Jelzőfény: Végzet (Nita90)

Picture

Mint oly sokan, én is nagyon megörültem, amikor végre megjelent a méltán népszerű Jelzőfény folytatása. Egy második (sokadik) évad mindig nehéz feladat elé állítja az írót, fokozottan nagy a csalódás esélye, különösen, ha az első évad sikeres volt. Az olvasók nagy(obb) elvárásokkal kezdenek bele a folytatásba, kimondatlanul is azt várják tőle, hogy szárnyalja túl az előzményeket. A filmek, sorozatok és könyvek világából sajnos tapasztalhatjuk, hogy nem mindig sikerül megugrani a még magasabbra helyezett lécet. Vajon DeeDee hogyan boldogult a feladattal? A továbbiakban kiderül, mit gondolok erről.
Picture

történet  hosszabb lélegzetvételű, összetettebb volt az első évadnál. A Divell-fivérek helyett egy új ellenség, az őrült génsebész Dr. Omega tűnik fel, aki már sikeresen át is vette a hatalmat Simlandia fölött. Ezen a ponton, az események sűrűjében csatlakozunk a történetbe.  Angyal(i) hősünk, Mike, aki az előző évadban megismert Elsie és a tragikus módon elhunyt Damian tinédzser korú fia, iskolatársával, a kissé forrófejű, vagány Skyjal együtt veszi fel a küzdelmet Omega klónügynökei ellen. A cselekmény részleteit hétről hétre kommentáltam a részek alatt, úgyhogy erre helyhiány miatt az önismétlés elkerülése érdekében nagyon részletesen most nem térnék ki erre, inkább általánosságban emelnék ki néhány dolgot.
Először is, nagyon tetszett a cselekmény felépítése. Az in medias res kezdés telitalálat volt, ütős, pörgős és izgalmas, nagyon jól megalapozta az egész történet hangulatát, és kellőképp felkeltette az érdeklődést, amit ezután végig fenn is tartottál. A történet már csak a hossza miatt is megkívánta, hogy legyenek benne akciódúsabb – például a vaspalotás –, és lassabb, elmélkedősebb (vagy érzelmesebb) – mint a faházas – részek egyaránt, s te jól eltaláltad, mikor érdemes lassítani és gyorsítani, hogy soha ne unatkozzunk, de ne is szédüljünk el olvasás közben.
Picture

Ügyes húzás volt, hogy számos olyan rejtélyes elemet vittél a történetbe – például a Mike álmában megjelenő „titokzatos, vörös hajú lányt”, vagy az áruló angyalt –, ami szinte rákényszerítette az olvasót, hogy folytassa a történet olvasását, mert tudni akarta a „megoldásokat”, kíváncsi volt a válaszokra. Ráadásul ezeket mesterien adagoltad: mindig a legváratlanabb pillanatokban, amikor már éppen lankadt volna az adott szál iránti érdeklődés, mert éppen valami másra koncentráltunk.
Picture

Az első évad vége miatt kissé szorongtam a befejezés miatt, aggódtam hőseinkért, mert tudtam, hogy itt vér fog folyni. És könny. És nem is kevés. (S így is lett. RIP fél szereplőgárda.) Mégis érdekelt, mi lesz, s az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy a lezárás ezúttal szerencsésebb lesz. Még az utolsó előtti rész biztató jelenetsornál sem mertem fellélegezni, féltem, hogy ismét „becsapsz”, mint az első évad végén, amikor igencsak hidegzuhanyként ért a kegyetlen fordulat. (Értsd: „Juhúúú, ez az, nem sikerült, nem vágták ki a szívét, és csak abba halhatott volna bele… de… de… akkor most mi van…? Mitől halt meg? Mi van? He? Kelj már fel, hé, helyén van a szíved! Neee! Ez valami rossz tréfa? Nem értek semmit!”) Ezek után a rossz előérzetek után különösen üdítő és megnyugtató volt a happy endet olvasni, talán így még jobban is tudtam értékelni. Noha az utolsó részt a hosszú részeken át felépített cselekményhez képest aránytalanul rövidnek, és kissé túl gyorsnak éreztem, az örömöm túlságosan nagy volt ahhoz, hogy ezen „problémázzak”, hiszen ez így volt jó, ennek így kellett történnie.
Picture

Ejtenék pár szót a fogalmazásodról is, számomra ez meghatározó szempont egy tale értékelésénél.
Érdekes volt, hogy az első évad E/3-as perspektívájából E/1-be váltottál. Én személy szerint mind a két elbeszélésmódot kedvelem, amennyiben jól vannak megírva. Amit viszont kissé furcsálltam, az a jelen idő alkalmazása a múlt idő helyett. Személy szerint mindenképpen gördülékenyebbnek tartom a múlt idejű fogalmazásmódot, de érthető volt a választásod, mert így igen erős „itt és most”- hangulatot teremtettél. Szokatlan, de egyedi megoldásnak tartom, noha eltartott pár részig, mire igazán megszoktam és felvettem a ritmusát. Néhány apró pontatlanságot, elírást itt-ott észrevettem, és az első részekben még éreztem némi „döcögést”a fogalmazásodban, de nagyon hamar belejöttél, szóval ügyes vagy. 🙂
Picture

