Útvesztő – 12. Az otthon melege

Courtney érkezésének hihetetlenül örültem. Hirtelen elfelejtettem mindem gondomat és nem vágytam másra, mint hogy beszélgessek a barátnőmmel.
– Mi újság van otthon? Történt valami változás? – érdeklődtem.
– Semmi. Minden maradt a megszokott kerékvágásban. Olyan lassan telnek a napok amióta elmentél!
– És mi a helyzet a munkáddal? Legutóbb azt mondtad, hogy állásinterjúra mész.
– Voltam én több helyen is, de nem kellek senkinek. Nem vettek fel sehova.
Sajnálom. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy el tudtál hozzám jönni. Óriási meglepetés volt.

Keith hazament, így egész este tudtunk Courtneyval beszélgetni. Csevegtünk a régi szép időkről és a közös emlékeinkről. Késő éjszaka volt már, amikor lefekvéshez készülődtünk.
Talán ennek is köszönhető, hogy szerdán elég sokáig aludtunk. Már 11 óra volt, amikor kikeltünk az ágyból.

A tegnapi borongós idő ellenére ma hétágra sütött a Nap.
– Nagyon szép az idő. Nincs kedved elmenni valahova? Esetleg enni valamit.
– De, nagyon szívesen. Már korog a gyomrom az éhségtől. Tudsz valami jó helyet?
– Nem igazán, de csak találunk egy jó kis étkezdét – válaszoltam. Beszálltunk a kocsimba és elindultunk a városközpont felé. Magammal vittem a laptopomat is, mivel úgy gondoltam, hogy még szükségem lehet rá.

Elhaladtunk egy vasúti sín mellett, ahol egy gyorsétterem állt. Az épület maga régebben vasúti kocsi lehetett. Nagyon ötletesen volt kialakítva. Elég népszerű lehetett ez a hely, mivel egész nagy tömeg sorakozott a pultnál.

Mi is kivártuk a sorunkat, majd ételt rendeltünk. Egy kinti asztalnál foglaltunk helyet, ahol rögtön beszélgetni kezdtünk. Courtney arról kérdezősködött, hogy mivel foglalatoskodtam az itt tartózkodásom alatt. Örültem, hogy ezt ő kérdezte meg tőlem, mert már be akartam őt is avatni a Keithszel való nyomozásunkba. Nem köntörfalaztam, rögtön elmeséltem neki mindent.

Barátnőm szóról szóra végighallgatott és mondhatni teljesen le volt döbbenve. Nem tudta elhinni, hogy valóban egy nyomozásba kezdtem. A történetem végéhez értem. Ekkor beszélem Courtneynak arról, hogy a segítségére lenne szükségem.

– A következő lépés, hogy meg kellene látogatni Margaretet.
– De hisz’ azt mondtad, hogy telefonon lerázott téged.
– Egy közeli állatmenhelyen tartózkodik egy Arnold nevű kutya. Úgy gondolom, hogy az állat segítségével Margaret bizalmába lehetne férkőzni.
– És mikorra tervezed a látogatást?
– Sajnos engem már jól ismer, így én nem beszélhetek vele. Amikor ott jártam, álruhában voltam. Szerinted mi lehetne a megoldás? – kérdeztem.

Courtney elgondolkodott, mire én sejtelmesen bámulni kezdtem őt. Észrevette az arckifejezésemet és a megértés jeleit pillantottam meg az arcán.
– És mondd csak, kinek adtad ki magad? – kérdezte óvatosan.
– Courtney! Te voltál az. A segítségedre lenne szükségem, mivel elakadtam. Nem akarom rád erőltetni! Ha nem akarod, nem muszáj, de azért megkérdezem. Benne lennél?
Naná, hogy benne! Örülök, ha segíthetek neked. Sőt, legalább lesz egy kis izgalomban is részem. Mondd, mit kell tennem.

Courtney mindig benne van bármilyen őröltségben. Sejtettem, hogy bele fog egyezni.
– Hihetetlenül hálás vagyok neked!
– Tudod, hogy számíthatsz rám jóban-rosszban.
– Ez most nagyon fontos nekem.
Inkább mondd el, hogy mit kell tennem. Szeretném már tudni, hogy mire vállalkoztam.

