Visszavágó

Írta: Dettyke | Műfaj: családi dráma | Megjelent: Sims Tales, 2017. 03. 31. >

Kilenc évvel korábban meggondolatlan kijelentést tettem. Nem. Az igazság az, hogy teljesen komolyan gondoltam, csak nem hittem, hogy valaha is be fog következni. Tudniillik, nyolc év házasság és két gyerek után belefásultam a hétköznapok monotonságába. Elegem volt a kötelező szerepeimből, és erre egy férfi hívta fel a figyelmemet. Egy férfi, aki történetesen nem a férjem volt.

​Jason Wallace elcsábított, én pedig hagytam magam, mert egyszerűbb volt más karjaiba omlani, mint szembenézni a nehézségekkel és küzdeni. Üdítő, szenvedélyes, ugyanakkor fájdalmas, de leginkább tanulságos kaland volt az a nyolc hónap, amíg a kapcsolatunk tartott. Ráébresztett, hogy mekkora hibát követtem el. Szerettem Jasont, legalábbis akkor úgy éreztem. Ma már tudom, hogy nem így volt, hiszen kétszer is megcsaltam, ráadásul a férjemmel, Ryannel, akitől akkor éppen mindennél jobban szabadulni akartam. Mázlista vagyok, amiért olyan borzasztóan makacsul ragaszkodott hozzám…

​Ryan Safferty. A talány. Soha nem fogom megfejteni igazán, de azt hiszem, kezdek beletörődni. Sokkal nyitottabb és kommunikatívabb, nem zárkózik már úgy magába, mint régen. Szeretem. Tényleg. Teljes szívemből szeretem, és örökké hálás leszek neki, amiért nem volt hajlandó lemondani rólam. Jason előtt és után is akadt pár nehéz időszakunk, de kétség kívül az a nyolc hónap volt a legmeghatározóbb mindközül. Ha a sok fájdalomra és szenvedésre gondolok, legszívesebben visszapörgetném az idő kerekét, és meg nem történtté tenném, azonban ha nincs ez a kitérő a kapcsolatunkban, ma biztos, hogy nem tartanánk itt. Nem lenne öt csodálatos kis gazfickónk, nem élnénk Arlington egyik legimpozánsabb, legbiztonságosabb kertvárosában, nem adtam volna vacsorát a Szövetségi Nyomozóiroda Terrorelhárító Osztály vezetőjének és két Interpolos kollégának.

​De az is holtbiztos, hogy soha nem találkoztam volna Sanne Van Dijkkal, Ryan első, tinédzserkori szerelmével, hogy a történelem megismételhesse önmagát egy másik szereposztásban…

​– Emlékszel mit mondtál, mikor véget ért a Wallace korszakod, és újra összejöttünk? – kérdezte Ryan kihívóan a szemöldökét vonogatva, miközben kitöltöttem a vendégek által kívánt italokat. Arcán bosszúszomjas, gonosz vigyor terült el. Hogyne emlékeztem volna…
„Engedélyezem, hogy a jövőben viszonyt folytass egy nővel nyolc hónapon keresztül. De utána vissza kell jönnöd hozzám.” – visszhangzottak a szavaim a fejemben, és átkoztam magam miattuk.
– Nyolc hónap, Liv. Nyolc hónap – tudatta velem a férjem köntörfalazás nélkül, hogy mire készül, aztán magamra hagyott a konyhában.

​A düh a másodperc töredéke alatt szétáradt a testemben. Ugyan a történtek után egyáltalán nem volt jogom kiakadni, mégis majd’ felrobbantam. Hát mekkora volt az esélye annak, hogy az Interpol delegáció sajtóreferense eltöri a bokáját az utazást megelőző napon, és Sanne Van Dijkot küldik helyette? Vajon Ryan tudta, hogy az Interpol sajtóosztályán dolgozik, vagy neki is meglepetés volt a nő érkezése? Tulajdonképpen édes mindegy. Bármennyire is gyűlöltem a kialakult helyzetet, nem tehettem ellene semmit. Már nem vonhattam vissza a szavaimat, és ha Ryan úgy döntött, hogy igenis élni kíván a lehetőséggel, hát akkor kénytelen leszek elfogadni.

