Hope – Írta: vercsib

Picture

Picture

– És képzeld, hatalmas itt a hó! Karácsonyig tutira megmarad! – lelkendeztem a telefonba. Mindig ilyen pattogós, boldog hangulatban vagyok, amikor anyáék felhívnak, és most, hogy karácsony van, ez az érzés megduplázódik bennem.
– Nagyon örülünk, Jane, annak is, hogy jól érzed ott magad… a körülményekhez képest – anya vidám hangja csak egy pillanatra lohadt le, de én már rögtön tudtam, valami gond van.

Picture

A szüleim nagyon elfoglaltak, mindketten üzletemberek. Folyton úton, mozgásban vannak. Nekem, aki gyakorlatilag a kórházban él, a valamennyire nyugodtabb, de unalmasabb élet jutott. És anya megígérte, hogy karácsonyra meglátogat…
– Mi a baj, anya? – kérdeztem, hosszú idő múlva. Mindig is sejtettem, hogy valami úgyis közbe fog jönni nekik, de ez eddig csak egyszerű kis elmebaj volt.
– Jane… – anya hangja halk, sajnálattal teli volt.

Picture

– Jane… őszintén sajnálom, de el kell utaznunk… – mondta ki végül a súlyos szavakat, amik a földhöz, az ágyhoz nyomtak, és nem eresztettek.
– Karácsonykor is? – préseltem ki végül magamból a kérdést.
– Muszáj beiktatnunk ezt az utat, Jane. Szorult helyzetben vagyunk…
– Miattam – a hangok egyvelege csak kicsusszant a számon, nem tudtam megállítani. Ez tény, nincs mit ragozni rajta: a kezelésem, a kórház, rengeteg pénzbe kerül. Ezért utaznak el olyan gyakran a szüleim. Miattam.

Picture

– Nem, dehogyis – anya hangja most rémülten csengett – kérlek, ne gondolj erre! Nem… nem fogsz meggyógyulni, ha folyton ilyeneken gondolkodsz.
Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Elég nehéz elterelni a gondolataidat egy szűk kis kórterembe zárva, ahol van öt könyv, meg egy tévé, amin egyetlen egy csatorna megy, azon is csak kívánságműsorok.
– Boldog karácsonyt, anya – köszöntem el végül – juttasd el apához is!
– Boldog karácsonyt, Jane – a gondterhelt, fáradt hang most furcsán színtelen volt. Halk sípolást hallottam, és a vonal bontott.

Picture

Némán, üres fejjel bámultam a készüléket. Nem jönnek el karácsonykor. És még azt várják, hogy meggyógyuljak. Tudom, hálásnak kellene lennem, és az is vagyok. A szüleim nagyon a szívükön viselik a sorsomat, és én ezt nagyra értékelem. De be kell látniuk, az a legjobb gyógymód, ha látom azt az embert, aki szeret. Az ápolók nem tartoznak ide. Ők csak egy beteg lányt látnak, akinek gondját kell viselniük. És mégis hogyan terelem majd el a gondolataimat, ha nincs kivel beszélnem?

Picture

Összekuporodtam az ágyon, átgondoltam, milyen lesz a karácsonyom, magányosan. Igen depresszív gondolat, ami nemhogy elősegíti a gyógyulást, inkább visszaesek tőle. Egyszer már beszéltem erről az orvosnak.
– Miss Turner – mondta ő – erre nincsen gyógyszer, nincsen kezelés. Magának kell társat találnia, aki önnel lesz a nehéz helyzetekben. Hiszem, hogy megtalálja.
De mégis hogy találok „társat” a kórházba, nem is, a kórterembe zárva? Tehetetlen vagyok, egyedül lebegek az egészség és a betegség között.

Picture

Hirtelen kinyílt az ajtó, és nem volt időm alvást színlelni, úgyhogy csak hátrébb csusszantam, majdhogynem a párnámon ülve figyeltem a belépő ápolót.
– Szerbusz, Jane! – köszöntött vidám arccal, mire válaszul én csak biccentettem. Érzékeltetni akartam, hogy most nem vagyok kifejezetten beszédes kedvemben, de a férfi valószínűleg nem vette a lapot – kicsit letörtnek látszol.
– Hát, ja – hangzott bőbeszédű válaszom.
– Nem szeretnél kicsit sétálni odakint? Gyönyörű a kert – mutatott az ablak felé, amin a jégvirágok tényleg szépek voltak, de a kórházi kertbe nem lehetett kilátni. Még nem is mehettem ki.

