, ahogy csak a lába bírta, egyenesen a szoborhoz. Csak még egy kicsit… még egyet… – mondogatta magának. Azonban a Farkasok körülvették. A legnagyobb, és legrémisztőbb mindközül felé tartott. Nem volt mit tenni.

És Liana rúgott. És megint. Az, amelyik elállta az utat a szoborhoz, most a földön feküdt. Liana keresztüllépett rajta, és megérintette a szobrot.

Érezte, hogy megindul alatta a föld. Megint jött a narancs fényáradat.

Mindenütt összemosódott, barna szőrgombócokat látott. Ám még mielőtt teljesen elvesztette volna irányítását teste fölött, szinte biztosan látta, hogy egy fekete lobonc is van a sok barna közt.