Talán említettem már, hogy hozzám a legjobb történet sem tud igazán közel kerülni, ha nincs benne legalább egy olyan szereplő, akit meg tudok kedvelni, úgy igazán. Nálad szerencsére rengeteg ilyen volt. Főhősünk, Mike nagyon szimpatikus, igazi kis angyal, bátor, hősies, és remekül átjöttek a lelki vívódásai, dilemmái. Érdekes volt látni, hogyan lesz a tizenhárom éves kissrácból, akit sokként értek kinövő szárnyai, egy érett, szinte felnőtt férfi, hogyan sajátítja el a képességeit, és hogyan nő fel a küldetéséhez. Könnyű volt őt megkedvelni, és azonosulni vele. Ráadásul nagyon cuki volt, amit kissé furcsa kimondani úgy, hogy egy nálam majdnem 10 évvel fiatalabb fiúról beszélünk… jaj…
Picture

Mike társa, Sky szintén egy izgalmas jellem, igazi forrófejű, vagány (és kissé balhés) csaj, remekül szórakoztam a beszólásain és a „vérszomjasságán”, ugyanakkor a Mike-kal kibontakozó kapcsolatát is jó volt látni, nagyon drukkoltam nekik (bár a Damian–Elsie párost még mindig jobban szeretem). Merészsége ellenére tipikus kamaszlányként viselkedik, megvannak a saját sebei és a hibái, de pont ettől éreztem emberinek, különösen, amikor Grace megjelenésére és a kialakítandó kötelékre előbb dacosan, majd megértéssel reagál. Talán itt nőtt fel igazán. Nagyon tetszett még a csavar, hogy ő végezhette ki Omega doktort. 🙂  Ezek után kissé furcsa ezt leírni, de azonosulnom mégis nehéz volt vele, ugyanis a személyisége szinte tökéletes ellentéte az enyémnek. Sokkal szimpatikusabb volt számomra az érinthetetlen Grace. Egy vörös lányt általában tüzesnek, hevesnek, Sky-típusúnak képzelnék el, de te szakítottál a sztereotípiákkal, és egy csendes, szerény, visszahúzódó, de végtelenül kedves és jólelkű lányt alkottál meg a személyében, ő lett a kedvenc szereplőm. Talán az a bizonyos kötelék túl hamar kialakult közte és Mike között (főleg ahhoz képest, hogy az ősz angyal is azt állította, „Még sosem láttam olyan erős kapcsolatot egy angyal és egy érinthetetlen között”, viszont az tény, hogy nem lett volna szerencsés tovább nyújtani ezt a szálat. Egy helyen ért csalódás Grace-szel kapcsolatban, amikor a józan észnek és minden racionalitásnak ellentmondva visszautasítja, hogy a végső küldetésre Mike-kal társuljon, holott elméletileg pont a köztük lévő kötelékben rejlett a siker kulcsa, ami nélkül még a felturbózott ügynökök ellen sem győzhettek volna, nemhogy Omega és az áruló angyal ellen. Persze, lehet, a Jelzőfény sugallta ezt nekik, no és csak így tudott felépülni a végkifejlet ebben a formában, de ezt akkor is nehéz volt hova tennem.
Picture

További érdekes karakterek is színesítették a történetet, Emericet különösen megkedveltem, főleg a Skyjal vívott szócsatái miatt, imádtam azokat a jeleneteket. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen gyorsan kiírtad őt, alig akartam elhinni, hogy tényleg meghalt. De szerencsére ott volt Orion, aki sokak kedvence lett, én nagyon bírtam a szövegét, és ahogy segített Mike-nak kibontakoztatni a képességeit, a végén pedig sajnáltam őt, amikor hősi halált kellett halnia, beteljesítve a küldetését. Külön öröm volt viszontlátni Elsie-t (ennek körülményit sajnos már kevésbé) Damiant, és a pasifaló Annie-t is.
A fő-és mellékszereplők után muszáj beszélnem a negatív karakterekről is. Személy szerint én azokat a negatív szereplőket kedvelem igazán, akik kellően összetett személyiséggel rendelkeznek, megvannak a céljaik (bármilyen aljasak legyen is ezek, de legalább is túlmutatnak az értelmetlen „kill-kill-kill”-üzemmódon), és a maguk (sajátos) gondolkodásmódja.
Picture

