Ha feje tetejére áll a világ

Írta: Kiss Kiss | Műfaj: romantikus, családi, dráma | Korhatár: 12 éven aluliaknak nem ajánlott! | Megjelent: Sims Tales, 2016. 09. 01. >

– Szervusz, kicsim, megjöttem!
Hugh becsapta maga mögött az ajtót, a fogasra akasztotta sötétkék táskáját, és nagyot sóhajtott. Megdörzsölte kissé a nyakát, amely elgémberedett az egész napos ücsörgés miatt. Hosszú, fárasztó napja volt az iskolában, hisz három osztály szóbeli érettségijén is felügyelnie kellett, és már csak egyetlen helyre vágyott: haza. Egyetlen emberhez. Élete értelméhez, legdrágább kincséhez, szeme fényéhez…

– Helló, papa!
Mostohalányához, az alig tizenöt éves Veronicához. A lány vasszigoráról híres anyja pár héttel azelőtt hunyt el, Hugh őszinte, ám a kislány nem túl őszinte bánatára. Azóta Veronicát mintha kicserélték volna. Állandóan mosolygott, és ott segített Hugh-nak, ahol csak tudott – kimosta helyette a szennyeseit, vacsorát főzött neki, és esténként az ő karjai közé kucorodva aludt el. Viszonyuk jóval erősebb volt, mint egy átlagos apa-lánya kötelék, annak ellenére is, hogy sosem álltak vérrokonságban, illetve hogy Veronicával alig egy éve ismerték csak meg egymást.

– Mi volt a suliban, papa? – érdeklődött kedvesen Veronica, és, a férfit átkarolva, egy cuppanós csókot nyomott az arcára.
– Semmi különös – vont vállat Hugh. – Illetve…
– Illetve? – felhősödött el a lány tekintete. – Mi a baj?
– Üljünk inkább le. – Meg sem várva a lány válaszát, Veronica szobájába sétált, és lehuppant az ágyra.
A lány rémült arccal telepedett mellé.

– Vera, az a helyzet… hogy kaptam egy állásajánlatot. Egy olyan ajánlatot, amire egyszerűen nem lehet nemet mondani…
A kislány lassan elmosolyodott, szívéről óriási kőszikla gördült le.
– Jaj, papa! – ugrott nevetve az ölébe. – Én már azt hitem, eljött a világvége! Nem kellett volna ezt ilyen mogorván tálalni, mert…
– Kicsim – tette a lány szájára a mutatóujját a férfi. – Ez az ajánlat… ez külföldön van. És nem vihetlek magammal. Nem szakíthatlak ki ebből a közegből, nem kényszeríthetlek, hogy iskolát válts, és hivatalosan nem is én vagyok a gyámod, hanem a nagyanyád…

Veronica megmerevedett, és arrébb csúszott. Szemeit könnyek lepték el, de igyekezett úgy tenni, mintha csak belement volna valami.
– De hát miért ne mehetnék veled? – hüppögte. – Jó kislány leszek, ígérem! Nem foglak hátráltatni semmiben! Én leszek a legjobb tanuló az iskolában! – Elsírta magát. – Papa, könyörgöm, ne hagyj itt!
Hugh magához vonta a kislányt, lábaik összegabalyodtak. Óvatosan megsimogatta a haját, és mélyen belélegezte jellegzetes málnaillatát. Neki is fájt. Rettenetesen fájt, hogy magára kell hagyja a lányát, de nem tehetett mást. Az állás túl jó volt ahhoz, hogy visszautasítsa, még ha a számára legkedvesebb személynek lelkén tép emiatt sebeket.

A lány elfordult, hogy a férfi ne lássa vörös szemeit, eltorzult arcát.
– Minden rendben lesz – próbálta csitítgatni. – Megígérem. Lucy nagymamád jó ember, és imád téged! Nála jó helyen leszel, hisz itt lakunk tőle alig egy utcányira. És én minden szünetben meglátogatlak. Jó?
De Veronica csak a fejét rázta.
– Papa, kérlek! – Csak ezt ismételgette. – Kérlek, papa, ne menj el, ne hagyj itt!

– De, Vera…
– Nem – húzódott el a kislány. – Nincs semmiféle „de, Vera…”! – haragos szemekkel nézett mostohaapjára. – Mondd, te nem látsz a szemedtől? Nem veszed észre, hogy ami évek óta itt folyik, az már túlnőtt rajtunk? Nem tehetek róla, és te sem, de ezt nem lehet… nem lehet… nem hagyhatsz itt, érted? Mert abba mind a ketten belehalunk!
– Vera, kérlek…

– Még most sem érted… papa? – Veronica hirtelen az ágyra döntötte a férfit. – Még most sem érted? – Az ölébe ült. – Még most sem érted… Hugh?
A férfi szemébe nézett, és lágyan megcirógatta az arcát. Aztán megcsókolta.
Veronica körül szétesett a világ. Megtette. Megmutatta. Most már a férfinak is tudnia kell, hogy ők ketten soha nem válhatnak el egymástól. Hogy őket egymásnak teremtette az ég. Hogy, hangozzék ez bármilyen idegenül, Hugh-nak Vera mellett a helye, Verának pedig Hugh mellett.

A férfi riadtan húzódott el. Nem azért, amit Vera csinált, még csak nem is azért, mert undorodott volna ettől… Azért húzódott el, azért indult meg sietve az ajtó felé, mert egy gyönge pillanatában azonnal visszacsókolt…
Hirtelen puha kezeket érzett a mellkasán, és hamarosan meghallotta a lány halk szuszogását.
– Szeretlek, Hugh! – vallotta be Veronica a férfi hátának dőlve. Az életemnél is jobban! Tudom, hogy te is szeretsz, és könyörögve kérlek, hogy ne hagyj itt! Nem mehetsz el nélkülem! A világ végéig is követnélek, ha hagynád!

Hugh fel sem fogta igazán, mit csinál. A falnak döntötte Veronicát, és megcsókolta. Ajkai tökéletesen illeszkedtek a lányéhoz, és arra gondolt: soha többé nem engedi el.
Végül azonban mégiscsak muszáj volt. Tántorogva rogyott a padlóra, arcát a kezébe temetve. „Mit tettem? – kérdezte magától. – Szentséges isten, mégis mit tettem?”
A lány az ölébe vetette magát és újfent odahajolt hozzá, de a férfi most elfordította a fejét.
Veronica, ezt nem szabad! Amit csinálunk… ez… a világ számára undorító, helytelen, és némely berkekben még vérfertőző is…

Mélyen a lány szemébe nézett.
– Vera, én… és… te… de én… – Sóhajtott. – Vera, én nem szeretlek… úgy…
A kislány, Hugh legnagyobb megdöbbenésére, mosolyra húzta a száját.
– Dehogyisnem! – közölte fölényesen. – Tudom, hogy szeretsz. Csak gondold végig!
A férfi engedelmeskedett, és halkan nyögve belátta, hogy a lánynak igaza van. Hát nem neki járt a fejében egész nap Veronica? Nem sietett minden alkalommal haza? Nem ölelte állandóan magához? Nem érzett földöntúli örömöt, ha a kislány az ölébe kucorodva aludt el? És nem ő volt az, aki, mikor nem látta őket senki, gyengédebbnél gyengédebb mozdulatokkal érintette meg Vera haját, vállát, derekát?

– Hugh, nem mehetsz el nélkülem! – szajkózta továbbra is Veronica, és felpattant. – Nem teheted ezt velünk! Tudom, hogy szeretsz, de ez nem baj! Én is szeretlek! – Újra megcsókolta. – Azóta szeretlek, amióta megláttalak az ablakból, ahogy kászálódtál ki a kocsidból! Amióta először a szemembe néztél. Amióta először rám mosolyogtál…
A férfi nem is gondolta át igazán, mit csinál, csak felkapta a kislányt, és hevesen megcsókolta. Szakadjon rájuk a ház, próbálják meg őket szétválasztani, jöjjenek ellenük fegyverekkel, akkor sem fogja elhagyni az ő Veráját!

Másfelől… Mert most színt vallottak egymásnak, az a legbiztonságosabb, ha minél távolabb kerülnek a másiktól. Nem teheti tönkre egy kislány életét és nem küldheti saját magát börtönbe, pedofília vádjával! Ők ketten nem lehetnek együtt… nem illenek össze. Soha többé nem találkozhatnak, mert ha kigyullad köztük a láng… annak beláthatatlan következményei lesznek.

Szinte fizikai fájdalmat okozott a számára, de eltolta magától Veronicát.
– Vera – kezdte nagy sóhajjal. – Szeretlek, és azt hiszem, halálom napjáig szeretni foglak. De el kell mennem. Nem tehetek mást! Azzal, hogy ezt elmondtad nekem, most már biztos, hogy el kell mennem.
– De, Hugh – nézett rá esdeklő szemmel a lány. – Ezt nem teheted velünk!
– Pedig hidd el, kicsim, ez a legjobb dolog, amit tehetek. Holnap összecsomagolok és indulok. Ezt az utolsó napot még töltsük együtt… aztán jobb lesz, ha többé nem látjuk egymást.

– Mégis miért… – kezdett bele Veronica, de ahogy Hugh szemébe nézett, elnémult.
A férfi felhős tekintetében meglátott minden ki nem mondott indokot és eddig eltitkolt vallomást. Sóhajtva a vállának dőlt.
– Ez nem igazságos – mondta szomorúan.
– Nem – értett vele egyet a férfi. – De így a legbiztonságosabb, nekem is és neked is.

– Tudom – biccentett szomorúan a lány, és mélyen Hugh szemeibe nézett. – Alhatnék ma este veled?
A férfi elmosolyodott.
– Persze, kicsim – mondta, és lágyan homlokon csókolta. – Mintha mi sem történt volna.

Vera hamar álomba sírta magát, és a férfi mellkasára borulva szuszogott. Hugh azonban nem tudott elaludni. Bántotta őt, amiért épp most kell elhagynia a lányt, de nem tehetett mást – és ezt mind a ketten tudták.
Kinézett az ablakon, és a csillagokat fürkészve magában megesküdött:
– Találkozunk még. Esküszöm, hogy találkozunk.
Végigsimított Veronica vállán, és nyugtalan álomba merült.

***

Másnap mindketten korán keltek. A lány megdörzsölte kivörösödött szemét, és halkan kérdezte:
– Tényleg muszáj menned?
A férfi bólintott. Talán ez volt élete legnehezebb bólintása.
– Muszáj. De mindennap írok neked, és kéthetente telefonálok, jó?
Veronica halványan elmosolyodott, habár mindketten tudták, hogy azok a levelek sosem fognak megérkezni, és a telefon is néma marad.

Vera szomorúan nézte, ahogy Hugh bepakolja a bőröndöket az autójába. Némán adta át neki az utolsó csomagot, aztán várt. A férfi szorosan magához ölelte a pityergő Veronicát, s magának is igyekeznie kellett, hogy vissza tudja nyelni könnyeit
– Hugh – mondta halkan, mikor utoljára szétváltak. – Mikor láthatlak újra?
– Majd ha feje tetejére áll a világ – mosolygott rá keserédesen a férfi. – Akkor találkozhatunk ismét.

***

Veronica fél évvel a búcsú után autóbalesetet szenvedett – elütötte egy részeg sofőr. Üvegszilánkok milliárdjai zuhantak rá, teste véres volt, végtagjai természetellenesen kifordultak. A világa a feje tetejére állt.
És akkor, abban a másodpercben megszűnt minden fájdalma, sebei begyógyultak, ruhája összeforrt a szakadásoknál. Újra Hugh-val közös kis házuk előtt feküdt a járdán.

Szinte a semmiből felbukkant mellette a férfi. Fekete nadrágot, fehér inget viselt, arca kisimult, és mosolygott. Ölbe kapta Veronicát, és erősen magához szorította.
– Hugh – suttogta kimerülten a lány.
Nem kérdezte, mi történt vele és miért ő van ott a Halál helyett. Fejét a férfi vállára hajtotta, és elmosolyodott.
– Megígértem, nem? – kérdezte Hugh, miközben gyengéden talpra állította a lányt.
– Majd ha feje tetejére áll a világ – idézte Vera. – Akkor találkozunk újra.

Hugh megcsókolta, és Veronica lába alól eltűnt a talaj. Immár hófehér ruhát viselt, derekán övvel, és megszállta őt valami egészen elképesztő, angyali nyugalom, ahogy teste a férfiéhoz simult, akár a kirakós játék utolsó darabja.
– Most már örökké együtt maradunk, ugye? – kérdezte Hugh-tól.
– Igen – mosolygott rá. – Mert a világ a feje tetejére állt. És az ígéret, ugyebár, szép szó..