Jake tette

Írta: juhaszgaga | Műfaj: thriller, horror, dráma | Figyelmeztetés: naturalisztikus leírás és képi ábrázolás, erőszak, trágár beszéd | Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott! | Megjelent: Sims Tales, 2015. 09. 04. > 

 

Minden erő kiszállt a lábából, amint közelebb ment hozzá. Hozzá, akit a világon mindennél jobban szeretett. A földre rogyott, a gyász, a szomorúság, az undor és a düh keveréke tombolt benne. Kezét az arcába temette, nem mert ránézni. Csak azok a csípős könnyek tudtak a szeméből záporozni, miközben fejét a térdéhez püfölte.
– Kicsim, mié-é-ért..? – Rázkódott a sírástól, hangja el-el csuklott. Tekintete lassan a nő ujjaira vándorolt, és ott csillogott az eljegyzési gyűrű.
Amit ma adott neki….
Az évfordulójuk alkalmából…

***

George szinte ugrándozott örömében, mikor hazaért a lakásukba. Izgult, mint egy gyerek, aki épp felelni készül a tanár előtt, mégsem félelemből – azért is. A konyha ajtaja előtt dobolt egy-kettőt a lábával, fújt egyet, és csak arra próbált összpontosítani, hogy a gyűrűt véletlenül se ejtse ki a kezéből a remegés következtében. Akkor nagy pofára esés lenne a vége.
Ne fesd az ördögöt a falra, George!
Vett még egy nagy levegőt, majd benyitott.

Eva ott ült a konyhaasztalnál, előtte a kedvenc porceláncsészéje, amelyből néhanapján, mikor jó napja van – vagy épp rossz –, a teáját szokta szürcsölgetni. A lány arcát kezébe temette, csak bámulta az előtte lévő csészét. George elmosolyodott, próbálta pozitívabb mederbe terelni az elképzeléseit, nem a legrosszabbra gondolva.
– Szia, kicsim. – Arcon csókolta Evát, majd vele szemben helyet foglalt.
– Szia – felelte Eva rekedt, elhaló hangon. Hangján érződött, hogy nemrég sírhatott. De George előtt sohasem sírt. Kemény nő volt, aki képes volt még a legfájdalmasabb pillanatokban is magában tartani könnyeit.

– Mi a baj? – kérdezte George, és még mindig a pozitív dolgok jártak a fejében. Csak semmi rossz dolog, mindennek tökéletesnek kell lennie!
Eva szipogott egyet, megtörölte az orrát, és mintha csak most lépett volna be George, felnézett rá. Szeme piros volt, biztos, hogy sírt előtte. De már nem. Nem is fog.
– Beszélnünk kell.
Ennyit a pozitív gondolatokról. George-ban azonnal felrémlett életének minden baklövése, ami szúrhatja Eva szemét. De nem, ennyi nem ríkathatta meg.

– Figyelj, gondolkodtam – kezdett bele Eva, közben kezében a papír zsebkendőt szorongatta. – A kapcsolatunkról.
– Én is sokat gondolkodtam rajta – mosolygott George.
– Előbb hallgass meg engem is – kérte Eva, majd ismét a csészéjét kezdte bámulni. Többször is megnézte a teafű alkotta formákat, valahogy próbálta összeszedni a gondolatait, amelyek jelenleg teljes káoszt alkottak a fejében. Végül, hosszú másodpercek múlva kijelentette. – Szerintem a kapcsolatunknak… nincs jövője…

George-ot váratlanul érte barátnője kijelentése. Négy együtt töltött boldog év után ilyet kijelentett Eva. Hogy nincs jövője a kapcsolatuknak…
– Dehogy nincs – próbált mentegetőzni George, mintha rögtön magára hárítaná a feladatot, hogy mindent helyrehozzon, azt is, amiről nem tudott. – Figyelj, majd sokkal többet fogok rád figyelni, még jobban foglak szeretni…
– Épp ez a baj, George – nézett pirosló szemmel a férfira. Látta rajta George, hogy legszívesebben sírva fakadna, de előtte sosem sírt még. – Túlságosan is szeretsz. Eleinte még elviseltem, balga tinilány voltam, de mára már napi szinten ez a túlszeretés sok nekem.

– Ha te attól jobban érzed magad, hogy szarok minden kérésedre rá, akkor jó. – George kezdett kicsit feldúlt lenni, de leginkább próbált valamiféle kiutat találni ebből a rossz irányba fordult beszélgetésből, csak érzelmei valamelyest felülkerekedtek rajta. Az érzelmei…
– Dehogy, én egyáltalán nem ezt mondtam. Csak azt, hogy… – Ismét arra az érdekes csészére pillantott, fel sem nézve a férfira, folytatta. – Azt mondom, hogy túlságosan féltékeny vagy, George. Tegnapelőtt is kicsit késve értem haza, rögtön kikérdeztél, merre jártam. Aztán vacsorával vártál, meg minden.
– Igen, mert szeretlek, és veled akarok élni.
– Nem, csak birtokolni akarsz. – Eva úgy érezte, mintha lelke egy darabkáját kiszakították volna belőle. Az őszinteség fájdalmas társ, még ha nem is igazán a szívéből beszélt.
– Figyelj, megváltozok. Nem leszek féltékeny, esküszöm, és… és…
– És mi? Újra kezdődik minden elölről? A csillagokat is leígéred, hogy megváltozol, pár nap múlva meg azt veszem észre, hogy az ígéreted mit sem ér. Nem fogsz annyit sörözni járni, nem költesz nekem méregdrága cuccokra. Nem változol, soha. Csak ha valami a te érdekedet szolgálja.

George nagyot nézett. Egyáltalán nem tudta, mire érti ezt Eva, de úgy tűnt, teljesen őszintén beszélt.
– Ezt hogy érted?
– Könyörgöm, nézz magadra! – mutatott végig a férfin, aki csak értetlenkedő pillantást vetett rá. – Úgy nézel ki, mint valami szekta tagja. Tavaly televarrattad magad mindenféle ostoba tetoválással, sátánista jelekkel. Teljesen megváltoztál, árnyéka vagy önmagadnak. Ha az utcán meglátnak minket, csak arra gondolhatnak, hogy „egy ilyen lány nem való ilyen durva sráchoz”.
George-nak nagyon rosszul estek ezek a szavak.
– Figyelj, én…
– Nem ebbe a srácba szerettem bele. Már nem érzem azt irántad, mint régen…

George-ban kártyavárként dőlt össze hirtelen minden. Azt tervezte, hogy letérdepel, és egymás karjába borulva fogják a nap hátralévő részét eltölteni, miközben Eva a nászútjukat tervezgeti, ő maga pedig mosolyogva hallgatja az egészet. Most mindennek vége. Bár George az utóbbi napokban észrevette, hogy barátnője felettébb hallgatag, nem is figyelt oda rá.
Talán igaza van Evának…
A lány érthetően kijelentette, hogy már nem szereti George-ot. Ezt már az sem tudja megváltozatni, ha most rögtön előveszi a gyűrűt.
De George megpróbálta. Kivette zsebéből a gyűrűt, és letérdelt a lány elé.

– Figyelj, Eva. Látod, hogy mennyire szeretlek, az egész életemet leélném veled. Megváltoznék érted, sőt, még többet is…
– George, megmondtam…
– Kérlek, Eva, csak add meg nekem mindazt, amit igazán akarok. Téged.
– Nem, George.
– Szeretlek, a gyűrű is bizonyítja. – George megpróbálta a lány ujjára erőltetni az ékszer, aki ellenállt, és nem fogadta el.

George csalódottan állt fel, feje szinte lebillent a nyakáról. Nézte az asztalt és a csészét bámuló lányt, és ez a nyugodtság, ami mögé rejtőzik, feldühítette. A szomorúságot egy pillanat alatt a düh váltotta fel. A gyűrűt az asztalra dobta, aztán olyan erősen rácsapott az asztalra, hogy a porcelánkészlet megugrott.
– Mégis mi a fene bajod van? Együtt töltött időnk alatt csak téged akartalak boldoggá tenni, de úgy látszik, hogy neked rohadtul nem volt elég semmi!
– George… – nézett fel a férfira Eva. Tudta, már nincs visszaút. Megbántotta a férfit. De mégis érezte, hogy azonnal meg kell nyugtatni őt.

A férfi a dühtől alig látott, szinte fel sem fogta, mind mond neki a lány. Egyik percben még vele vitatkozik, a következőben már az enyhe tavaszi hószállingózásban tarol végig az utcán. Szüksége volt a friss levegőre, sürgősen ki kellett tisztítania a fejét a felgyülemlett feszültségtől, mielőtt bántotta volna a lányt. De a benne tomboló düh még sokáig nem szállt el. Végig a lány szavai jártak a fejében.

Vagy tíz perce sétálhatott a hűvös levegőben. Már elérte a lakóövezet végét, a vidámpark gerendáin lépdelt, mikor észrevette, hol is jár. Visszanézett a téglaépületre, amiben még mindig ott ül és talán sír élete szerelme – legalább is szerette volna ezt hinni. De ahogy a szellő lágyan lengedezett, úgy ötlött George agyába egy kósza gondolat: mi van, ha Evának tényleg igaza van? Változtatnia kéne magán, vissza kéne változni.
De ezt én nem tudom megváltoztatni…

Elindult vissza. Lassan lépkedett a lépcsőn, jól megfontoltan, közben pedig figyelmen kívül hagyta a szomszéd idős hölgy rémült pillantásait. A férfi köszönt neki, de az csak még szaporábban lépdelt lefele. Mintha rémeket látott volna, vagy hallotta a veszekedésüket. George vállat vont, majd kezét a korlátra téve szedte a maradék lépcsőfokokat.
Az ajtóban megállva vett egy nagy levegőt, mielőtt bűnbánatosan odaállít Eva elé. Kifújta, majd benyitott.

***

A városi rendőrség kihallgatótermének sötét falai rémisztőnek hatottak George-ra, annak ellenére, hogy ő is a sötét ötven árnyalatában járt nap mint nap. A vallatótiszt már többszöri felszólítására sem válaszolt, nem csoda, még mindig, fél nappal az eset után is sokkos állapotban volt.
– Mondja el, végre, hogy mégis mit látott.
– Uram, nem akarom. – George a könnyeivel küszködött, de tudta, hogy addig bent tartják, amíg nem válaszol minden kérdésükre.
– Kérem. – A sötét bőrű férfi próbált úgy tenni, mintha komolyan sajnálná a férfit, ami messze állt a valós helyzettől.

Fújt egyet, majd remegve vett egy újabb levegőt, és elmondta, mit is látott.
– Ki sem nyitottam az ajtót, máris megláttam a vértócsát. A konyhaajtó nyitva állt, és mintha valaki a lábával húzta volna azt a vércsíkot, csak hogy észrevegyem… – Ismét remegve vett egy nagy levegőt. – Követtem a vért, és ott láttam… ott láttam…
Nem tudott mit tenni, hirtelen kitört belőle a zokogás, és már nem bírta folytatni.

***

Az ajtóban állt, mozdulatlanul. Egy végtelennek tűnő másodpercre mintha minden egyes életjele megszűnt volna. A fejében forgolódó bocsánatkérések tömkelege, a szíve zakatolása: mind-mind mintha elhalt volna. A konyha padlóján ott feküdt Eva Blacksmith kettévált holtteste vérbe fagyva, feje rendkívül természetellenesen ült a nyakán, mintha kicsavarták volna.
Minden erő kiszállt a lábából, amint közelebb ment hozzá. Hozzá, akit a világon mindennél jobban szeretett.

***

– Maga még csak fel sem hívta a rendőrséget – felelte rezzenéstelenül Roger rendőrtiszt. – Miután többszöri felszólítás után sem nyitott ajtót, a kivezényelt rendőrök betörtek az otthonába, és ott találták a holttest mellett. Még csak fel sem hívta a rendőrséget… – ismételte a férfi. – A szomszédja, Mrs. Lancester volt a bejelentő, aki azután hívott minket, miután magát meglátta a lépcsőházban véresen.
George egyáltalán nem emlékezett rá, hogy véres lett volna. Akkor lett véres, mikor hazaérkezett, és ott találta…
Nem én voltam!

– Miért nem értesítette a rendőröket?
– Hogy tehettem volna? A barátnőmet… az én Evámat megölte valaki… nem tudtam, mit csináljak! – Újra kitört belőle a zokogás, méretes könnycseppjei fekete farmernadrágját püfölték.
– Én nem bizakodom afelől, hogy maga ártatlan, csak alátámasztja a gyanúmat, hogy maga követte el a gyilkosságot.
– Nem én voltam! Mégis miből gondolja ezt?
– Lássuk: maga volt egyedül, aki aznap találkozott Eva Blacksmithszel, emellett állítása szerint maga látta utoljára élve, senki sem látta kijönni a lakásukból. Maga tette. – Roger rendőrtiszt mélységesen elítélte a hasonló bűncselekményt elkövető férfiakat. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan képes valaki ilyen kegyetlen dolgot elkövetni az ellen, akit állítólag mindennél jobban szeretett.

– Nézze, nem én voltam – jelentette ki George még mindig a fejét fogva.
– Akkor mégis ki a fene volt?
– Jake tette.
– Ki az a Jake? – kérdezte Roger tiszt.
George kezét színpadias mozdulattal az ölébe helyezte, majd lassan felemelte a fejét. Roger tiszt a férfi szemében hirtelen észrevett valamit. Valamit, ami más. Valamit, ami nem evilági.
– Én vagyok.

***

– George… – nézett fel a férfira Eva. Tudta, már nincs visszaút. Megbántotta a férfit. De mégis érezte, hogy azonnal meg kell nyugtatni őt.
– Te is megváltoztál, nem vetted észre? – nézett a lányra George, akiből mintha ki akart volna törni valami. – Valami koholt, össze-vissza mondott dolog miatt úgy döntöttél, hogy egyik napról a másikra nem szeretsz többé.
George mihamarabb véget szeretett volna vetni ennek a veszekedésnek, ezért elindult az ajtó irányba.
– Dehogynem szeretlek – felelte remegő hangon Eva. – Nézd, még a gyűrűt is felveszem neked, csak kérlek…
– Csak? Mi legyen, mondjad?

– Csak változz vissza, legyél olyan, mint régen. – Eva felállt az asztalról, és közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. A lelkiismerete kezdett felülkerekedni rajta. – Ne legyél olyan, mint aki épp most lépett ki egy horrorfilmből, vedd ki a piercingjeidet, mindent. Csak… változz vissza, kérlek.
– Változzam vissza – ismételte George maga elé meredve. Érezte, hogy valami mintha kaparná belülről, mintha valami elkezdené belülről felfalni a lelkét. Megpróbált mihamarabb kilépni az ajtón, de Eva karon ragadta.
– Kérlek, George…
Sajnálom…

– Nem változom vissza – felelte elváltozott hangon George. Mély, dallamosabb hang jött ki a torkán, beszéde olyan volt, mint egy felgyorsított, majd normál sebességre állított hangfelvétel. Eva elengedte a férfi karját, és hátralépett.
– Mi a baj, George? – kérdezte kétségbeesetten. A férfi lassan megfordult, szemében sosem látott, sötét láng égett.
– Én nem George vagyok, szivi – válaszolta vigyorral az arcán a férfi. – Az vagyok, akivé változott.

Eva egy szempillantás alatt látta a jövőjét. Sikítani próbált, de nem jött ki hang a torkán: egy láthatatlan kéz megszorította azt. Lába nem mozdult, azt is az a láthatatlan béklyó tartotta fogságban. Végigmérte a férfit, aki csak vigyorogva nézett vissza rá. Még inkább kétségbeesett.
– Kérlek – préselte ki magából Eva.
De egy kéz megragadta a fejét, és száznyolcvan fokos fordulattal kicsavarta azt. Szeméből most először egy könnycsepp csordult ki.
Aztán derekánál fogva kettészakadt…

George White ikertestvérének élete árán jött világra, ezt hétéves kora óta tudta. Azonban csak az utóbbi időben kezdte érezni, hogy ikertestvére egyáltalán nem halt meg. Benne élt tovább. Jake néha kényszerítette dolgokra. Olyan dolgokra, amiket normális esetben nem tenne meg. Csupán remélni tudta, hogy testvére egyáltalán nem akar ártani sem neki, sem Evának. Azonban az utóbbi időben egyre erősebbé vált. Azonban Jake-et nem a gyilkolási vágy ösztönözte erre a cselekedetre.
A testvérét védte.
Eva Blacksmith szeméből kiolvasta, hogy megcsalta a testvérét.
És a fruska attól a férfitól volt terhes.
Az én testvéremet nem fogja megalázni egy ilyen ribanc!

Vége!

Írta és illusztrálta: juhaszgaga