Picture

Napok, talán hetek óta ez volt az egyetlen programajánlat, ami felkeltette az érdeklődésemet. Különleges kis barátokra nem fogok bukkanni a kertben, de legalább a virágok és a fák látványa elfeledteti velem a gondjaimat egy kis időre. Legalábbis remélem.
– Rendben – bólintottam, aztán végignéztem magamon. Szerencsére már nem kellett köntösben flangálnom, mint amikor idekerültem, de még így is erősen lenge öltözékben voltam – így jó vagyok?
– Egy pillanat, adok neked cipőt és kabátot… – úgy tűnt, az ápolónak feldobtam a napját a beleegyezésemmel. Olyan hévvel ugrott a szekrényemnek, hogy majdnem leverte a tükrömet.

Picture

Csodálatos évszak a tél. Mielőtt kórházba kerültem volna, a végtelen fehér tájban a tisztaságot láttam, az ártatlanságot. A fehér minden más színt örömmel, szeretettel fogad, magába szív és egyesül vele. Talán ezért ez a legideálisabb évszak a karácsonyra, ami a szeretet ünnepe. Azonban miután már majdnem két éve ebben az épületben élek, ami először eszembe jut a fehér színről, az az ijesztően steril környezet. A fertőtlenítőszag ilyenkor eldugítja az orromat és eltompítja az érzékszerveimet… Gyorsan megráztam a fejemet. Azért vagyok idekint, hogy jól érezzem magam.

Picture

Kerestem egy megfelelő helyet, a szűz hó szinte hívogatott, és nem álltam ellen a kísértésnek. Idejét sem tudom, milyen régen csináltam utoljára hóangyalt, de csodálatos érzés volt. Azzal együtt, hogy ilyet igazából tilos lenne csinálnom. Szerintem ez többet használ, mint árt, de hát nem én vagyok az orvos. Abban viszont, azt hiszem, én és a dokik is egyetértünk, hogy égető szükségem van egy angyalra. Így hát csináltam magamnak egyet a friss, fényes hóban.

Picture

Ahogyan felálltam, a szemem sarkából mozgást vettem észre, mégpedig a kerítés felől. Arra fordultam, és földbe gyökerezett a lábam: egy zöld kabátos kisfiú sétált a kórház kerítése mentén, a kezében pedig egy gyönyörű, lenyűgözően szénfekete macskát tartott.
– Hé! – kiáltottam, mielőtt végiggondoltam volna, mit csinálok. De a kisfiú nem ijedt meg, legfeljebb megdöbbent. Csöndesen figyelte, ahogyan odafutok a kerítéshez.

Picture

Fogalmam sincs miért, de erősen úgy éreztem, hogy nekem kell az a macska. Talán azért, mert úgy néz ki, ő az egyetlen élőlény, aki mellettem lehet. A társ, akiről az orvos beszélt. Mindez ott volt az állat formás, zöld szemeiben. Tudtam, hogy az ápolók nem engednék még a kórtermem közelébe sem, de ez per pillanat cseppet sem izgatott. Minden bájolgási technikámra szükség volt, ha meg akartam szerezni a macskát. De, mint kiderült, nem volt rájuk szükségem.
– Szeretnél egy cicát? – kérdezte a kisfiú, és egy kicsit megemelte a macskát, hogy jobban lássam – a miénk volt, de… már nem tarthatjuk meg.
– Hogyhogy? – kíváncsiskodtam. Mellesleg tényleg érdekelt.

Picture

A kisfiú kicsit elszontyolodott. Én pedig elkezdtem azon töprengeni, mi rosszat mondtam.
– Beteg – bökte ki végül – valami baj van a lábával. És így otthon már nem akarják megtartani – váratlanul felemelte a fejét, és csillogó szemeivel egyenesen belenézett az én fénytelen, fáradt szemeimbe – ugye te vigyázol rá? Meggyógyítod?
– Hát persze – éreztem, hogy elnedvesedik a szemem – kölcsönösen meggyógyítjuk egymást. Együtt töltjük a karácsonyt – megpróbáltam kipréselni magamból egy nyögős kis nevetést, amit a kisfiú tiszta szívből viszonzott.