Az őrült tudós és az „én vagyok az apád” áruló (bukott) angyal karakterében rengeteg potenciál rejlik, sajnos több is, mint amennyit te kiaknáztál, és ezt nagyon sajnáltam. Az ügyes húzás volt, hogy sokáig Omega doktor tűnt a főgonosznak, és csak az első interlude-ból kezdtük el sejteni, hogy talán az áruló angyal lesz majd az igazi nagy ellenség. Nagyon sok izgalmas gondolat hangzott el a részükről, például „az angyalok mutánsok”, „klónokra kell cserélni mindenkit”, „jobbá kell tenni a világot”, „az angyallét átka a küldetés, amibe szükségszerűen meg kell halni, kinek hiányzik ez?”. Nagyon tetszett volna egy ezek mögé felépített szisztematikus(abb), őrülten beteges „eszmerendszer”, például, hogy „azért lesz jobb a világ, ha klónokkal helyettesítünk mindenkit, mert akkor nem lesznek senkinek zavaró és kellemetlen érzelmei, és az egészet világot megfelelően lehet irányítani”, vagy „ha nem lesz több angyal, nem kell feláldozniuk magukat, hurrá”. Úgyhogy a fenti gondolatokban rejlő lehetőségek helyett csak annyi valósult meg, amennyi a Divell-testvéreknél is, hogy „nagyon-nagyon gonosz vagyok, és hatalmat akarok, mindenáron”, valódi háttér nélkül, amitől sajnos kissé egysíkúnak éreztem mindkettőjüket. Nagy kár 🙁 Ha például Donovannak adtál volna pár „emberi” tulajdonságot és motivációt (például, ha elbizonytalanodott volna a tetteiben a lánya, Grace miatt), az egyik kedvenc szereplőm lett volna, ettől konkrétan egy hajszál választotta el.
Picture

Hiányoltam továbbá egy kis szisztematikusságot az ellenség részéről. Azon túl, hogy a klónügynökök a legváratlanabb pillanatokban ütöttek rajta a csapaton (és egyre fejlődtek, egyre veszélyesebbé váltak – ezért nagy piros pont jár!), nem próbáltak meg csapdát állítani, vagy megzsarolni őket Elsie-vel. Ha nem is tudták, hol járnak éppen hőseink, a „hírek”, zsaroló üzenetek valami módon eljuthattak volna hozzájuk, mondjuk, rádión, plakátokon, bárhogy; de akár a végső összecsapásnál is előhozhatták volna Mike anyját túszként. Egy ilyen ütőkártyáról nagyon amatőr dolog volt megfeledkezniük, ráadásul izgalmas dilemma elé állíthattad volna Mike-ékat.
Picture

Ezenkívül túlságosan is, már-már gyanúsan sima ügynek tűnt betörni az Omega Co-hoz, itt annyira vártam volna valami csapdát.  Nem éreztem túl reálisnak ezt a fokú óvatlanságot egy olyan szervezettől, amely egyik napról a másikra vette át a hatalmat. (Ugyanígy hőseink is szervezetlenek voltak, csak az ő esetükben ez érthető volt, mert ők nem mindig tudták, mi legyen a következő lépés, hogyan, merre induljanak, csak sodródtak az árral, és a végső akciót is a „kényszer szülte”).
Ugyanakkor ne feledjük, hogy az angyal maga a megtestesült jóság, ezért talán jogos volt az ellenséget megtestesült gonosznak beállítani, különösen, hogy valószínűleg egy percig sem volt célod, hogy bárki egy kicsit is drukkoljon Omegáéknak.
Picture

A feketeleves után hadd térjek rá a tale-ed szerintem legerősebb pontjára, ami nem más, mint az illusztrálás, amit három szóval tudok jellemezni. Precíz. Kifejező. Hibátlan. Alapvetően inkább a Sims 3-as képi világ áll hozzám közelebb, de a te képeid teljesen ámulatba ejtenek. Jól eltalált beállítások, gyönyörű díszletek, helyszínek, minden és mindenki a helyén van, az arckifejezések tökéletesek, a pózok teljesen természetesek. A simjeid mind egyediek és gyönyörűek. El sem tudom képzelni, mennyi munkád lehetett mindebben, de nagyon megérte, mert lenyűgöző lett a végeredmény, minden tiszteletem a tiéd.
Picture

S hogy a bevezetőben feltett kérdésre mi a válaszom? Nos, úgy érzem, teljes mértékben sikerült megugranod azt a bizonyos lécet, pontosan azt hoztad, amit Jelzőfény második évadától vártam: egy elejétől a végéig izgalmas, igényes tale-t, amely abszolút méltó folytatása az első évadnak. Nagyon tetszett, köszönöm neked az élményt. Remélem, lesz még szerencsém további történeteket is olvasni tőled, addig is nagyon sok sikert kívánok neked!

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés