Útvesztő – 14. Utolsó vacsora

Cindy és Keith reggel értek haza a munkából, így csak pénteken tudtam találkozni velük. Még egyszer megköszöntem, hogy náluk tölthetem ezt a két napot.
– Emlékszel még, hogy mit mondtam neked, amikor az edzőteremben találkoztunk? – szólított meg Cindy.
– Azt mondtad, hogy egyszer majd látogassalak meg titeket.
Pontosan! Meg még azt is, hogy szeretném, ha nálunk vacsoráznál. Úgy tudom, holnap délután már hazamész, így ma egy ünnepi vacsorát tartunk. Ez lesz az itt tartózkodásod utolsó estéje, úgyhogy ne csinálj magadnak semmi más programot!

Nem is akartam elmenni máshova, örültem a meghívásnak. Családias hangulatot árasztott magából a lakás, és most, hogy négyen voltunk itt, egész nagy nyüzsgés volt benne. Cindy takarítással volt elfoglalva, Courtney pedig éppen a könyvespolcokat nézte át.

Elhatároztam, hogy megkeresem Keitht. Ő éppen a műhelyben volt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem érdeklődve.
– Csak barkácsolgatok. Most kedvem van hozzá. Apropó… nem is kérdeztem, hogy vagy. Nem akartunk ájultan magadra hagyni, de dolgozni kellett mennünk.
– Köszönöm, most már jól vagyok. Courtney mellettem volt.
– És mit csináltatok tegnap?
Á, csak beszélgettünk. Semmi különöset.

Úgy terveztem, hogy még nem mondom el Keithnek, mire következtettem Margarettel kapcsolatban. Courtneyt is megkértem, hogy ne beszéljen arról senkinek. Volt egy olyan érzésem, hogy Keith terelt engem abba az irányba, hogy Margaret gyanúsan viselkedik. Elvégre, amikor a múlt héten többször is kettesben beszélgettünk, egyszer se merült fel, hogy talán egy ártatlan emberre gyanakszunk. Keith épp mondani akart valamit, amikor Cindy jött be a műhelybe.

– Noelle, nem akartok Courtneyval elmenni egy élelmiszerboltba bevásárolni? Nekem nagyon sok a dolgom. Sokat segítene.
– Természetesen elmegyünk – válaszoltam.
– Ja, és még valami. A kocsiddal hátul parkoltam le – mondta, és odaadta nekem a kulcsokat.

Teljesen megfeledkeztem az autómról. A tűzeset estéjén még a házamnál parkoltam le vele. Őszintén szólva ki is ment a fejemből, bár ezek szerint Cindy gondoskodott róla. Hátraértem, és rögtön megláttam a kocsit. Innen nézve máshogy nézett ki a ház, volt benne valami különös. Csak egy percig gondolkodtam el ezen, aztán beszálltam az autóba. Újabb meglepetés ért, amikor a hátsó ülésen a laptopomat pillantottam meg. Első pillanatban meglepődtem, hiszen azt hittem, hogy az is bennégett a házamban. Végül eszembe jutott, hogy amikor Courtneyval éttermet kerestünk, a laptopomat magammal vittem. Kimondhatatlanul örültem, hogy a benne található adatok, köztük a naplóm mégse semmisült meg.

Courtneyval tehát elindultunk bevásárolni. Cindy oldalnyi bevásárló listát írt, ezzel nagy kihívást okozva nekünk. 2 óra alatt végül sikerült mindent megvennünk, így hullafáradtan értünk a kasszához. Fizettünk, és nemsokára haza is érkeztünk.

Épp ebédidő volt, amihez Cindy a kertben terített meg egy asztalt. Már ekkor kiderült, hogy istenien főz. Ehhez az is társult, hogy gyönyörű időnk volt. Szinte idilli volt ez a pillanat, ahogy kint ebédeltünk. Jó hangulatban telt el egy óra, majd mindannyian bementünk a házba.

Cindy megkért, hogy segítsek neki a vacsora készítésében, Courtney és Keith pedig a nappaliban ültek le beszélgetni.

A Cindyvel való főzés elég megterhelő volt. Kemény tempót diktált. Négy és fél órát töltöttem a konyában, mialatt szeleteltem, vágtam, hámoztam, pucoltam, pirítottam, dinszteltem, kavargattam, töltöttem, forraltam, habartam, és ki tudja még, hogy mit csináltam. Magam sem hittem el, de az eredmény egy ötfogásos vacsora lett. Annak ellenére, hogy mennyi mindent csináltam hamar eltelt ez az idő. A konyhai tevékenységek mellet beszélgetni is tudtam Cindyvel.

– És neked mi a véleményed… tudod… a bombáról? – kérdeztem óvatosan.
– Jaj, ne is mondd! Borzalmas! Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen nyugodt kis városkában hogy történhet ilyesmi. Bár én a részemről már felkészültem.
– Hogy lehet ilyesmire felkészülni?
Nekem van egy másik életem Franciaországban. Egy B-terv szerűség. Ez a város már nem tartogat sok jót a számunkra, higgy nekem! Szerintem mindenkinek mentenie kellene az életét, és minél hamarabb elmenni innen.

Nem tudtam mire vélni Cindy pesszimizmusát. Megértettem ugyan őt, mivel senki sincs felkészülve egy ilyenfajta tragédiára, de az mégiscsak sok, hogy emiatt kelljen mindenkinek új életet kezdenie. Hirtelen kizökkentem a gondolataimból. A sütőből finomabbnál finomabb illatok szállingóztak felém. Ez azt jelentette, hogy eljött a vacsoraidő.

Mindannyian az asztal köré gyülekeztünk, és hozzáláttunk az evéshez. A fogásokról ismét csak azt tudom mondani, hogy mennyeiek voltak. Mindenki jóízűen evett, közben halk zene szólt egy távolabbi magnóból. Cindynek sikerült igazi ünnepi hangulatot teremtenie. Végeztünk egy adag étellel, amit egy újabb követett.

Finomabbnál finomabb ennivalókat küldtünk le a torkunkon, miközben önfeledten csevegtünk egymással. Ha valaki kintről figyelt volna minket, azt hitte volna, hogy mi egy kis család vagyunk. Ettünk és ettünk, de az étel csak nem akart elfogyni. Cindy már a desszertet tálalta. Mindannyian tele voltunk, de egyikőnk sem akarta kihagyni az étkezés csúcspontját.

Az étel mellé rendesen fogyasztottunk vörösbort is. A sokadik pohár után már el lehetett mondani, hogy eléggé spiccesek lettünk. Immár felálltunk az asztaltól, és mindenki megrohamozta a kanapét. Teli hassal jólesett elterülni a kényelmes párnákon.

Keith berakott egy filmet, amit összebújva nézni kezdtünk. A végét már nem láttuk, mivel szép lassan elnyomott minket az álom. Már késő este volt, és az egész ház elcsendesedett. Nagyon jó emlékek fűznek ehhez az estéhez, mivel hosszú idő óta újra megtapasztaltam, hogy milyen érzés lehet családi idillben élni. Rájöttem, hogy ez az, ami kell nekem. Az idillt csak egyetlen dolog zavarta meg. Ez nem volt más, mint a tudat, hogy amikor holnap felébredünk, talán olyan dolog fog megtörténni, ami hatással lesz az egész közösség életére.