Picture

Átemelte a kerítésen a macskát, és óvatosan a karomba tette. A puha kis test érintésétől finom borzongás futott végig rajtam. A kisfiú ragyogva nézett minket.
– Nevet neked kell adnod neki – mentegetőzött – sajnos én nem adhattam, de most már te vagy a gazdija.
– A társa – suttogtam. Az első könnycsepp a cica selymes bundájára hullott. Az öröm könnyei voltak ezek. Egy percig sem kellett gondolkodnom a nevén: Hope. Ez az, amire most szükségem van, a reményre, ami csak egy barátból fakadhat.
– Boldog karácsonyt! – köszönt el végül a kisfiú, és sietős léptekkel elindult visszafelé. Arra eszméltem, hogy dideregve állok, és a semmit bámulom, a macskával a karjaim között.

Picture

Percekkel később, miután sikerült észrevétlenül eljuttatnom Hope-ot a kórtermembe, már az ágyamon ülve vizsgálgattam a lábát. Nincs súlyos sérülése, úgy tűnik, a jobb mellső lába kicsit rövidebb a többinél, úgyhogy elég érdekesen jár. De engem nem érdekel. Nem vadászt szeretnék magam mellé, hanem valakit, aki meghallgat. És most megkaptam. Afféle karácsonyi ajándék volt ez a cica, ami többet ér minden felesleges kacatnál. Már csak meg kell tartanom, és ezért mindent meg fogok tenni.

Picture

Ahogyan az várható volt, az ápoló hallani sem akart arról, hogy egy macskával együtt lakjak, mert „káros az egészségre”. Nem vitatkoztunk túl sokat – ebben ugyanis tudom, hogy nem vagyok jó, így igyekszem elkerülni – hanem normális hangnemben ajánlatokat tettünk fel egymásnak. Végül a férfi fásultan megtörölgette a szemüvegét, majd visszarakta az orrára.
– Az utolsó ajánlatom, Jane – kezdte, mire én türelmesen vártam az újabb alkut – egész héten rendesen viselkedsz, vagyis engedelmeskedsz nekünk, az orvosaidnak. Nem nyavalyogsz, és mosolyogsz. Ez alatt az idő alatt annyit lehetsz a macskáddal, amennyit akarsz. És ha jól viselkedsz, megtarthatod őt.
Ez volt mind közül a legnormálisabb ajánlat. Néhány perc gondolkodásnyi idő után kezet fogtam az ápolóval, aki elégedetten lépett ki a szobából.

Picture

A következő egy hét, nos… nem tudom eldönteni, jó volt – e, vagy nem. Egyrészt maga volt a pokol, mert kezelésről kezelésre kellett járnom, ezek pedig, ahogyan haladt az idő, egyre fájdalmasabbá váltak. Egy idő után már úgy feküdtem le az ágyamba, hogy minden végtagom és minden agysejtem együttesen sikoltozott kegyelemért. De – a fájdalomküszöböm csökkenésével arányosan – egyre többször hallottam a rajtam dolgozó orvosokat elégedetten, vagy éppen megkönnyebbülten felsóhajtani. Ezt nem tudtam mire vélni, mert jó néhány hónappal ezelőtt még a fejüket fogták, akárhányszor engem kezeltek. De be kell vallanom, nem is nagyon érdekelt. Engem Hope érdekel, hogy velem maradhat, ha ezt végigcsinálom hiszti nélkül.

Picture

Hope, akit minden este kiadós simogatásban és ölelésekben részesítek. Aki minden átforgolódott éjszakán – más macskákkal ellentétben – nem ugrott le az ágyamról és tűnt el alatta, hanem hozzám bújt, ráfeküdt égő csontjaimra és dorombolt. Úgy dorombolt, hogy macskát még nem láttam ilyen erős hangot kiadni magából. A dörmögése betöltötte a kórtermet, az életet zümmögte nekem, én pedig csak hallgattam, hallgattam. Éreztem, hogy gyógyulok, először az életben.

