Szerelem: Vissza a halálból – 18. Eközben a föld alatt

Amikor magamhoz tértem, büdös, dohos szag járt körül, és valami nedves betonpadlón feküdtem. Elképzelni se tudtam, hol voltam, és hogy mi történt. Csak reménykedni tudtam, hogy minden rendben volt. A hasamban éreztem a szokásos mozgolódást, és ez megnyugtatott. A gyermekemnek legalább nem esett semmi baja. Most még. Hamar azonban azt is észrevettem, hogy nem voltam egyedül a kis lyukban.

– Sajnálom a nem éppen barátságos körülményeket – mondta egy rekedt, a száj takarása miatt tovább torzított női hang,- Remélem, nem baj, ha belenyúltam a szekrényedbe. Nem akartam, hogy halálra fagyj, mielőtt végzek veled. Bár talán abból se lenne gond.
Végez velem? Ugyan, mit akarhatott tőlem? Nem ártottam neki soha, és nem is én hoztam létre. Soha semmi közöm nem volt az egészhez.

– És persze magamnak is vettem ki valamit – folytatta a nő,- Hálóingben csak nem rohangálhattam.
– És az a hoki maszk? – kérdeztem,- Elég horrorisztikus.
– Hé, jobb, mint, ami alatta van! – vágta rá a nő sértődötten,- Lehet, hogy Mike egy nagyszerű orvos, de még annyira se figyelt az arcomon lévő hegekre, mint aki téged megalkotott. Te, tökéletes teremtmény! – tette a végére gúnyolódva.

– Nem vagyok én annyira tökéletes – mondtam zavarodottan.
– Ó, dehogy nem, még az ostoba teremtőm is azt írta a naplójában, mert elolvastam ám. – folytatta a nő cinikus monológját,- Te inspiráltad arra, hogy visszahozza a feleségét. Eleinte utált, azt beismerte, de csak, mint érthetetlen ismeretlent. Aztán, miután öt év után visszajöttél a halálból, még a felesége halála előtt, rájött, hogy egy lenyűgöző lény vagy. Minden, amit megtudott, azt megörökítette a naplójában.

– Mike naplót ír? – képedtem el, a lényeggel nem foglalkozva,- Ő micsoda, valami tinilány?
– Tudományos dolgokról írt, nem fiúbandákról! – förmedt rám a nő,- És leírt rólad mindent… megőrzi az agyad a személyiséged halál után, immunis vagy a zombikra, az alapvető felépítésed… és persze nagy nehezen, miután egyszer megmentetted az életét és egy Dawson nevű valaki előtte is nagyon hevesen győzködte arról, hogy egy érző emberi lény vagy, rájött, hogy ez igaz, és pár éve is csak bosszút álltál, nem elvadultál. Azt is meglepőnek találta, hogy vannak anyai érzéseid.

– Tehát Mike tudott a terhességemről? – kérdeztem csodálkozva. Azt hittem, ha tudomást szerez róla, ő lesz a fő ellenzője az egésznek.
– Arról mindenki. De mire kiderült, addigra már meghalt a teremtőm felesége, és már elkezdett azon dolgozni, hogy a testéből létrehozzon engem. És a te terhességed alapján csak arra tudott gondolni, hogy talán továbbra is szeretni fogom Zeinab gyerekét. De én nem vagyok az a nő.

– Persze, hogy nem – vágtam rá,- Ahogy én se vagyok az a, fogalmam sincs, hány ember, akiből össze vagyok rakva. De gondolom, emlékszel dolgokra, amik Zeinabbel történtek. Nekem is volt egy lány… Vicky. Láttam néhány emlékét, és részben miatta lettem az, az ember, aki most vagyok. Most már kifogytam az emlékeiből, még az arcára se emlékszem, de te… te talán látsz dolgokat.
– Látok én sok mindent, de belőlem nem olyan érzelmeket vált ki, mint esetleg belőled.

– Egyáltalán, hogy tudod úgy élni az életedet, hogy ott vannak a fejedben, azok a… dolgok? – kérdezte támadóan.
– Eleinte engem is zavart, de meg lehet vele barátkozni – kezdtem magyarázni,- És meg is éri, hiszen nincs is szebb dolog az emberi érzelmeknél.
– De én nem akarok megbarátkozni vele, és csak egy dolgot érzek, de az is nagyon emberi: bosszúvágyat.
– Jó, de mi köze ennek hozzám? – kérdeztem ijedtem.

– Először te, utána a teremtőm, majd végül a te teremtőd. Ő állítólag nehéz falat – magyarázta a nő,- Ti hárman tehettek szörnyű létezésemről. Még te se értheted, milyen az én fejemben élni. Van pár emberi emlékem, és van lelkem, de az már menthetetlen.
– Nincs olyan lélek, amit ne lehetne megmenteni. Nézz csak rám!
– Jó, biztos nagyon cuki kis lelked van, de az enyémet bemocskolják olyan gondolatok… amiket csak az itt lent mászkáló élőhalott testvérkéink érthetnek meg.

– De az ő lelkük halott – ért a végére a nő,- Ők nem élnek, nem is lélegeznek, csak sodródnak az üres létezéssel. Őket nem zavarja, ha emberi húsra vágynak vagy nem tudnak kommunikálni, mert nem éreznek. Engem viszont az éhségem az emberekkel való együttélésre alkalmatlanná tesz, a zombik pedig sose pótolhatnak egyetlen emberi lényt se.
– Tehát magányos vagy – vontam le a következtetést,- Talán segíthetnék.

– Segíteni!- nevetett a nő,- Nem kell nekem segítség, nincs szükségem senkire, főleg nem rád. Véghezviszem a bosszúmat, és utána boldogan röpítek egy golyót az agyamba.
– És mit fogsz tenni? – kérdeztem ijedten,- Egyáltalán, hol vagyunk?
– Az egyetlen helyen, ahol az élőhalott fajta teljesen biztonságban lehet: a metróalagutak rendszerében.

– Ez… sok mindent megmagyaráz – mondtam.
– És, hogy mit fogok veled csinálni… Nos, ha egyszerűen megölnélek, azzal mire mennék? A halál néha megváltás is lehet, úgyhogy annál rosszabbat teszek. Megvárom, hogy megszüld a gyereket, dédelgesd egy kicsit, aztán beengedem élőhalott testvéreimet.
– Te gonosz! – kiáltottam rá.

Teljesen ledöbbentem. Egy zombinak nincs lelke, nem ismeri, mi a jó és a rossz. Nekik mindegy, ha egy felnőttbe harapnak, vagy egy kisbabába. De hogy valaki, csak úgy bosszúból, szándékosan támadást akarjon indítani egy csecsemő ellen… kegyetlenség! Akármi is történt, ő nem tehet semmiről, úgyhogy miért nem hagyhatnánk ki az egészből?

– Ezt nem teheted, mert megkeserülöd! – ordibáltam, a türelmemet teljesen elveszítve,- Csak várd ki, hogy Bradley és a gyerekem apja tudomást szerezzen róla! Örülhetsz, ha…
– Csillapodj, anyuci! – kiáltott rám a nő,- Te örülhetsz, ha nem hagylak utána életben. Nem jön érted senki, magadra vagy hagyva, úgyhogy szokj hozzá!

Még vicsorogtam a másik teremtményre egy kicsit, utána elment, és otthagyott bezárva, egyedül. Még sose éreztem magam annyira magányosnak és tehetetlennek. Most nem a saját biztonságom forgott kockán. Szegény gyermekemet is belekeverték a kegyetlen játszmába, én pedig arra akartam feltenni az életemet, hogy védelmezzem. Persze, néhány nagyszájú falusitól megvédeni könnyű, ők nem bántották volna, csak úgy gondolták, az anyaság nem egy magamfajtának való. Fogalmam sincs, hogy igazuk volt-e, de az most nem számít.

Mit tehetnék egyedül egy bosszúéhes pszichopata és egy sereg zombi ellen? Reménytelen próbálkozás, még fegyver se volt nálam, aztán hogyan jussak ki a kis cellámból? Meg hát kire is számíthatnék? Vince-re? Ugyan! Eddig se nagyon számíthattam rá. Majd szépen tisztázza a dolgokat Harleyval, pár év múlva születik egy közös gyerekük, és élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Talán úgy is lenne a legjobb.

Én viszont jobb ötlet híján leroskadtam a padlóra, és elkezdtem sírni. Nem old meg semmit, de ebben a reményvesztett állapotban, talán még az is jó valamire. Talán. De azt sajnos be kellett ismernem, hogy elvesztem.

***

Gyerekként féltem a metróktól, pedig mi volt az, az alagutak mostani állapotához képest? Akkor még tisztán voltak tartva az állomások, az alagutakban futottak a szerelvények, nem gyalog kellett megtenni az utat két állomás között, hanem a gyors járgányok se perc alatt megjárták az amúgy állomásonként félórás utat. Most viszont nyakig a mocsokban, állandó zombi veszéllyel kellett itt végigvonulnom.

Szerintem nem kell reklámoznom, hogy mennyire gyűlölöm ezeket a kis élőhalottakat. Mindenkit elveszít az ember miattuk, és ha az ő területükre téved, akkor nincs nyugalom. És ez többszörösen is az ő területük. Sötét van, áporodott szaggal, nem csoda, hogy az összes kis genyó idelent akar élni. Számukra ez nagyobb luxus, mint a Buckingham Palota.

Hatalmas tömeg rontott rám, de meg kellett küzdenem ellenük. Az összes otthon felhalmozott lövedékemet magammal vittem, így ez nem szabad, hogy problémát jelentsen, csak győzzem egymagam a nagy tömeg ellen! Bármikor odaveszhettem, csak most ne! Legalább most az egyszer muszáj volt túlélnem. Nem a túlélés kedvéért, Victoria miatt.

Másra se tudtam gondolni, miközben keményen küzdöttem, csak rá. Az éltetett, az adott erőt, hogy ismét látni fogom. És hazaviszem biztonságban. Abban már nem is tudtam reménykedni, hogy megbocsássa az ellene elkövetett gonoszságaimat, de nekem már az elég, hogy jól van. Gondolom, nem is sejtette, hogy éppen őérte küzdöttem.

Több hullámot leküzdöttem már, amikor észrevettem egy kis oldalajtót az alagútban. Valami szervizfolyosóra, vagy kis irodába vezethetett. Minden esetre ötletem se lehetett, Mike teremtménye hol tartotta fogva Victoriát, így arra irányzékoltam. Akár a helyes útvonal is lehetett. Minden esetre jobb lett volna, ha kapok valami útjelző táblát. Minden perc számított!

Azon persze nem voltam egy percig se meglepődve, hogy Mike hibája az egész. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy vele csak baj lesz. Ha van a kis családunkban egy mesterségesen létrehozott ember, nem kellene idegenekben megbízni. De persze itt is Harley győzött. Hiába, ő hordta a nadrágot mindig, és nem csak azért, mert skót vagyok. De talán jobban a sarkamra állhattam volna.

Igen, szeretek mindenkit hibáztatni, ahelyett, hogy néha magamba néznék. Egyszerűen egy lúzer vagyok. Amikor Mike-ék először költöztek be hozzám, csak hagytam, hogy maguktól lecsillapodjanak a dolgok. Sose mondtam el Victoriának az igazat a származását illetően, hanem hagytam, hogy kihallgasson egy elég kompromittáló beszélgetést. Minek mondtam el Mike-nak, és nem a lánynak? Jó, utána próbáltam jóvátenni, de elbuktam. Közben viszont eltelt öt év, és kaptunk egy új esélyt.

Erre mit tettem? Azt nem érzem akkora bűnnek, hogy szkeptikus voltam, annyi jár. De miután ismét csókolóztunk, hagynom kellett volna, hogy csak egy csók legyen. Legalább is akkor éppen, utána lehetett volna lassan haladni előre. De a legnagyobb bűnöm mégis az, hogy cserbenhagytam. Csak azért, mert nem akartam megbántani Harleyt, aki ellen a legnagyobb bűn, amit elkövettem, talán az volt, hogy együtt maradtam vele öt évig, mikor talán csak pár hónapig voltam szerelmes. Mennyivel jobban járt volna, ha szabad utat engedek neki már évekkel ezelőtt.

De a lényeg még mindig az, hogy mennyi bűnt elkövettem Victoria ellen. Ezek után hogyan állíthatom még mindig, hogy szeretem? Vagy talán igaz. Azoknak ártunk a legtöbbet, akiket szeretünk. Bárcsak ez ne lenne igaz! Persze, ha már ennyire egy önző dög voltam eddig is, talán bevallhatom, hogy most mit akarok leginkább. Leélni az életemet Victoria mellett, és együtt felnevelni a gyerekünket. Eddig azt hittem, nem vagyok megérve az apaságra, de csak belejövök. Már majdnem 26 éves vagyok! A középkorban ennél 10 évvel fiatalabb szülők voltak, és mégse halt ki az emberiség.

A folyosó végén a már rég nem működő generátort találtam, ami ráccsal el volt kerítve. Egész jól használható cellának is. Ennek hirtelen nagyon megörültem. Talán nem csak nekem jutott volna eszembe cellának használni a kis ketrecszerűséget. Közelebb is mentem, hogy felderítsem.

Sikerrel jártam! A generátor tövében ugyanis ott kuporgott, picire összehúzva magát egy lány, és persze nem is egy akármilyen lány volt! El se hittem, hogy idáig túléltem. Victoria életben volt, és megtaláltam! Még hátra volt, hogy kijuttassam valahogy, de egyelőre örültem, hogy megtaláltam. Szegény már biztos nagyon félt itt egyedül.
– Hé – súgtam neki.

A lány kissé összerezzent, majd felnézett rám. Arcát meglepettség járta át. Valóban nem számított rám.
– Vince? – kérdezte kételkedve.
– Ki kell innen jutnunk!