– Nos, amit tudnod kell: Margaret a Wellington úton lakik, egy elegáns, fehér színű házban. Múlthét pénteken jártam nála, épp sötétedett. Akkor nem mentem be a házába, csak az utcafronton beszéltünk pár szót. Egy bizonyos eltűnt dologról kérdeztem őt. Margaret erre figyelt fel. Aznap éppen nem volt ideje beszélgetni velem, de azt javasolta, hogy mindenképpen keressem meg. A hétvégén nem foglalkoztam vele, csak tegnap hívtam fel telefonon. Akkor már egyáltalán nem volt kíváncsi rám.
– De azt mondtad, hogy voltál nála egy estély keretében. Akkor nem beszéltél vele?
– De, csak akkor magamat adtam, nem öltöztem be senkinek.

– Hm. Nekem az a feladatom, hogy derítsem ki, hogy mi volt az a bizonyos rejtélyes dolog? – tette fel a kérdést Courtney.
– Egy részről igen. Az nagyon érdekelne. Emellett azt is jó lenne megtudni, hogy miért nem akart beszélni velem telefonon. Meg hogy mi köze van Margaretnek a bombához.
– Huh, nem lesz ez így sok?
Várj csak! Amikor az estélyen voltam nála, bementem a hálószobába is. Ott láttam egy ajtót. Zárva volt, így nem tudtam bemenni az elzárt helyiségbe. Lehet, hogy nincs sok jelentősége, de azt is jó lenne felderíteni, hogy mi van az ajtó mögött.

Kicsit sok feladatot adtam ki a barátnőmnek, de úgy éreztem, hogy szükségem van ezekre az információkra. Rajta is látszott, hogy kicsit megijedt a feladatától.
– Holnap jó lesz?
– Tessék? – kérdeztem.
– Ha holnap látogatnám meg Margaretet, ahhoz mit szólnál?
– Tökéletes! Akkor a holnap a te napod lesz!

A nap további részén is remekül éreztük magunkat. Annyira megtetszett ez a hely nekünk, hogy az egész délutánt itt töltöttük. Az asztal mellől átültünk két hintába és ott folytattuk a beszélgetést. Az idő hamar elrepült. Már azt vettük észre, hogy ránk sötétedett. Elindultunk hazafelé.

A házikóm elé értünk, de valami nem volt rendben. Szörnyű látvány tárult a szemeim elé. Távolról hallatszott a tűzjelző hangos sípolása. Többméteres lángok csaptak fel a házból. Sűrű füst terjengett körös-körül, így nem láttam tisztán.

A bejárati ajtóhoz futottam, hogy bejussak a házba, de a lángok eltorlaszolták utamat. Az ajtó ugyanúgy tűzben állt, mind minden más. Semmi esélyem nem volt, hogy bármit is kimentsek az égés pusztító erejétől.

Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Sírni tudtam volna, rossz érzés kerített hatalmába. Ugyan ez csak a második otthonom volt, teljesen a szívemhez nőtt. Két hete sem laktam még itt, de imádtam. Miközben néztem, ahogy ég a házikóm, csak arra gondoltam, hogy az otthonom tűnik el. Hontalan lettem.

Pár másodperc múlva érkezett meg a tűzoltóautó. Rhonda szaladt oltani a lángokat, majd Beverly csatlakozott hozzá. Kérdeztem őket, hogy Keith dolgozik-e. Azt válaszolták, hogy ma ők ketten a műszakosok. Némán bámultam, ahogy oltják a lángokat. Nem ment könnyen. Rhonda és Beverly jól végezték a dolgukat, de a tűz csak terjedt és terjedt.

Már nem bírtam két lábon állni, valami ülőalkalmatosságot kerestem. A világ körülöttem homályosodni kezdett, majd fehérré változott. Éreztem, hogy már nincs erőm. A földre zuhantam. Már nem hallottam semmilyen zajt magam körül…