Picture

Hétfő reggel – karácsony reggelén! – döbbenten figyeltem magamat, de főként az arcomat a tükörben. Karácsonykor minden kórházi dolgozó és beteg szeret kicsit kiöltözni. Soha nem értettem, minek, de idén én is beszálltam. Anya még régebben hozott nekem sminkcuccokat, persze nem használhattam. Kivéve ma. Azonban mégsem a pirosító, a szempillaspirál és az alapozó érdeme az, hogy egy másik lány nézett rám a tükörből aznap. Az arcom teltebb lett, nem olyan sápadt és beesett, mint régen. A szemem, hogy is mondjam, kitágult. Határozottan egészséges embernek látszottam, és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el.

Picture

Félve, az ágyamon kuporogva vártam az ápolót. Ma fogja megmondani, maradhat-e velem Hope. Megállás nélkül könyörögtem minden istenségnek, akit csak ismerek, hogy engedjék meg. Szegény cica nagyon össze volt zavarodva, nem értette, miért vágok ilyen ideges arcot. Néha szívesen lennék macska, ők nem tudják, mi folyik körülöttük, de nem is érdekli őket. Viszont, végiggondolva a dolgot, nekik nincs olyan, hogy karácsony. Úgyhogy talán mégis jobb embernek lenni.

Picture

Ahogyan a férfi belépett – nem a szokásos ápolóm, ami már önmagában is megrémisztett – azonnal felugrottam, és előtte termettem. Igazság szerint, készültem egy B tervvel, amelyben eljátszom a hattyú halálát, és első pillantásra úgy tűnt, meg kell tennem. De, mint kiderült, tévedtem.
– Miss Turner – kezdte erősen hivatali hangon a férfi – először is, boldog karácsonyt szeretnék kívánni Önnek! Valamint, van néhány bejelentenivalóm Önnek, amikről már értesítettük a szüleit is.
Jaj, ne. Mi lehet olyan baromi fontos hír, hogy a szüleimet nyaggassák vele? Csak nem…?

Picture

– Miss Turner – vett egy nagy levegőt – Ön határozottan, százszázalékos bizonyossággal a gyógyulás útjára lépett. Legkésőbb hat hónap múlva hazamehet.
Bumm. Azt hiszem, a szívem kihagyott egy ütemet. Abban az egy tizedmásodpercben, amíg fennállt annak a veszélye, hogy túlságosan felizgatom magam, és összeesek, csak arra az egy szóra tudtam koncentrálni, hogy köszönöm. Köszönöm, fogalmam sincs, kinek, talán magának a karácsonynak, Hope-nak, az orvosoknak, nem tudom. Az agyamba betolakodott az a kifejezés, hogy karácsonyi csoda. Lehet, hogy ilyen szólás nincs is, nem érdekelt. Ez történt velem, karácsonyi csoda.

Picture

De… egy pillanat. És a reményem?
– És Hope? Velem maradhat? – a cica, mintha csak értené, hogy róla van szó, a lábam köré fonta magát, de én csak és kizárólag az orvos arcát fürkésztem.
– Nehéz volt meggyőzni a vezetőséget – visszaszívtam a levegőt. Még néhány másodperc, és elájulok az izgalomtól – de a többi orvos szerint főként ennek az állatnak az érdeme, hogy felgyógyult. Így tehát megengedték, hogy itt maradjon, Önnel. Kap ételt, italt, alomtálcát – amit Ön nem takaríthat – valamint hetente egyszer kiengedjük a kórházi kertbe…

Picture

Nem hallgattam tovább a monológot. Az érzelmektől megveszve, előreugrottam és átöleltem a férfit, aki, azt hiszem, megbánta, hogy bejött hozzám ma reggel.
– Köszönöm! – kiabáltam – köszönöm!
Az orvos válaszul csak nyögött valami mentegetőzésfélét, aztán, miután sikerült lefejtenie magáról, ki is pucolt a szobámból. Én csak nevettem rajta. Ma mindenen nevetni fogok.

Picture

Miről is szól a karácsony? Arról, hogy szeretjük a másikat, törődünk vele. Hogy odaadjuk neki a legszebb, legcsodálatosabb ajándékot, amit csak oda tudunk adni. Egy olyan ajándékot, ami segíti őt, amire szüksége van a másiknak. És az, aki nem kap semmit, akinek nincsen senkije, aki adhatna neki? Nos, ő sem marad egyedül. Karácsonykor mindenkit meglátogat a legszebb ajándék, eljut hozzá árkon – bokron keresztül. Akár egy macska képében is, a reményt hordozva egy magányos lánynak.


Vége!

Írta és illusztrálta: vercsib

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés