Csók

Írta: Ruta | Műfaj: romantikus, slice of life | Megjelent: Sims Tales, 2015. 08. 14. >

A könnyeimmel küszködtem, alig tudtam megszólalni.
– Ó Kieran!
Az ujjaim elfehéredtek a chipses zacskó szorongatásától, ami halk puffanással ért földet.
– Most már teljesen értelmet nyert a felsőd – próbáltam Ardenre mosolyogni, aki teljes testtel felém fordult. – És ennek nincs harmadik évada?
– Nincs – állt fel, majd odalépett a DVD lejátszóhoz. Ahogy megnyomott egy gombot éles pityegéssel kinyílt,kiszedte a lemezt, és dúdolgatva visszatette a tokjába. Ezután egyikünk sem szólt semmit, idegesítő csend telepedett közénk. Azon járt az agyam, vajon kéne-e mondanom valamit, ha igen mit, mi lenne jó kifogás ahhoz, hogy beszéljek. Azonban ő szólalt meg előbb:
– Akarsz – egy pillanatra elhallgatott -, valami mást nézni?
Lábujjai a szőnyeget markolászták, láthatóan ő is ideges volt.
– Nem, azt hiszem. Fáradt vagyok, és túlságosan nagy sokk volt most ez nekem – próbáltam egy értelmes választ kicsikarni magamból. A kétévados érzelmi hullámvasút után tényleg fáradtan is éreztem magam, de mégsem akaródzott elindulnom haza.
– Tudod… itt is aludhatnál – ahogy kimondta, még ha kicsit bátortalanul is, de elmosolyodtam. Annyira jól esett, melegség kezdett terjedni a testemben, a gyomromtól indulva, és egészen izgatottá váltam. Hülye voltam. Csak egy baráti ajánlatról volt szó, a barátok egymásnál alszanak, semmi izgulni való. Ekkor esett le, hogy még sosem láttam a szobáját.

Lenyomta a kilincset, majd eltúlzott színpadi mozdulatokkal beinvitált.
– Köszöntelek a kis kuckómban – fordult felém. Otthonos színek fogadnak, szembenézett velem egy hatalmas párnákkal telepakolt ágy.  – Ha nem bánod, aludhatsz mellettem is – miközben beszélt, egyik keze a csupasz tarkójára vándorolt, majd onnan elindulva felborzolta rövid haját. Talán ő is ideges volt. Közelebb léptem egy picit, mielőtt bólogattam. Éreztem, hogy sokkal gyorsabban ver a szívem, és biztos voltam benne, hogy Arden is hallja, elárul ez a fránya szervem, és rögtön ki fog dobni. A fejemhez vágja, hogy undorító vagyok, egy szörnyeteg. De e helyett egy félszeg mosoly jelent meg Arden arcán. Azt hittem, azon nyomban elájulok.
– Elszaladok átöltözni – oda lépett a fiókos szekrényéhez, pakolgatott egy picit, majd a kezére terített néhány ruhadarabot. – Ö, akarsz valami pizsamát, vagy valami? – pillantott hátra a válla fölött.
– Nem, nem! – tiltakoztam egy kicsit túl gyorsan, és hangosan ahhoz, hogy természetesnek lehessen venni.Megpróbáltam egy buta vigyorral és ügyetlen kifogásokkal palástolni az idegességem. – Úgyis leggings van rajtam, ez szinte egy pizsama…

Halkan beszélgettünk, még az óra kattogását is hallani véltem. Arden feje a vállamra tévedt, egy elszabadult hajtincsemmel játszadozott. Mindig is megnyugtatott, ha valaki a hajamat birizgálta, lassan pillogtam, a fáradtság lehúzta a szemeimet. Nem is gondoltam volna, hogy már ilyen fáradt voltam. Annyira szerettem volna még egy picit ébren maradni, hallgatni a hangját, érezni gyöngéd érintését.
Hirtelen felpattantam. Borzalmasan féltem, hogy meglátszik rajtam. Túl sokáig néztem az ajkait, nem elég gyorsan húztam el a kezem, minden kis dolog árulkodó jelnek tűnt.
– Hé, mi a baj? – nyújtózkodott Arden, majd a térdére ült, maga felé próbált fordítani. Végül megadtam magam, és a szemébe néztem.

Olyan közel került az arcunk, szinte éreztem a leheletét. Gyorsabban vettem levegőt, és láttam, ahogy idegesen tördeli a kezét. Egy kósza pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy valamilyen kozmikus véletlen miatt ő is hasonlóan érez irántam. És vissza fog csókolni.

Csak egy kicsit közelebb kell hajolnom, és véget érne ez az idegesítő titkolózás.
– Én… -Arden szólalt meg először, de képtelen voltam hallgatni rá, annyira megrémített, hogy hátat is fordítottam neki abban a minutumban.

Átkulcsoltam a karommal a térdem, nem hittem el, hogy ennyire ostoba tudok lenni. Kész, egyetlen mozdulattal sikerült mindent tönkre tennem. Biztos azt hitte, hogy flúgos vagyok.Nem vagyok képes megvárni azt, hogy elküldjön, helyette leszálltam az ágyról.
– Azt hiszem, inkább haza megyek… – suttogtam magam elé.
– May, várj… -Arden keze felemelkedett, majd félúton megállt, még hozzám sem ért. Biztos undorodott.
– Akkor, szia – köszöntem gyorsan, majd az első buszmegállóig meg sem álltam.
Nem tudtam tovább visszatartani, elbőgtem magam.
***
Az iskola folyosója furcsán üresnek hatott, ahogy végigsétáltam rajta. Senki sem jött nekem, nem kellett ideges tanárokat, és nagyobb diákcsoportokat kerülgetnem. Mintha az egész univerzum el akart volna kerülni.

A szekrényem előtt néhány lépésre hirtelen szembe találtam magam Ardennel. A szememet lesütve, a cipőm tanulmányozásában merültem el.
– May… – furcsa, oda nem illő szünetet tartott, mintha elgyakorolta volna a szöveget néhányszor.  – Azt hiszem be…
– Azt hiszem, nem kell – vágtam bele a szavába.Kínosan érintett az egész, nem akartam beszélni róla, csak reméltem, hogy gyorsan vége lesz.
– Nyugodj már le! – csattant fel Arden. Erre nem számítottam, a nyugodt szavú, mindenkivel kedves és türelmes Arden kiabált velem. Sokkal rosszabb volt a helyzet, mint elképzeltem. Közelebb léptem a szekrényemhez, a zárral kezdtem szórakozni, szándékosan elrontottam a számkódot, hogy több időm legyen, addig sem kellet Ardenre néznem. Úgy éreztem, tökéletes indokot találtam arra, hogy kikerüljem ezt a beszélgetést. – Ah szóval most inkább nem szólsz hozzám! Csodálatos!
– Mit szólnál hozzá, ha nem az iskola közepén üvöltöznél velem? — sarkon fordultam, és elindultam a másik irányba. A baj csak az volt, hogy a másik irányba volt a terem, de úgy éreztem egy mosdóban sírós óra jobban esne.

– Mivel különben elszaladnál – sietett utánam -, most sincs könnyű dolgom!
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megálltam, majd hátranéztem, észre sem vettem, hogy már remegek az idegességtől. Szinte éreztem, ahogy kíváncsi szempárok szegeződnek ránk.
– Elég, hagyd abba! – szűrtem a fogaim között.
– Csak mondd ki!
Teljesen hátrafordultam, hogy a szemébe nézhessek… arra számítottam, hogy dühöt, undort fogok látni, de ehelyett két könnycsepp gördült le Arden arcán. Megrökönyödve néztem magam elé, a kezeim szinte maguktól emelkedtek, óvatosan töröltem le az arcát. Közelebb léptem. Minden apró mozdulat annyira gyengéd volt, mint egy előre megkoreografált tánc. Még közelebb léptem. Lecsuktam a szemem, és oda hajoltam hozzá.

Az emberek általában úgy írják le az első csókjukat, hogy az egész világ elolvadt, csak ők ketten maradtak a sötétben. Egyáltalán nem így éreztem, én akartam elolvadni, elveszni egy másik emberben. Minden apró érintést ezerszer éreztem, kéz a kézen, ajkak össze-vissza a nyakamon, az arcomon…Gyönyörű volt. Tiszta, és őszinte, elképzelni sem tudom, miért  rökönyödne meg ezen bárki is. Ó, mert két lány csókolózik, és nem egy hetero pár…

– Hát – vett egy hatalmas levegőt Arden -, sokkal hamarabb megoldhattuk volna ezt a helyzetet.
– Megcsókoltalak… – hitetlenkedtem.
– Ja, az iskola közepén. Sosem hittem volna!
– Még klisésebbé tehetném azzal, ha elmondanám, hogy szeretlek.
– Én meg a nyakadba borulhatnék, és szerelmet vallhatnánk, nem sokára össze is házasodhatunk, és befogadhatunk néhány macskát.
– Álmodozz csak!

Vége!

Írta és illusztrálta: Ruta