Útvesztő – 5. Tökéletlen szomszédok

Másnap elhatároztam, hogy felfedezem környezetemet. Pár napja már itt lakok ezen a mocsaras területen, de a szomszédjaimmal még nem találkoztam. Tervbe vettem, hogy ezen a napon meglátogatom őket. Ajándék gyanánt sütöttem mindenkinek egy tortát. Még nem tudtam, hogy hány családot fogok meglátogatni, így készítettem négy süteményt.

Elindultam előbb a házamtól balra vezető úton, mígnem két egymással szemben álló házikóhoz érkeztem. Becsengettem az első házba és egy házaspár nyitott nekem ajtót. Shamus és Eva Drudge nagyon kedvesen fogadtak, de nem nevezhetőek éppen jó házigazdáknak. Az ott tartózkodásom alatt egyáltalán nem zavartatták magukat, hangosan veszekedtek egymással:
– Nem megmondtam, hogy ne hagyd állandóan a koszos zoknijaidat a földön? Igazán belerakhatnád őket a szennyestartóba! És ha már itt járunk, vehetnél nekem egy új mosógépet is!
– Hát már megint elrontottad azt az átkozott masinát! Nemrég vettem neked a mostanit! És ahelyett, hogy kiabálnál velem, igazán főzhetnél már valamit! Tegnap dél óta nem ettem semmit, majd’ kilyukad a gyomrom!

Nem akartam tovább hallgatni a házaspár vitáját, így továbbálltam és becsengettem a szemben álló házba is. Dudely Swihack invitált be a házába. Ő egy korosodó férfi volt, aki úgy látszott, hogy éppen a kapuzárási pánikját élte. Szerintem félreértelmezte azt a gesztusomat, hogy tortát vittem neki. A zenelejátszóból romantikus zenét szólaltatott meg, két személyre terített meg az asztalnál, még gyertyát is gyújtott.

Megkért, hogy fogyasszak el vele egy szelet süteményt. Nem akartam illetlen lenni, így elfogadtam az ajánlatát. Egész idő alatt bókolt nekem és kereste a szemkontaktust. Étkezés után felkért táncolni, de tudattam vele, hogy nincs időm és hogy csak látogatóba jöttem. Könnyes szemekkel értetlenkedve nézett rám.

– De hát az interneten azt írtad, hogy kedvelsz engem – mondta.
– Nem az vagyok, akinek hiszel – válaszoltam, majd elköszöntem. Amikor kiléptem az ajtón egy fekete hajú nőbe botlottam. Akkor értettem meg, hogy szegény Dudley engem valaki másnak hitt. Remélem, nem szakad félbe miattam ez a bimbódzó románc.

Próbáltam minél előbb eljönni arról a helyről. Az az érzésem, hogy azon az utcán nem fogok többet megfordulni. Elhaladtam a házikóm előtt és a másik irányba indultam. A köd ezen a részen már nagyon sűrű volt. Két házba is becsengettem, de mindkettő lakatlannak tűnt. A harmadik háznál már sikerem volt: a Bayless család fogadott engem.

Egy házaspár és két gyerek lakott itt. Szimpatikusnak tűntek, de mégis volt valami furcsa mindenkin. Jobban megfigyeltem az arcukat és megállapítottam, hogy óriási füle van a család minden tagjának. Próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tényt és beszélgetni kezdtem velük. Mindannyian kedvesek voltak velem, nagyon jól éreztem magam náluk. Éppen a mosdóból jöttem vissza, amikor meghallottam, hogy az apa és az anya rólam beszélgetnek.

– Noelle annyira szimpatikus! Meghívhatnánk őt vasárnap ebédre.
– Igen, drágám, szerintem is, csak hát egy baj van vele: a füle.
– Az tény, hogy nagyon apró kis füle van, de manapság plasztikai műtéttel mindent meg lehet oldani.
– Igazad van el is mondhatnánk Noellenek a tanácsunkat.

Amikor visszaértem úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit. Szemtől szembe elmondták nekem, hogy szerintük meg kéne nagyobbíttatnom a füleimet. Nem értettem, hogy ez miért szükséges ahhoz, hogy náluk ebédelhessek. Semmi kedvem nem volt tovább maradni, így innen is távoztam.

Továbbhaladtam, mire elértem a mocsár másik végéhez. Sokkal kisebb volt ez a terület, mint hittem. További három házba csengettem be, de mindegyik lakatlan volt. Már csak egy házikó maradt, oda is bekopogtattam. Egy kedves öreg néni nyitott ajtót. Átadtam neki negyedik, és egyben utolsó tortámat. Az ajándékomnak ő örült a legjobban. Teljesen meg volt hatódva, hogy süteménnyel kedveskedtem neki.

Beszédbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy ő angol, de a családja már évszázadokkal ezelőtt költözött Twinbrookba. Négy óra felé járt az idő, így teával kínált meg. Mikor megtudta, hogy riporter vagyok, lelkesen hozzá is kezdett a családi titkainak elmeséléséhez. Kaptam tőle egy ingyenes történelem órát is: a középkori angol hétköznapokról tudtam meg sokmindent.

– És mondja, Agatha (így hívták őt), a családja milyen okból költözött ide?
– Akkoriban nagyon híres volt ez a város – mesélte. – Többek között itt élt családjával sir Lloyd Crumplebottom is.
– Az nem lehet – feleltem. – Én Sunset Valleyban lakom, ami arról híres, hogy a Crumplebottom és a Langraab család él ott évszázadok óta.
– Nem, nem kedveském. Bizonyítékok támasztják alá, hogy nekem van igazam. Például a városi temetőben még ma is ott áll sir Lloyd sírja.

Nem volt kedvem vitatkozni Agathával, így ráhagytam, hogy igaza van. Nem akartam sokáig zavarni, így menni készülődtem. Elköszöntem az angol hölgytől, akin látszott, hogy boldog volt a látogatásom miatt. Beszálltam az autómba, de nem haza indultam, hanem a temető felé.

Nem akartam beletörődni abba, amit Agatha mondott nekem, mivel én azt máshogy tudtam. Nem volt semmi elintéznivalóm, így megengedhettem magamnak egy kiruccanást a temetőbe.  Hamar megtaláltam célpontomat. Még csak 7 óra körül lehetett, de már egész sötét volt. Ehhez az is hozzásegített, hogy sűrű köd vette körül a temetőt.

Körbejártam a temetőt, majd ráakadtam a kitüntetett részhez. Hirtelen tátva maradt a szám. Rengeteg híres ember, köztük sir Lloyd Crumplebottom sírja is ezen a területen magaslott. Tehát mégiscsak igaza volt Agathának! Megtaláltam, amit kerestem, ezért mostmár hazaindulhattam. Ekkor valami furcsa dolgot vettem észre.

Mintha hangokat hallottam volna a temető másik oldalából. Közelebb mentem a zaj forrásához és egy embert pillantottam meg. Rögtön kiszúrtam, mivel rikító piros kabátot viselt. A ködtől nem nagyon láttam, hogy mit csinál, de mintha ásott volna. Furcsának tartottam ezt a rejtélyes embert, szóval inkább az autóm felé közelítettem. Amikor a parkolóból visszanéztem, már nem láttam a piros kabátot sehol.

Elindultam a hazafelé vezető úton, amikor újra szemet szúrt az élénkpiros ruhadarab. A viselője pontosan előttem állt, elzárva az utamat. Akkor már meg tudtam állapítani, hogy nő volt, és kicsit öregebb. Az arcát viszont még így sem tudtam megfigyelni. Már dudálni akartam, hogy engedjen nekem utat, amikor végre félreállt. Hazaértem, de még mindig nem tudtam mire vélni a temetőnél látott nő viselkedését. Nem tudom, miért, de nagyon felkeltette érdeklődésemet ez a rejtélyes idegen.