Szerelem: Vissza a halálból – 19. Újra együtt

Alig tudtam hinni a szememnek. Pont, amikor már végleg lemondtam arról, hogy bárki is utánam jönne, megjelent Vince. Soha senkinek nem örültem annyira, mint akkor neki. Mégis volt esély a menekvésre. Mégis megmenthettem a gyermekem életét. Minden büszkeségemtől megfosztva, hirtelen elfelejtettem minden haragot, amit valaha is éreztem ez a férfi iránt, és képes lettem volna vakon is megbízni benne.

– Jaj, Vince, hát eljöttél értem! – kiáltottam el magam, de csak óvatosan, nehogy bárki meghallja.
– Érted a világ végéig is elmennék.
– Hát, ez a hely simán felér azzal – nevettem.
– Csak valahogy ki kéne juttatni téged onnan – kezdett Vince tűnődni,- Nincs egy hullámcsatod?

– Minek az? – kérdeztem meghökkenten.
– Láttam egyszer egy filmet, amiben azzal nyitottak ki egy ajtót. – magyarázta a férfi,- Hátha tényleg működik.
– Hát, egy próbát megér – mondtam, majd kivettem a hajamban lévő egyetlen hullámcsatot, és átadtam.

Vince egy darabig babrált a zárral, és közben gyakran káromkodott is.
– Biztos jó lesz az úgy? – kérdeztem aggódva.
– Ne aggódjál, meglesz az. Apám lakatos volt.
– Jó, de te nem.
– Bízz bennem!

A hajtű végül csak eltört, és két darabban esett ki a zárból, Vince pedig ismét elkáromkodta magát. Ez sajnos most nem nyert.
– Ne aggódj, ezúttal nem hagylak cserben! – ígérte Vince, és valami miatt hittem neki, bár az „ezúttal” elég hangsúlyos volt. De most nem értünk rá a múlttal foglalkozni.
– Talán próbáld meg a számítógépet! – javasoltam,- Az hátha nyitja.
– Jó ötlet!

Vince bekapcsolta a számítógépet, de gyorsan el is káromkodta magát, mellesleg egész hangosan.
– Nem káromkodhatnál egy kicsit kevesebbet? – kérdeztem,- A babák állítólag már az anyaméhben hallják. Mi van, ha eltanulja?
– Ha nem, akkor majd eltanulja az oviban – vágta rá Vince,- És ha ez így lenne, akkor úgy jönne a világra, hogy rögtön tud minden szót, ami elhangzik a környezetedben, tehát már tudna beszélni.

– Oké, ez logikus – mondtam,- Amúgy mi a baj?
– Le van jelszavazva ez a kiba… ez a számítógép.
– Hackeld meg! – szólítottam fel.
– Nem vagyok egy kompjúterzseni! – akadt ki.

– Én viszont ha ideállok, látom a képernyőt – állapítottam meg,- Tudod, mit? Kövesd az utasításaimat.
– Oké, ezt megtehetem. De remélem, tudod, mit csinálsz.
– Legfeljebb most te bízol meg bennem – mondtam, majd kacsintottam.

Az utasításaimat követve Vince végül be tudott lépni a rendszerbe, és ki tudta nyitni az ajtót. Ismét szabad voltam! Rögtön ki is léptem, és megölelhettük egymást. Az első, vagy Vince esetében első két lépésen túl voltunk. Már csak ki kellett jutni, ami talán nem is olyan egyszerű.
– Amúgy hol tanultál meg hackelni? – kérdezte Vince.

– Vicky – vágtam rá,- Már nem látom az emlékeit, de néhány képessége megmaradt.
– Ha tudtam volna, hogy ő ehhez ért, megkértem volna, hogy javítsa ki a jegyeimet a rendszerben.
– És amennyire odavolt érted, meg is tette volna – nevettem,- De nem szép dolog mások érzelmeivel játszani.
– Tudom – sóhajtott a férfi,- Tudod mit? Takarodjunk innen a… Csak takarodjunk!
– Jó ötlet.

Továbbra se nagyon tudtam futni, így szép lassan, lopakodva mentünk végig az alagutakon. Vince előttem ment egy picivel, figyelve a metrójáratok zombijaira. Néha bele is akadtunk egy párba, de viszonylag szerencsénk volt egy idegig. Viszonylag. Egy ideig.

– Azért vannak itt zombik bőven – jegyeztem meg.
– Hát, nem véletlenül ez a fő rejtekhelyük – vágta rá Vince,- Ugye tudsz menni?
Igaziból már a rövid gyaloglástól is ki voltam fáradva és fájtak a lábaim, de most nem értem rá panaszkodni. Lesz bőven időm lepihenni, ha egyszer kiértünk. Most viszont élet-halál kérdése volt, hogy haladjak előre.

– Jól vagyok, köszi – mondtam, és magamra erőltettem egy mosolyt.
– Biztos?- hitetlenkedett a férfi.
– Biztos, csak jussunk ki innen.
– Szólj nyugodtan, ha bármi baj van, és megállunk.

Akármennyire gyorsan ki akartam jutni az alagutakból, végül csak meg kellett állnunk egy pár percre, hogy ülhessek egy kicsit. A zombik hadserege mondjuk akkor se állt meg, így Vince nem pihenhetett. Nála volt a fegyver, így beállt elém, és a segítségével védelmezett. Nem is tudom, hogyan bírt el a hatalmas sereggel egymaga. Valóban rengetegen voltak! De Vince-ben talán volt valami, ami senki másban… elszántság.

– Úgy tűnik, egy hullámnak vége – szólt Vince, amikor úgy tűnt, több egyelőre nem jön,- Maradjunk még egy kicsit?
– Nem kellene haladnunk? – kérdeztem.
– Csak ha biztosnak érzed. Addig… nem tudom, megmasszírozzam valamidet?

– Vince, ez nevetséges. – vágtam rá.
Díjaztam, hogy lejött megmenteni, és annyira nem is haragudtam már rá, de ennyire jóban azért még mindig nem voltunk.
– Na, biztos nagy szükséged van rá – erősködött.
– Hát… a hátam eléggé fáj – ismertem be végül.

Oké, végül csak kaptam egy hátmasszást. Lehet, hogy bölcsebb dolog lett volna menekülőre fogni, amíg lehet, de Vince megígérte, hogy figyel a zombikra is közben. Szerencsére pont nem jött egy se, mégis nagyon megkönnyebbültem, amikor végre folytathattuk utunkat. Valahogy csak akkor éreztem magam biztonságban, amikor láttam, hogy haladunk is valamerre.

Egy nagyjából negyed órás séta után azonban újabb akadályba ütköztünk. Hatalmas sokk ért, de próbáltam megőrizni a nyugalmamat, miközben két lépést hátráltam. Vince előrántotta gépfegyverét, amit nehezen tudott egyenesen tartani remegő kezében. Nem veszíthettük el a csatát. Most nem. Élnünk kellett.

Előttünk egy hatalmas, zombikból álló fal tornyosult. Szokás szerint lassan mozogtak előre, és nagyon éhesnek tűntek. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, Vince pedig vad lövöldözésbe kezdett. Sokat el is talált, de mindig még több jött helyettük. Egy idő után már csak arra tudott figyelni, hogy legalább engem ne érjenek el.

Pár hosszú perc múlva azonban hangosan elkáromkodta magát, majd eldobta fegyverét. Hirtelen megijedtem. Mi üthetett belé? Most akkor ennyi volt, vége? Ezt nem engedhettem. Nem akartam elveszíteni se Vince-t, se a gyerekünket.
– Kifogyott a lőszer. – szólt hozzám a férfi.
Erre nem tudtam mit szólni, hanem már a sírás határán voltam. Akkor mi lesz? Feladjuk?

Vince azonban hirtelen felkapott, és engem cipelve futásnak eredt. Jó erős férfi volt, én viszont nem igazán értettem, mi értelme lehet a futásnak. Útközben még sok zombival találkozhatunk, és úgy, hogy Vince fegyvertelen is, és engem is cipel… esélytelen a küzdelem ellenük. Hiába nem voltam már egyedül, elveszettnek éreztem magam.

Egyszer csak találtunk egy újabb kis oldalajtót. Valami kis irodába vezetett, számítógéppel, focis plakáttal, és egy 2077-es kutyás naptárral a falon. Már az apokalipszis első éveiben is jó régi volt. Vince berúgta az ajtót, majd belépett. Lerakott a földre, becsukta az ajtót, és fotelokból barikádot is épített elé. Megmenekültünk! Legalább is pillanatnyilag. De fő az, hogy volt egy kis időnk levegőt venni. Rögtön le is ültem a padlóra, nem törődve vele, hogy volt itt egy viszonylag jó állapotban lévő kanapé is.

– És, most mi lesz? – kérdeztem végül.
– Itt egy darabig meg tudjuk húzni magunkat, aztán reménykedünk benne, hogy valaki lejön, és megkeres minket – vágta rá Vince.
– Ha bárkit is érdekelnénk, most miért csak te vagy itt? – kérdeztem szemrehányóan.
– Mert nekem vagy a legfontosabb – felelte.

– És te, te mégis, ki másnak lennél fontos? – kiáltottam,- Te csak egy ember vagy a sok közül.
– Tudom, nem is rólam van szó – magyarázta a férfi,- Csak reményeim szerint Zeinabstein még fog egy kis terrorizálást rendezni a lakótelepen, úgyhogy lejön a felbőszült tömeg véget vetni egyszer és mindenkorra, és közben kiszabadítanak minket is. Már csak idő kérdése.
– Jó, de mennyi idő?

– Nem tudom – sóhajtott a férfi,- Mikorra várod a kisbabát?
– Január vége fele.
– Akkor még van addig egy hónap – könnyebbült meg Vince,- Ne aggódj, addigra biztos megtalálnak minket. Az otthonod kényelmében fogod a világra hozni a gyerekünket, ezt megígérem neked.
Nem tudtam, hihetek-e neki, de hittem, mert hinni akartam. Jó volt elhinni, hogy bárki is jön értünk. De egy hónap rengeteg idő.

– És miből fogunk addig megélni? – kérdeztem, mire Vince benézett az íróasztal alá.
– Szerencsénk van – állapította meg,- Vannak itt konzervek és ásványvizes palackok szép számmal. Azokból megleszünk valahogy. Legfeljebb megengedem, hogy te többet egyél.
– De neked is erősnek kell maradnod.

– A legfontosabb te vagy, és a baba – mondta Vince,- Amúgy, ettől a kutyaszorítótól eltekintve, hogy vagy?
– Mégis, hogy lennék?! – vágtam rá felháborodottan,- Eddig csak teli voltam hegekkel, most viszont már úgy is nézek ki hozzá, mint aki lenyelte a Plutót. Talán mégse kellene kisbolygónak tekinteni. Aztán pedig, már ha az alapvető felépítésemet nézzük, sokkal rosszabbak nálam a terhességi csíkok, mint a normális nőkből a legrosszabb esetnél. Mellesleg sose fogom visszakapni a régi alakomat. És, ha ez mind nem lenne elég, képzeld, a gyerek apja lelépett a kis sovány szöszi barátnőjével, és már hónapok óta felém se bagózik!

– Tegnap szakítottam Harleyval – mondta Vince.
Ez meglepett. Talán megszólalt benne a lelkiismeret hangja. Nem igazán érdekelt. Vince és én végeztünk. Legalább is azt hittem, de most megszólalt bennem a kétség hangja. Tudtam, hogy sose leszek képes megbízni Vince-ben, de szükségem volt rám.  És, bár ezt egy fokkal nehezebb volt beismerni, neki is szüksége volt rám. Úgy döntöttem, hagyok egy lehetőséget, hogy kimagyarázza magát.