A gyilkosság
Írta: Lee | Illusztrálta: Gábor3 | Műfaj: krimi | Megjelent: Sims Tales, 2015. 08. 07. >
Még senki nem tudja, de megöltem Kenneth Bigsby-t. Éppen hazafelé igyekezett, amikor egy félreeső utcácskában érte jött a halál. Kábé tizenhat éves lehetett. Csak felületesen ismertem, de muszáj volt végeznem vele, hiszen tanúja volt az idős Helen Baxter meggyilkolásának.
Helen szeretett dicsekedni hosszú élete során összeharácsolt ékszereivel, tehát magának kereste a bajt. Csodálkozik az ilyen, ha kirabolják? Először azt gondoltam, elég lesz csak kirabolni, nem terveztem, hogy átküldöm a másvilágra. Az utolsó pillanatban azonban másképp döntöttem.
Kenneth Bigsby éppen arra kerekezett, merthogy az újságot hordta ki. Minden reggel pontban hétkor megjelent Helen Baxter ajtajánál a Daily News legfrissebb számával. Azt viszont senki nem mondta neki, hogy leskelődjön is az üvegajtónál. Helen Baxter teste addigra már a tágas nappali szőnyegén hevert. Kenneth Bigsby nem ismert engem, és nem is láthatott. De ebben nem lehettem biztos.
Őrült ötletem támadt. Nevezetesen, hogy Patrick Norton-ra kenem Helen Baxter megölését. Patrick, a szegény ördög ott csövezett naphosszat Baxter kertjében, amit az idős hölgy nem vett túl jó néven. Többször is összeszólalkoztak emiatt, a szomszédok füle hallatára. Patrick próbálta megmagyarázni, hogy földönfutó lett, hogy kénytelen a szabad ég alatt aludni, és erre éppen Baxter kertjét szemelte ki, ám isten ments’ dehogy akar ő rosszat! Ezt azonban kevesen hitték volna el neki, lévén, hogy ápolatlan volt, büdös és koszos. Állandóan bagó lógott a szájából, szórta a szitkokat minden szembejövőre, még Helenre is. Keresve sem találhattam volna jobb balekot, mint Patrick Nortont.
De később meggondoltam magam. Úgy véltem, az orvos, Mr. Hank Newbie tökéletesebb lenne, már ami a gyilkost illeti. Newbie-nak behízelgő modora volt, és hetente többször is járt a Baxter-házban. Helen csak elköhintette magát, és máris értesítette a doktort. A gondos ápolásért mindig megfizette Newbie-t, és akár az ékszereit is odaígérhette. Ezért hát elhelyeztem a házban néhány – a doktorra utaló – bizonyítékot. Ezzel együtt Patrickot is gyanúba kevertem, ugyebár minél többen vannak, annál jobb. A lényeg, hogy rám senki se gyanakodjon..
Kenneth Bigsby-t csütörtökön öltem meg. Másnap reggel, amikor felkeltem az ágyból, odakint csak úgy ragyogott a nap. – Szép napunk van – gondoltam, mintha Kenneth Bigsby-t meg se öltem volna. Amikor kimentem az újságért- magam is a Daily News-t járatom – egy fiú éppen becsúsztatta a lapot a ládámba. – Jó reggelt, Miss Howard- köszönt rám derűsen. Szőke volt, kék szemű, csöppet se hasonlított Kenneth Bigsby-re, bár nagyjából egykorúak lehettek. – Jó reggelt Winston- mondtam széles mosollyal. Winston Avery nem sejtett semmit. Miért is tette volna? Kenneth Bigsby holttestéről még senkinek nem volt tudomása. Sőt, amennyire én tudtam, Helen Baxteréről se. Ittam egy kávét, elolvastam az aznapi híreket, és bevásárolni indultam.
Mindig ugyanabba a szupermarketbe járok, ugyanahhoz a zöldségeshez, ugyanabba a pékségbe. Ha valaki rám néz, egy százhatvanöt centis, vörös hajú nőt lát, nagy kék szemekkel, semmiképp nem egy gyilkost. Biztos voltam benne, hogy ezen a reggelen is így lesz. Az, hogy a körülöttem élők nem sejtenek semmit, némi magabiztossággal ruházott fel. Azon kaptam magam, hogy gyakrabban mosolygok.
A zöldséges – egy öreg bácsi – a legszebb paradicsomot adta, miközben a hogylétem felől érdeklődött, a pékségben bónusz kakaós csigát kaptam, a szupermarketben pedig ajándék reklámtáskát. Hát ez vagyok én. Pedig gyilkoltam.
Bevásárlás után hazamentem főzni. Kaviárral töltött rákot csináltam, biztos voltam benne, hogy Mrs. Harris meg lesz vele elégedve. Bár nehéz Mrs. Harris kedvére tenni. Hamar kész lettem. Ezt követően délután kettőig semmi máson nem járt az agyam, mint Kenneth Bigsby meggyilkolásán. Meglehet, hogy nekem is van lelkiismeretem.
Kettő után kinyújtóztattam a tagjaim, összecsomagoltam az ennivalót egy ételhordóba, és elindultam Debbie Harris-hez. Csupán két utcányira lakott tőlem. A háza előtt Frank Donovan-ba botlottam. – Helló Tracey! Van egy kis aprója?- szegezte nekem a kérdést, szokás szerint. Csöppet elhúztam a számat, de elkezdtem apróért kutatni a zsebemben. Biztosra vettem, hogy napok óta nem borotválkozott, s szagáról ítélve valószínűleg nem is mosdott. Némileg emlékeztetett Patrick Norton-ra, a bagót leszámítva.
Fél perc múlva becsengettem Mrs. Harrishez. Csengetésemre a madárcsontú öregasszony szinte futva jött a kapuhoz. – Ó, Tracey! Épp telefonálni akartam, hogy ma ne hozzon ebédet, nem érzem jól magam. Már értesítettem Mr. Peterson-t. Azért jöjjön be.
Követtem Debbie Harris-t a házig, miközben éreztem, hogy meg tudnám fojtani. A „nem érzem jól magam” játékot hetente legalább háromszor játszotta el, és egyszer sem volt képes telefonálni.
Odabent leültetett a konyhaszékre, és az életéről mesélt, legalább másfél órán keresztül. Hogy mindhárom férje rajongásig szerette őt, rengeteg ékszert, csillogó csecsebecsét kapott tőlük. Debbie Harris-nek fogalma sem volt róla, mennyire hasonlít Helen Baxter-hez… Csodálkozik az ilyen, ha kirabolják? Egy ujjal se nyúltam Debbie Harris-hez, bár nem voltam benne biztos, nem fog-e egyszer Helen Baxter sorsára jutni…
Az időnek van egy szembetűnő tulajdonsága. Az, hogy nem áll meg. A titkok pedig előbb-utóbb kiderülnek. Egy évvel később az emberek suttogni kezdtek Helen Baxter megöléséről, és szinte mindenütt ott volt a képem. Nem tudtam úgy kinyitni egy napilapot, hogy ne önmagammal nézzek szembe. Szerettem volna elrejtőzni, de ez nem volt lehetséges. Már mindent tudtak rólam, vagy legalábbis tudni véltek. Az, hogy megöltem Helen Baxter-t és Kenneth Bigsby-t, kétségtelenül igaz volt.
Egy alkalommal épp bevásárolni igyekeztem, amikor egy férfihangot hallottam magam mögött.- Tracey! Tracey Howard! Megálltam. – Már ő is tudja.-gondoltam, aztán megfordultam. Harminc év körüli, szemüveges fiatalember mosolygott rám.- Tracey Howard! Ugye, maga az? Imádtam a krimijét!
Vége!
Írta: Lee
Illusztrálta: Gábor3
