Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek (Etti)

Aki hasonlóan hozzám, már régóta itt van, az tudhatja, hogy lelkes kritikaíró vagyok, és szinte mindig kinézek magamnak egy-egy történetet, amiről szinte minden héten leírom a véleményemet. A „Holdfény II.” és „Az utolsó rejtély” szünetelése óta nem igazán voltam aktív az „Értékelések”-ben, de amikor megjelent ManyóÓ tale-je, ismét visszatért a kedvem – sajnos csak igen rövid időre.

Vannak olyan történetek, amelyek iszonyúan tetszenek (pl. Holdfény II.), és arról nem is olyan nehéz véleményt írni, tekintve hogy csak pozitívat tudok róla mondani. Vannak olyan sztorik is, amelyek jók, de mindig akad benne olyasmi, ami nem tetszik, és érdemesnek tartom azt leírni, hátha van esetleg az értékelésemben valami jó gondolat, vagy segítséget nyújthat az írónak. És vannak olyan tale-ek, amelyeket hétről-hétre követek, de a rész elolvasása után semmi érdemlegeset nem tudok róla mondani. Jó is, meg nem is, de nem tudom megmagyarázni, miért esik nehezemre ilyenkor billentyűzetet ragadni. A POHUMA is ebbe a kategóriába tartozik, annak ellenére, hogy a jelenlegi mezőnyből abszolút kiemelkedik (vagyis jobban mondva kiemelkedett), és egy percig sem áll szándékomban vitatni azt a tényt, hogy minőségi alkotásról van szó.

Az utóbbi időben nem egyszer megbántam, amiért megígértem, hogy majd egy tale végi értékelésben fejtem ki – érvekkel alátámasztva -, miért csalódtam a történetben. Nehezemre esik most itt ülni, és azon törni a fejemet, mégis milyen építő tanácsokat tudnék adni, vagy milyen meglátás lehetne helytálló, de nem igazán jut eszembe per pillanat semmi konkrét. Egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy nem ragadott magával a történet, nem rántott be, és olyan érzésem van, mintha egy fal lenne a tale-ed és köztem, ami a végére már elkezdett lebontódni, de az utolsó rész újra rárakott még egy pár téglát.

Azért persze megpróbálom összeszedni most a gondolataimat, és valamennyire visszaemlékezni, mi volt az, ami nagyon tetszett, illetve mi volt az, ami kevésbé lelkesített a történeteddel kapcsolatban, és talán így összeáll a kép, miért tudok a POHUMA-ra csak egy 7,5 pontot adni.

Kétséget kizáróan sokkal jobb lett ez a tale-ed, mint a Bakancs. Ahogy abból a tale-ből is, így ebből is egész végig áradt a komorság, és nem egyszer rám is átragadt ez a borongós, nyomasztó hangulat. (A 2. és a 6. rész maradt számomra e tekintetben a legemlékezetesebb.)

Nem hazudtál, amikor azt mondtad, hogy ez az évad amolyan bevezetőféle lesz. Valóban az lett, talán túlságosan is. Ezt nem akartam sokáig elhinni, ezért volt az, hogy a kezdeti lelkesedésem – a sok lassabb rész után – fokozatosan átcsapott csalódásba. Nincs bajom azzal, ha nem egetrengetően hosszúak a részek, de szeretem, ha azok tartalmasak. Nálad nem mindegyikről volt ez elmondható, sőt némelyiken kicsit unatkoztam is, és nem egyszer elcsodálkoztam, hogy már véget is ért a heti rész. Félre ne érts, nem azt mondom, hogy legyen mindegyikben izgalom, mert anélkül is lehet jó tale-t írni, és Brigi révén találkoztam is már olyannal, de nekem sokszor hiányzott a Tiédből az, hogy megfogjon és lekössön. Lehet, hogy nagyban közrejátszott ebben a főszereplőd, Marilyn is, akit egészen egyszerűen nem voltam képes megkedvelni ez alatt a 19 rész alatt. Jól ábrázoltad őt, tipikus tini jellemvonásokkal ruháztad fel (makacs, hisztis, meggondolatlan), de valahogy nem tudtam a szívembe zárni, sőt néha kifejezetten idegesített a viselkedése. Bár jogosan, de az is szintúgy már kezdett egy idő után bosszantóvá válni, hogy mindig csak – nem túl szép szó, de ez jutott most eszembe – nyígott, kesergett. Mint mondtam, jogosan, hiszen ennyi megpróbáltatáson átmenni nem lehet könnyű, de mivel szinte sohasem történt vele semmi jó, semmi vidám ez idáig, így ez a sok „hisztizés” és sírás már egy idő után idegesítővé vált számomra. (Volt olyan is, az „Önvád” című részben, hogy egyszerűen nem értettem, miért kezdett el sírni a végén.)