​Erőt vettem magamon, és visszavarázsoltam megnyerő mosolyomat az arcomra. Kedves voltam, érdeklődő, barátságos, a tökéletes háziasszony, noha a vacsora alatt gondolatban legalább egy tucatszor tettem el láb alól különböző módokon a holland nőszemélyt. Pusztán a jelenléte is borzasztóan irritált, az pedig, hogy folyamatosan Ryant fogdosta, kacéran dobálta a haját és szüntelenül kuncogott, mérhetetlen ellenszenvet váltott ki belőlem. És amikor már a fiaim kegyeibe is töretlenül próbált beférkőzni, az ősellenségemként tekintettem rá.
– És, David, mondd csak, van barátnőd?
– Nincs.
– Pedig lehetne. Kylie Williams bele van zúgva, durván nyomul rá – pletykálkodott Adam.

​– És neked nem jön be Kylie? – folytatta a faggatózást a szőke démon, míg Mathieu Leroux, az Interpol ügynöke és Ryan közvetlen felettese, Arthur Cohen különleges ügynök a vacsora végeztével a főztömet dicsérte. Alapvetően örültem volna a bókoknak, de semmi hangulatom nem volt az udvarias csevejhez, sőt, kifejezetten bosszantott, hogy szóval tartanak, mert az asztal túlsó végén Sanne éppen azon mesterkedett, hogy a férjem után az első szülöttemet is becserkéssze.
– Csinos lány, meg végül is aranyos, de nekem valaki más tetszik.
Hogy mi? – kaptam fel a fejem hirtelen, miközben már tradicionális francia ételekről fecsegtünk. David sosem említette nekem, hogy gyöngéd érzelmeket táplál valaki iránt. Nehogy már ezzel a jöttmenttel meg megosszon egy ilyen bizalmas információt!

​– Na és ki a szerencsés?
– Hát, ő egy kissé különc személyiség, amolyan művészlélek. – Kész. Elárult.
– Ó, biztosan nagyon aranyos. Drukkolok nektek. És ha már a művészetnél járunk, egy ideje szemezek azzal a zongorával. Ki a zenész a családban? – Adam és Jake büszkén emelték kezüket a magasba. – Nahát, ketten is! – lelkendezett tapsikolva a nő, én pedig legszívesebben belefojtottam volna a poharamban álló kortynyi vízbe. – És mindketten zongoráztok?
– Nem, csak én – ragadta magához a szót Jake. – Adam dobol. Te is tudsz zongorázni?
– Aha – mosolygott rá sokatmondón, Jake-nek pedig több se kellett.
– De jó! Akkor játsszunk valamit! Ismered a Coldplaytől a Clocksot?
– Hogy ismerem-e? A kedvencem! A négykezes verzióhoz mit szólsz?
– Fejből tudom! Jöhet! – ugrott talpra a középső fiam, míg én feltűnésmentesen igyekeztem mély levegőket véve nyugalmat erőltetni magamra. Elképesztően idegesített a nyomulása. – Adam, dobolsz hozzá?
– Ha valaki segít áthozni a dobszerkómat a garázsból, ezer örömmel.
– A garázsba száműztek? – kacagott fel Sanne, és ismét kedvem támadt kiverni a gyönyörű, fehér fogait.
– Igen. Túl hangos – magyarázta Ryan, miközben felállt az asztaltól. – De ezen ne múljon a zenekar. Grant, Mathieu, segítetek?

Mindenki felettébb élvezte a rögtönzött koncertet. Engem leszámítva. Megőrjített a tudat, hogy a férjem ideiglenesen lecserél, de az még inkább dühített, hogy a választott nőcskéje a gyerekeimre is kivetette a hálóját. Minden egyes billentyűleütésénél úgy éreztem, mintha arcon vágott volna. A hat gazfickómból négyet máris a magáénak tudhatott, és mikor az előadás végén Alex neki ajándékozta a nagybecsben tartott, díjnyertes papírrepülőjét, majd még egy puszit is nyomott a bevakolt arcára, már a sírás fojtogatott. És ha mindez nem lett volna elég, Ryan hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy a kezébe nyomja a legkisebb fiamat. Hurrá. Persze. Lopja csak el a családom utolsó tagját is.

