Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek (Dettyke)

Itt a Sims Tales topicban köztudott (volt) rólam, hogy nem kifejezetten rajongok a fantasy történetekért, de az utóbbi években erősen próbálok megszabadulni az előítéleteimtől és a környezetemet bosszantó negatív tulajdonságaimtól.

Töredelmesen bevallom, hogy ez nem mindig megy könnyen, és a POHUMA olvasásához is fanyalogva kezdtem. Ennek ellenére – és erre éppen csak az imént jöttem rá, mikor a páromnak elmeséltem, hogy miről szól a tale – az alaptörténet igenis megnyert. Korábban úgy véltem, hogy nem hagyott bennem maradandó emléket, mert még az évadzáró után sem éreztem késztetést a kritikaírásra. Viszont most, hogy megvilágosodtam – jobb későn, mint soha –, ideje képernyőre vetni a gondolataimat.

Bár a bevezető epizód cselekménye nem keltett különösebb izgalmat bennem (nem is ez volt a célja), az illusztrálás egyszerűen lenyűgözött. A baloldali közlekedés, a busz, a buszmegálló, később a pókhálósra repedt szélvédő, a tarkón lövés és még sorolhatnám, de nem változtat a tényen, hogy az utolsó részig mindig találtam ámuldoznivalót a képek között.

Ami a történetvezetést illeti, én biztosan másképp csináltam volna, az én fejemben másképp épült volna fel a cselekmény, de régen megtanultam már, hogy az emberek különbözőek és ezt el kell fogadni. Szóval, voltak olyan momentumok, amiket már időhúzásnak véltem, kicsit untam, gondolok itt most konkrétan Marilyn részéről a maradok-megyek jelenetekre. Viszont ez is betudható a bizonytalankodásának, az meg más kérdés, hogy az olvasó szempontjából célszerű-e ennyi időt szentelni a karakter instabilitásának bemutatására. De hát írója válogatja.

Tudom, hogy ez egy afféle előkészítő évad volt, szándékosan csak infómorzsákkal telehintve, de én személy szerint – igen, mondja ezt a fantasyt nem kedvelő egyén – örültem volna, ha kicsit jobban elmélyedünk a természetfeletti erőkkel rendelkezők és az őket üldözők világában, és nem csak egy gyors összefoglalást kapunk a végén.

A szereplőkről az egységes véleményem egyelőre az, hogy elfogadom őket. Egyikük sem került különösebben közel a szívemhez, bár Tristan végül is elég helyesre sikeredett. Ja, és Missy még az, akivel tudok szimpatizálni.

A Marilyn édesanyjával kapcsolatos csavaron először húztam a számat, később viszont már elismerően bólogattam, a végső búcsúja pedig egyenesen meghatott. Annál a jelenetnél nagyon ütött a fogalmazásod, bár ez úgy általában igaz volt a drámai részekre. Szépen bánsz a szavakkal, de a mondatok gördülékenységén még lehetne egy picit csiszolni. Itt leginkább a többszörösen összetett mondatokra gondolok, amiket nyugodtan kettő vagy akár három darabra is felszeletelhetsz, hidd el, nem fognak veszíteni az értékükből. Sőt! Sokkal érthetőbbé és követhetőbbé teszik a cselekményt.

És végül, akárcsak többeknek, úgy nekem is hatalmas meglepetést okozott az a tény, hogy nem kapott kiemelt jelzést a POHUMA, hiszen összességében nem volt rossz történet, a lassú mederben csordogáló cselekmény ellenére sem. Azért remélem, ezzel tényleg előkészítettél mindent a csattanóhoz, és nem várjuk hiába a folytatást!

Kitartást, türelmet és szabadidőt kívánok a következő két évadhoz!