Igazság szerint, ha jobban belegondolok, nem találtam még a tale-edben olyan karaktert, akivel azonosulni tudtam volna. (És ehhez lehet, hogy az is hozzátesz, hogy míg Te a Sims 3-as simektől hányod el magad, addig nekem ezek az egyedi tartalmakkal felturbózott simek a kevésbé tetszetősek. De hát kinek a pap, kinek a papné.) Talán eddig Missy az, akit elsőre szimpatikusnak találtam, és Tristan egy-egy megmozdulása is nagyon tetszett. (Nem egyszer kimondta azt, amire én is gondoltam: miért menekülnek el az üldözőik elől, miért nem szállnak szembe velük?) Bejön a rideg külső, amit felénk mutat, remélem, nem lágyítja meg egyhamar Marilyn. (Pl. az egyik könyvemben is volt egy hasonló srác, aki csak addig volt nekem igazán szimpatikus, amíg egymásba nem szerettek a főszereplővel. Onnantól kezdve elvesztette a titokzatosságát és a varázsát a fiú, és átkerült ő is a már idegesítően nyálas kategóriába.) Amúgy Missy mellett még Tristanra tudom azt mondani, hogy szépre sikerült. Ott van még ugye Conor, akit nem tudtam sokáig hová tenni. Nekem nemrég esett le, hogy valószínűleg ő lenne a humoros, vicces szereplő, aki néha kicsit oldja a feszültséget, de nem értettem néha a poénjait – vagy akkor még nem tudtam, hogy ő amúgy ilyen – és nem jött át az egész vicceskedése.

Amikor megjelent a tale, sokan „támadtuk” a címet, elsősorban az alcímet, de még most sem érzem 100%-osan idevalónak. Egyébként nagyszerű lenne, de ahhoz, hogy még jobban passzoljon a történethez, inkább az elejére kellett volna még egy-két rész, vagy egy hosszabb bevezető epizód Marilyn eddigi életéről. Nekem az kevés volt ahhoz, hogy azt mondhassam, igen, nagy jellemfejlődésen ment át a lány ez alatt az X rész alatt. Csak egy nagyon kicsi szeletét villantottad fel a korábbi életének, ami nekem annyira nem is tűnt boldognak, tekintve, hogy az egyik részben egy félmondatban utaltál arra, hogy nem volt felhőtlen kapcsolata az anyjával, sem ugyebár a nagyszüleivel, az apja is meghalt stb. Jobban ütött volna számomra ez a „Porba hulló macifejek” cím, ha Marilyn az elején, mint egy elkényeztetett, rózsaszín álomvilágban élő fruska jelenik meg. De már az első rész végén beledobtad ezt a még alig ismert lányt a mély vízbe, és utána már csak a szomorú, sokkos állapotban élő énjét ismerhettük meg, és nem volt sok rálátásunk, milyen volt az anyja „halála” előtt. Ezért nem érzem én azt a látványos jellemfejlődést.

Amik abszolút a kedvenc részeim közé tartoznak, és teljességgel át tudtam érezni, amit Marilyn, az azok a részek, amelyekben megpróbálja feldolgozni az édesanyja halálát. Voltak viszont olyanok, amelyek, mint említettem, nem voltak túl érdekfeszítőek. Egy-egy eseményt eléggé elhúztál. Ilyen volt például a Marilyn vs. nagyszülők (de legfőképp nagyapa) jelenet, avagy a velük megyek, nem, mégis maradok részek, illetve a menekülni kellene a búvóhelyről, mert ránk találtak, de ráérősen sétáljunk és ismerkedjünk meg mindenkivel epizódok. Persze mindez kellett ahhoz, hogy nevet kapjanak a többiek, de furcsán vette ki magát ebben a helyzetben, ráadásul annyira nem is sikerült jól a bemutatás, mert én például nem sok mindenkit jegyeztem meg a csapatból. (Így olvasva az utolsó részt, visszagondolva, akár ki is lehetett volna ezt hagyni.)

Biztos vagyok benne, ahogy ígérted, illetve többször is meglebegtetted, hogy a második és harmadik évad már izgalmasabb és fantasysabb lesz, de amit egyelőre ebben a 19 részben felvázoltál, nem csigázott fel annyira. Talán akkor tátottam el először a számat, amikor végre kiderült, miért is fog rövid időn belül meghalni Emma. (Egyébként az kifejezetten bosszantott, hogy amikor először szóba került, Marilynt nem zavarta, hogy az anyja nem mondott semmi konkrétat, és inkább nem firtatta tovább.) Szintúgy volt egy-két érthetetlen dolog számomra, vagy nem voltam kellően figyelmes az olvasás során, de például nem értettem, hogy miért kellett némi „fáziskésés” Marilyn részéről. Már a 13. részben megtudta, mit akar az anyja (vegye át a helyét), de ő még egy napig menetelt a csoporttal, aztán hirtelen leesett neki, mire is kérte őt Emma, és duzzogva visszafordult. Tetszett amúgy ez a lépés, nyilván én is ezt tettem volna, az azonban meglepett, hogy senki nem ment utána, pedig úgy tudtam, hogy a nyomukban vannak az üldözőik, Marilyn pedig pont szembe megy velük… Ez senkit sem érdekelt? (Mondjuk legalább a gondolatai által, Mar is hangot adott ennek és valljuk be, jogosan.) Nem volt az sem világos számomra, Tristan mégis honnan tudta a bulin, hogy az az öreg bácsika tulajdonképpen a lány nagyapja, aki nem lenne jó, ha észrevenné a nemrég köddé vált unokáját. És ha már ismételten szóba került a buli, bár tetszettek azok a részek, amelyekben Marilyn és Tristan volt főszerepben, ezt a partira való kitekintést megint csak felesleges töltelékeseménynek tartottam.

Bevallom, a kritikát előbb írtam meg, minthogy megjelent volna az utolsó részed, mert bíztam benne, hogy szépen elvarrsz minden szálat, és felvázolsz majd valamit a jövővel kapcsolatban, ami nem érdemel külön szót, viszont e mellett az epizód mellett nem tudok csak úgy elmenni. Nem ilyen végre számítottam, és igen, megint csalódtam kicsit. Teljesen más irányba kanyarodtunk el, ami egyébiránt jól hangzik, de számomra csak még több részt tett feleslegessé az első évadból. Először nem értettem, mi történik, meghalt-e már Emma, aztán már Nemeeneon és a többiek közti párbeszéd nyomon követése is egyre nehezemre esett, és csak nagyokat pislogtam, hogy mi a túróról is van szó. Még egyébként most sem teljesen világos, mit is akar velük kezdeni a varázsló (akit amúgy az elején szintúgy szimpatikusnak találtam, de mostanra ellenszenvessé vált számomra), csak annyit sejtek, hogy más világba utazunk. Marilyn sem volt igazán önmaga ebben a részben, valahogy nem ezt szoktam meg eddig tőle, de úgy tűnik, akkor megtörtént nála a várva várt jellemfejlődés, és végre igazán a porba hullottak a macifejek. (Ha innen nézem, akkor a cím tökéletes. ) Emma halála volt az egyetlen momentum a részben, ami nagyon nagyon tetszett. A fogalmazás kiváltképp remek lett.

Mindezek ellenére, hogy nem rántott be a történet, remek alkotást olvashattam Tőled, amire méltán büszke lehetsz. A borongós, komor hangulat mellett a történetből és Belőled árad valamilyen abszolút magabiztosság is, mintha minden sorod azt mondaná, hogy igen, ez jó így, ezért az ember nem is akarja, és nem lenne értelme ezt vagy azt a lépést megkérdőjelezni.

Ütős volt a fogalmazás ott, ahol kellett, és mondanom sem kell, hogy az egész tale-ből a drámai részek sikerültek a legjobban. Néha azért húztam a számat egy-egy mondatnál, főleg amikor becsúszott jó pár rettentően összetett mondat, (pl. Borsózott a hátam, pedig sejtettem, hogy ez még csak ízelítő, de el is hessegettem a képet, miszerint velük lakok majd, hiszen már rég elhatároztam, hogy Plymouthban maradok.), de a végére egy árva furcsának tűnő sorral sem találkoztam, csak csupa szép gondolattal.

Valahogy a képekkel és az illusztrálással kapcsolatban vagyok, azt hiszem, a legszigorúbb. Bevallom, annak ellenére, hogy egy-egy beállításon komolyan elámultam, miképpen sikerült ennyire nagyszerűen megcsinálnod, nem nyűgöztek le igazán a képeid, vagy jobban mondva inkább a fotózási szögek. (Talán az utolsó két résznél mondtam azt, hogy tetszik ez az új megjelenés. Jobb is lett a minőség.) Persze mindenkinek más a fotózási technikája, mindenkinek más jelent prioritást (valaki például nem is szeret fényképezni), de nekem itt néhányszor úgy tűnt, mintha csak lenyomtad volna a C gombot minden előzetes állítgatás nélkül, mondván, na, ezt is letudtuk. Persze meglehet, hogy rosszul gondolom, én mindenesetre ezt láttam tükröződni a képeiden. Elég sokszor nyúltál a távoli fotózáshoz, ráadásul elég sokszor voltak főszerepben hátak és felesleges részek a fotókon. Valamint az is feltűnt, hogy az esetek 90%-ban csukott szájjal láthatóak a szereplőid, pedig bizony egy-egy interakció segítségével el lehet kapni jó pillanatokat is. Ettől csak még inkább életszerűnek tűnik az egész. Ez igazából már csak az én mániám, de ha pontoznom kellene, ezen felsoroltak miatt tudnék csak 10-esből egy 6-osat adni.

Egyszóval jó volt a POHUMA, de nem jelent maradandó emléket, inkább úgy gondolok rá, mint egy egy valószínűleg izgalmasabb történet nagyon-nagyon hosszú bevezető szakaszára. Minden kétséget kizáróan, olvasója maradok a folytatásnak.