​De legnagyobb boldogságomra Simon nem volt hajlandó megadni magát neki. Alig vette az ölébe, egyéves csöppségem hatalmas barna szemei azonnal megteltek könnyel, és jajveszékelve ismételgette szókincsének egyetlen elemét: mama! Mama!
–  Itt vagyok, drágaságom – ragadtam magamhoz egyetlen hű családtagom, és nyakamba fonódó pici karjai némi vigaszt nyújtottak összetört szívemnek. Már csak ő maradt nekem.

​Azt est további részéből a lehetőségekhez mérten próbáltam kivonni magam, főleg miután Cohen különleges ügynök és Mathieu Leroux távoztak. Egy pillanatra fellélegeztem, hogy mindjárt véget ér ez a lassan rémálomhoz közelítő esemény, de nem volt akkora szerencsém. Sanne maradt, hogy a felettesek nélkül egy sokkal közvetlenebb közegben a kanapémon terpeszkedve nosztalgiázzon egykori szerelmével és jó barátjával, Granttel. Természetesen minden pikáns részletet igyekezett az orrom alá dörgölni, különösképpen, hogy micsoda párost alkottak ők tizenhat évesen Ryannel. Ami persze alig leplezett célzás volt arra, hogy az elkövetkezendő hónapokban mire számíthatok. Még jó, hogy a srácok időközben letelepedtek a hálónkban filmezni, bőven elég volt, hogy a kicsi Simon szem-, és fültanúja lett az ördögi nőszemély műsorának, amihez meglepő módon Ryan és Grant is örömmel asszisztált. Már szinte remegtem a dühtől és a féltékenységtől, a gombóc a torkomban pedig akkorára dagadt, hogy a levegővétel is fizikai fájdalmat okozott. De nem akartam megadni neki azt az élvezetet, hogy lásson kiborulni, ezért inkább kaptam az alkalmon, és lefektettem nyűgösködni kezdő kisfiamat.

​Azonban ahelyett, hogy némi nyugalomra leltem volna, az emeleten újabb adagot kaptam Sanne Van Dijk tökéletes mivoltából. A nagyfiaim pizsamában, az ágyon henteregve dicsőítették egymás között a nő szabad szemmel is jól látható adottságait. Mikor beléptem a szobába, Adam a tehetséges ujjait méltatta, és a széles vigyorokból bizony rögvest leszűrtem, hogy nem éppen a zongoratudása volt a fő téma. Elborzadtam. Erős késztetést éreztem némi fejmosás szükségességére, viszont mire Simon a kiságyában álomba szenderült, már nem volt kedvem hadakozni velük.
– Az öcsétek alszik, csendesebben legyetek. És tizenegykor takarodó – tájékoztattam még őket, mielőtt elhagytam volna a szobát. Persze péntekre hivatkozva rögvest ellenkezni kezdtek, de gyanúsan nagy volt a csönd odalent, ezért rájuk csuktam az ajtót, és megszaporáztam a lépteimet.

​Ahogy leértem a lépcső aljára, észrevettem, hogy fény szűrődik be a teraszról.  Tétován álldogálva füleltem, hátha elcsípek egy-két szót, miről beszélgetnek éppen, de az orrom jobb érzékszervnek bizonyult. Dohányszag. A pulzusom egy tizedmásodperc alatt az egekbe szökött, az arcom lángolt a méregtől, mert biztos voltam benne, hogy Ryan is rágyújtott, annak ellenére, hogy nagyon jól tudja, mennyire gyűlölöm. Mind az apám, mind a nagyapám az elit társaságukkal egész gyerekkoromban az orrom alá szivarozott. Ki nem állhattam.

​Észrevétlenül megpróbáltam elslisszolni az üvegből készült teraszajtó előtt, futó pillantást vetve a kint tartózkodókra. Beigazolódott, amitől tartottam. A férjecském úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Úgy döntöttem, az ebédlő boltívének lapulva kísérem figyelemmel a kint zajló eseményeket, de bár ne tettem volna. Ryan minden előjel nélkül, egyszeriben Sanne ajkaira vetette magát, és olyan szenvedélyesen csókolta, hogy szoborrá merevedtem a döbbenettől. Teljesen letaglózott, hogy ennyire kívánta. Hogy nem bírta ki, hogy elhagyja a közös otthonunkat. Képes volt úgy enyelegni egy nővel, hogy a felesége és a fiai is bármelyik másodpercben feltűnhettek volna a színen. Megalázónak éreztem a helyzetet, és őrültmód fájt az árulása. Vad folyamot alkotva gyors egymásutánban törtek elő könnyeim, hiába is próbáltam megfékezni őket. Megsemmisülve léptem ki a bejárati ajtón a meglepően enyhe októberi éjszakába.

​Két mély levegő után még mindig a könnyeimet nyeldestem, miközben igyekeztem rendet tenni a fejemben. Miért haragszom Ryanre? Miért gyűlölöm Sannét? Miért érzem magam áldozatnak? Hiszen tulajdonképpen miattam alakult így az egész, csak és kizárólag magamnak köszönhetem ezt a pocsék szituációt. Én voltam az, aki először akart kitörni ebből a házasságból, én voltam az, aki nyolc hónapig megkeserítette a párja életét, én voltam az, aki zöld utat adott egy visszavágóhoz, hát akkor most tessék, Liv, emelt fővel viselni a következményeket! De nem megy. Nem akarom más nővel látni, és nem akarok más nőt a gyerekeim közelében tudni. Mintha kést forgatnának a szívemben. Nem akarom elveszíteni őket!

​– Hm. Egész kellemes esténk van – szólalt meg Ryan váratlanul mögöttem. Fogalmam sem volt, mióta állhatott az ajtóban, nem vettem észre, hogy bárki is követett volna. Teljesen elvesztem a felettébb rémisztő gondolataimban.
– Aha… – préseltem ki halkan magamból valami reakciófélét. Éreztem a tekintetét a hátamon, de képtelen voltam felé fordulni és a szemébe nézni. Így hát hosszú percekig időzött a csend közöttünk.

​Végül megelégeltem a dolgot. Néhány apró, tétova lépést követően hirtelen arra eszméltem, hogy az államat a kulcscsontja mögé fúrtam, és két karommal úgy szorítottam magamhoz, mint aki soha többé nem akarja elengedni. És így is volt.
– Tudom, hogy Jason után nem kérhetem ezt tőled, pláne, hogy a visszavágóra is én jogosítottalak fel, de, kérlek… Kérlek, ne hagyj el! – könyörögtem neki elfúló hangon eltiporva dacos büszkeségem. Záporozó könnyeim a zakóját áztatták. – Mert ha most elmész vele – zokogtam ki magamból minden gondolatomat –, akkor nem csak téged veszítelek el, hanem a fiúkat is. Teljesen megbabonázta őket, soha senkivel nem viselkedtek még ilyen közvetlenül első találkozás alkalmával, mint vele. Hogy árulhatja el David helyettem egy idegennek, hogy tetszik neki egy lány? És Adam és Jake hogy alapíthatott zenekart vele? Hiszen a közös zenélés a mi hármunk saját kis programja volt. Hogy cserélhettek le rá? És Alex… Ó, Alex. Az én kis szelíd, szégyellős pilótám neki adja a legféltettebb kincsét, és még arcon is csókolja? Hát mégis milyen varázserővel rendelkezik ez a nő, hogy szinte azonnal elpártoltat mellőlem mindenkit? Nem, Ryan, nem teheted meg. Esedezve könyörgöm neked, ne engedd, hogy elvegye tőlem a fiaimat! Nem veszíthetem el őket! Kérlek! Kérlek, ne tedd ezt velem!

​Remegéshullám járta át testem, és egészen biztosan összeestem volna, ha Ryan nem tart erősen. Nem szólt semmit, csak ölelt szorosan, de már ez is éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a felszínre törő kétségbeesésem csillapodni kezdjék. Zihálásom lassan abbamaradt, és miután újra képes voltam egyenletesen lélegezni, finoman eltolt magától. Halvány, szánakozó mosoly bujkált a szája sarkában, de alig mertem rápillantani.
– Ne aggódj, hercegnőm, nem hagylak el.
Megdöbbentem. Értetlenkedve néztem végre a szemébe.
– Nem? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, mire szélesebb lett a mosoly az arcán.
– Nem. – Hüvelykujjaival kitörölte a szememből a könnyeket, majd az államnál fogva magához vont, és olyan érzékien csókolt, hogy a dohány szaga és íze ellenére is teljesen belevesztem.

​– Akkor ez… az egész… a csók a teraszon?
– Csak egy színjáték volt – világosított fel. – Észrevettem, hogy leskelődsz az ebédlőből, gondoltam, miért ne lehetne a csók a tetőpontja az estének. Egy visszafogott, de azért mégis fájdalmas és gonosz visszavágó azért a francos nyolc hónapért.
– De… de… hogyan? – hebegtem-habogtam, nem teljesen értettem a helyzetet.
– Hát úgy, hogy piszok jó ügynökeim vannak – sandított balra fel, az erkély felé, én pedig követtem a tekintetét. A nagy fiaim pizsamában figyeltek fentről bennünket. Fülig ért a szájuk.
– Szeretünk, anya! – kiáltották le kacarászva.
Tehát összeesküdtek ellenem. A nagyokat még valahol meg is értettem, hogy belementek az apjuk játékába, na de hogy Alexet, hogy sikerült rávennie a dologra, mikor még a bemutatkozást is nehézségként éli meg, rejtély volt számomra.
– Arthur és Matthieu is benne voltak?
Ryan megrázta a fejét.
– Nem. Csak a srácok, Grant, és nyilván Sanne. De ne neheztelj rájuk! Kénytelenek voltak részt venni benne. Nem adtam nekik túl sok választási lehetőséget.
– Most már visszakaphatom a repülőmet? – hasított hirtelen Alex kérdése Ryan fejtegetésébe.
– A dolgozószobában van – tájékoztatta vigyorogva, majd beparancsolta őket a szobába, engem pedig a színpompás tölgyfánk alatti padhoz vezetett.

– Nem érdemellek meg – mondtam halálosan komolyan, miután egy röpke pillanat alatt őszintén kiértékeltem önmagamat. Végre sikerült feldolgoznom a történteket és a következményeket: nem hagy el, nem hagy magamra történjék bármi.
Ryan átkarolt, és teljes szívéből felnevetett.
– Hát valóban nem érdemelsz meg. Hacsak…
– Hacsak? – ismételtem meg bátortalan szavait érdeklődve. Gyöngéden megcirógatta az arcomat, miközben két hatalmas barna szemével áthatóan nézett rám. Egyértelművé vált, hogy akar tőlem valamit. Valami igazán nagy dolgot, amitől én valószínűleg nem fogok repesni örömömben. Mindenesetre igyekeztem pozitívan hozzáállni, egyre inkább furdalt a kíváncsiság.
– Szülnél nekem még egy gyereket? – bukott ki belőle egy mély levegővétel után, én pedig pontosan úgy reagáltam rá, ahogy ő azt előre sejthette. Képtelen voltam nyugodtan ülni. A vérnyomásommal együtt emelkedtem fel, hiába is próbált maga mellett tartani. Mégse haragudott rám. Jobb lábát a bal térdén pihentetve mosolygott belső vívódásomon.

​Beletelt néhány feszült percbe, mire csillapítottam kavargó gondolataim okozta frusztrációmat. A Sophia-projekt. Tudtam, mennyire vágyik rá, hogy megtapasztalhassa, milyen lányos apának lenni, különösen, mióta Grant összehozott egy tüneményes kis csajszit, de egy hatodik gyerek? Imádom a fiainkat mind egy szálig, nem bántam meg, hogy a világra hoztam őket, viszont be kell látnunk, hogy vannak korlátaink. Így is kihívást okoznak a mindennapok, és nem leszünk már fiatalabbak. Sőt. Nem. Nem lehet. Nem szabad. Bármennyire is szeretnék a kedvére tenni, ebben most nem engedhetek. A saját érdekünkben. Visszafojtva rám törő ingerültségemet, az ajkamba haraptam, mielőtt közöltem volna vele az álláspontomat.
– Tudom, mennyire szeretnél egy kislányt, de miből gondolod, hogy ezúttal tényleg összejönne? Jake után még benne voltam, hogy próbálkozzunk, és ha már voltunk olyan felelőtlenek, hogy Simon becsusszant, nyilván nem vetettem el a saját hülyeségünk miatt. De hogy így, negyven felett szándékosan essek teherbe? Nem kérhetsz ilyet tőlem.

​– Hercegnőm… – igyekezett félbeszakítani, ahogy fel-alá járkáltam előtte egyre másra hadarva az ellenérveimet, de nem hagytam magamba fojtani a szót.
– És nem csak a korommal van a baj. Anyagilag se lenne bölcs döntés egy hatodik gyerek. Simon érkezésével már így is át kellett alakítani a házat, egy újabb babával kezdhetnénk elölről az egészet. Arról nem is beszélve, hogy David és Adam egyre nehezebben viselik a közös szoba tényét. Jake-nek megígértük a nagyszabású szülinapi partit, Alex pszichológusa meg egy vagyonba kerül, és hiába állítod az ellenkezőjét, igenis szüksége van rá. Szembetűnő a változás, mi sem bizonyítja ezt jobban annál, minthogy belement a kis játékodba, és nemcsak hozzászólt, hanem még arcon is csókolta Sannét, miután kiadta a kezei közül – ha csak ideiglenesen is – a legféltettebb kincsét. Emlékszel, hogy kiborult, mikor két hónappal korábban Jake elvette a polcról, hogy megnézze? – Ryan bólintott. – Mindezek mellett, épphogy félre tudunk rakni, de ha sikerül is felhalmoznunk egy jelentősebb megtakarítást, biztosan beüt valami és hozzá kell nyúlni. És ha a meglévő ötnek sem tudunk mindent teljes körűen biztosítani, akkor hogy vállalhatnánk be még egy hatodikat?

​– Befejezted? – kérdezett rá a férjem, miután egy hatalmas, gondterhelt sóhajt hallattam magamból.
– Az hiszem.
– Jó, akkor most én jövök. – Felállt, puszit nyomott a homlokomra, és határozott tekintetével szinte követelte a szemkontaktust. – Megértem az aggodalmaidat, bár én nem látom ilyen borúlátón a helyzetünket. Mindig beüt valami, ezen kár is agyalni. Ha jön, majd megoldjuk, ahogy eddig mindig. David és Adam kihúzza még ezt az alig két évet együtt, amíg David leérettségizik és egyetemre megy, de ha végképp nem bírják elviselni egymást, akkor felőlem Jake-kel vagy Alexszel is összebútorozhatnak. Feltéve persze, ha a kicsik belemennek a cserébe. Belátom, hogy Alex fejlődésére pozitív hatással vannak ezek a méregdrága találkák, de abban is biztos vagyok, hogy már nem sokáig lesz szüksége rájuk. Vagyis azt az összeget máris félre tudjuk majd tenni. Ráadásul a ház törlesztőrészlete július végén lejár, és azon túl, hogy végre a miénk lesz teljes egészében, egy újabb kiadástól mentesülünk. Ha pedig visszamész dolgozni, ahogy azt egy ideje már pedzegeted – igen, beletörődtem, hogy nem tudlak lebeszélni róla –, a baba születéséig megint csak több lenne a bevételünk, mint eddig. Na és azért azt is meg kell jegyeznem, hogy jelenleg sem élünk olyan rosszul. Lehet, hogy egymástól örökölt cuccokban járnak a srácok, de ha nincs baja az adott cipőnek vagy ruhadarabnak, nem fogok csak azért újat venni Adamnek, mert David három hétig hordta, mielőtt kinőtte.

​– Nagy kérés, tudom. És azon kívül, hogy mennyire vágyom rá, nincs hathatós érvem. Tökéletesen igazad van mindenben. Az eszem nekem is azt mondja, nem kéne, a szívem viszont elképesztően sóvárog Sophiáért. Most csak gondolj bele, milyen csinos ruhákba öltöztethetnéd, hányféle frizurát készíthetnél neki. Együtt járnátok vásárolni, kifesthetnétek egymás körmeit, és ezek most csak ilyen nagyon felszínes dolgok, amik hirtelen eszembe jutottak. Merőben más élményeket és tapasztalatokat szereznénk, mint a srácokkal.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, és a korábbi félelmeimet hirtelen felülírta az izgatott várakozás. Aztán villámcsapásként hasított belém a kérdés:
– És ha megint fiú lesz?
Ryan megvonta a vállát.
– Akkor lesz egy saját hokicsapatunk. És roppant büszke leszek magunkra, hogy túlteljesítettük a szüleimet.

​Elmosolyodtam. A határozott ellenvetésemet lassacskán felváltotta a bizonytalan vágyakozás.
– Végül is – kezdtem elmélkedni hangosan –, ha felkerülsz a jelöltek listájára…
– Ami azt illeti – szakított félbe Ryan kissé félszegen –, rajta vagyok a listán. A vacsora csak formalitás volt. Cohen engem támogat.
Meglepettségemből felocsúdva kitörő örömmel öleltem magamhoz. Ha előléptetnék osztályvezetőnek, az máris megkönnyítené egy kicsit a döntést.
– Ha Cohen támogat, akkor téged fognak kinevezni – lelkendeztem tovább, mire Ryan egykedvűen megcsóválta a fejét.
– A támogatása határozattan előnyt jelent, de nem garantálja, hogy engem választanak. És különben sem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán elfogadnám a kinevezést.

​Azonnal lehervadt az arcomról a mosoly.
– Már miért ugranál el egy ilyen lehetőség elől? – kérdeztem megrökönyödve.
– Mert szeretem az aktuális pozíciómat. Végre egy olyan munkakör, amiben tényleg jól érzem magam. Változatos, izgalmas, és amennyire tartottam tőle eleinte, most annyira imádok kijárni Quanticóba előadást, de főleg terepgyakorlatot tartani az újoncoknak.
– Én ezt értem, Taktikai Vezetőcském, csak gondolj bele, mennyi előnyöd és előnyünk származna abból, ha a fejesek közé kerülnél. És most nem az anyagiakra gondolok, hanem sokkal inkább a biztonságodra. Tudom, hogy valamilyen számomra érthetetlen oknál fogva vonzódsz a veszélyes helyzetekhez, de az elmúlt kilenc évben bőven kiélvezhetted az akciózást, míg én betegre aggódtam magam, hogy hazajössz-e egyáltalán. Szóval itt az ideje, hogy beletörődj az örökös papírmunkába és a véget nem érő meetingekbe, ha azt akarod, hogy szüljek neked egy hatodik gyereket – közöltem vele ellentmondást nem tűrően, és egyszeriben azon kaptam magam, hogy csípőre tett kézzel, anyai szigorral méregettem. Ryan egyértelműen jót derült a látványomon.

​– Szóval, azt mondod, ha engem választanak és elfogadom az előléptetést, összehozzuk Sophiát? – vonogatta kihívóan a szemöldökét, és már csak a lehetőségétől olyan boldogság sugárzott belőle, hogy menten elaléltam tőle. Tettem egy lépést előre, és lábujjhegyre állva a nyaka köré fontam a karomat, miközben gyöngéd csókot leheltem somolygó ajkára.
– Inkább fogalmazzunk úgy, hogy megfontolom – feleltem erősen küzdve érzelemmentes hangszínemért, de már tudtam, hogy hiábavaló mindennemű ellenkezés. Én is legalább annyira akarom azt a kislányt, mint ő. És előléptetés ide vagy oda, boldoggá fogom tenni. Az sem számít, ha ehhez az kell, hogy egy hatodik alkalommal is jól megszívassam saját magam. A végeredményért határozottan megéri.

 

Vége

Írta és illusztrálta: Dettyke