Szerelem: Vissza a halálból – 22. Victoria gyermeke

– De, ami köztünk történt… – kezdtem hadarni.
Jó, már korábban többször is beszélgettem Harleyval arról, hogy ő fogja levezetni a szülést, de az, az előtt volt, hogy… Illetve az után volt, de akkor még nem tudta.
– Ennek a babának ahhoz semmi köze, és most ő a fontos – mondta Harley.

Végül is igaza volt. Különben is, Vince meghalt, így az egész köztünk lévő harag tárgytalanná vált. Ezt mondjuk nem akartam elmondani a lánynak. Még nem.
– Remélem, nem baj, ha bekukkantok? – mondta Harley, majd pont azt csinálta,- A dolgokat elnézve, szerintem hamarosan meg fog jelenni a feje. Most egy kicsit lazulj el, majd amikor szólok, nyomj egy nagyot!

– Nem megy ez egy kicsit gyorsabban? – kérdeztem szemrehányóan.
– Nálad – a legtöbb dologhoz hasonlóan – így is gyorsabban megy, mint másoknál – vágta rá a lány.
– Jó, bocs, de… – kezdtem, majd hirtelen hatalmas fájdalom nyilallt belém, amitől felordítottam, majd elkezdtem káromkodni. Pár Harleyra nézve sértő kifejezés is kicsúszott a számon, amit később megbántam. Szerencsére viszont nem sértődött meg rajta.
– Oké, most nyomj! – mondta.

Egy hatalmas és fájdalmas erőlködés következett, majd Harley ismét elérkezettnek látta a helyzetjelentés idejét.
– Oké, látom a fejet! – jegyezte meg,- Na, még egy ilyen, és teljesen kint lesz.
– Még egy? – kérdeztem elképedve,- Mi a francért kínzol ennyit?
– Nem én kínozlak, de szerintem essünk túl rajta.

Még néhány fájdalommal teli perc következett, majd… hangos gyermeksírás. Erre rögtön bejött Elizabeth, akinek Harley átadott egy kis csomagot, az idősebb nő pedig bement vele a fürdőszobába. Utána Harley ismét nekem szentelte a figyelmét, de én végig csak a fürdőszobából áthallatszódó sírásra tudtam figyelni.

Még ki kellett kerülnie a méhlepénynek, és az egésznek vége volt. Megszűnt a fájdalom, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Lihegtem, és a hajam és a ruhám az izzadtságtól a bőrömhöz tapadt, de túl voltam a nehezén. Egy korszak lezárult, és kezdetét vette egy új. Közben visszatért Elizabeth is a kis csomaggal.

Nagy nehezen felálltam az ágyból, hogy megnézzem közelebbről, ahogy Harley odament a másik nőhöz, hogy átvegye a csomagot. Közben váltottak pár szót is, amit nem értettem tisztán, majd Elizabeth elhagyta a szobát. Én pedig ráálltam remegő lábaimra, és átsétáltam Harleyhoz.

– Nem kellene még felkelned, ehhez korai – okított ki a szőke lány.
– Bocsi, csak… – mentegetőztem,- Én teljesen jól érzem magam.
– Pedig nem ártana pihenned. De gondolom, már nagyon szeretnéd megismerni a kislányodat.
A kislányomat? Vagyis lányom született? Hirtelen hatalmas boldogság járt át, örömkönnyeket hullattam, amitől meg se tudtam szólalni. Harley pedig elmosolyodott, és átadta a bepólyált csomagot.

Leírhatatlan érzés volt életemben először a karjaimban tartani a lányomat, ezt a piciny gyermeket, aki ezen túl a világomat jelentette. Létezésem eddig csupán halálból állt, akárhová mentem, folyton vér tapadt a kezeimhez. De most… most életet hoztam létre, és nagyszerű érzés volt. A Mennyországban éreztem magam. El se akartam hinni, hogy én… Victoria, akit pár éve még zombinak hittek, és aki annyi mindenben különbözött az átlagembertől… mostantól egy tündéri kislány édesanyja lehettem. Ennek az életemnek inkább két fénypontja volt: amikor a gyermekem megfogant, és amikor megszületett, és először magamhoz ölelhettem.

– Úr Isten! – mondtam végül, és ismét sírva fakadtam.
– Hát, gratulálok! – nevetett Harley,- Nagyon jól mutatsz kisbabával a kezedben.
– Köszi. – mondtam zavarodottan, majd ismét a kislányomra pillantottam. Tekintete róla a gyűrűmre vándorolt, és ismét könnyeket hullattam, de ezúttal nem az öröm miatt. Hiányzott Vince, és nem tudtam, hogyan leszek képes nélküle élni. Mindazok után, amit átéltünk lent az alagutakban… Életem kalandja is lehetett volna, ha nem ér olyan szomorú véget. Szorosabban magamhoz öleltem a gyermekemet. Úgy tűnt, a sorsa rosszabb lesz, mint amit pár hónapja elképzeltem.

***

Három órával és egy tusolással később az ágyamon feküdtem köntösben, és a szememet végig a gőgicsélő kisbabámon tartottam. Aznap született, és már mennyi energia volt benne!  A szorítása is annyira erős volt. Rögtön úgy megszerettem azt a kicsit, hogy nem tudtam betelni vele. Hirtelen azonban azt vettem észre, hogy kinyílt az ajtó.
– Victoria, vendéged van – hallottam Harley hangját.

Rögtön felkaptam a fejemet… és egyszerűen nem hittem a szememnek. Hát mégis csak lehet teljes még az én boldogságom is? Igen, az ajtóban ácsorgó véres alak, szakadt ruhákban nem volt más, mint az én Vince-em! Nem értettem, hogyan lehetséges, de abban a pillanatban nem is akartam megérteni. Csak egyszerűen örültem, hogy ismét láthatom.
– Vince!- kiáltottam el magam.

– Jaj, azt hittem, már elvesztettelek örökké – mondtam hüppögve.
– Tudom, de tőlem nem olyan könnyű ám megszabadulni – mondta,- Miattad muszáj volt életben maradnom, hogy elmondhassam, mennyire is szeretlek. És a picit is.
– Én is szeretlek, és szerintem ő is – vágtam rá,- Egyébként kislányunk van.
– Akkor van egy kis hercegnőm! – nevetett Vince.

– Hát, akkor sok sikert mindkettőtöknek – mondta Harley, majd kiment a szobából.
Persze, a hirtelen örömben eszembe se jutott, hogy milyen hatással lehet rá… ez az egész. Igaz, hogy már szakítottak, de nem lehetett könnyű látnia a köztünk zajló nagy szerelmet. Nem is volt talán még elég ideje túltennie magát a szakításon.

Hirtelen felkaptam a kislányomat az ágyról, majd rájöttem, hogy nem is akartam magammal vinni, úgyhogy átadtam Vince-nek.
– Megfognád egy kicsit? – kérdeztem.
A férfinek tágra nyíltak a szemei, és valami különös csillogást fedeztem fel bennük, ahogy némán átvette kisbabát, és hosszasan nézte az arcát.

– Harley, várj! – szóltam a lány után, akit sikerült is elkapni lépcső tetején.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Csak annyi… hogy most minden oké köztünk?
– Persze, pasikon nem veszünk össze – nevetett,- Ez már gimiben is szabály volt: hagyjuk, hogy ő válasszon. Az már más kérdés, hogy minden aljas trükköt bevetettünk, hogy minket válasszon, de most már felnőtt emberek vagyunk. És én bár pár napja nagyon haragudtam rád, még mindig húgomként szeretlek.

Gyorsan megöleltük egymást, és most már biztosra tudtam, hogy minden a lehető legjobban alakult. A világ mindig is egy sötét hely lesz, de már nem vagyok, és soha nem is leszek benne egyedül. Innentől kezdve nincs semmi, ami ellen ne tudnék megküzdeni. Elvégre, nem veszítettem el végül senkit. És talán, én se vagyok itt a főgonosz.

– Na, most mennem kel. – szólt Harley,- Ha bármi gond van, nekem nyugodtan szólj, és mindenben támogatni foglak, akár tetszik, akár nem! Azért ne felejtsük el, hogy te vagy a legfiatalabb édesanya a világon.
– Nem vagyok én fiatal egyáltalán! – szóltam vissza.
– Jó, tudom, Vince se úgy gondolja – nevetett, majd el is ment.

Én pedig visszatértem a szobámba, ahol az a látvány fogadott, ahogy Vince a fotelon ülve dédelgette kislányunkat. El kellett mosolyodnom, annyira aranyosak voltak együtt.
– Na, mi újság? – kérdezte, amikor észrevett.
– Harleyval nincs harag.
– Akkor minden happy – mosolygott a férfi,- És gyönyörű kislányunk van.

– Igen, szerintem is – mosolyogtam.
– Nevet találtál már neki?
– Van egy ötletem, de beszéljük meg! – feleltem,- Tudod, a világon az élet a legnagyobb csoda, és valami olyan jelentésű illene rá. Mondjuk, mit szólnál ahhoz, hogy Eva?
– Szerintem illik hozzá. Helló, Eva!

– Szerintem neki is tetszi – tolmácsolt Vince egy gőgicsélést.
– Akkor megtaláltuk a tökéletes nevet – mosolyodtam el,- Amúgy ne vedd rossz néven, de szerintem le kellene zuhanyoznod. Bradley majd biztos ad valami tiszta ruhát utána.
– Rendben, de akkor jössz velem!
– De én már zuhanyoztam – vágtam rá,- Meg szülés után talán nem kellene túlzásba vinnem.

– Jó, de egyedül félek. Mi van, ha rám támad a vad csatornaszörny?
– Nálunk nincs csatornaszörny – nevettem.
– Azt nem tudhatod biztosan!
– Na, jó – egyeztem bele,- Akkor rögtön jövök, csak szólok valakinek, hogy ügyeljen fel egy kicsit Evára.

***

Nem sokkal később beléptem a fürdőszobába, ahol Vince már várt, és ledobtam magamról a köntöst.
– Nagyobbak lettek a cicijeid! – jegyezte meg a vőlegényem tátott szájjal.
– Hát, igen, a szoptatás csodákra képes. De most hadd nézzelek csak meg!

Egy gondolat még mindig nem hagyott nyugodni, és ahogy megpillantottam Vince-t az amúgy is szakadt pólója nélkül, még kevésbé értettem a dolgot. A saját szememmel láttam, ahogy rátámadt két zombi, és előtte az a nő, de a harapásoknak nyoma se látszott. A ruhái szakadtak és véresek voltak, de amúgy a teste teljesen jó állapotban volt. Én viszont hiába voltam immunis, a nyakamon továbbra is látszódott halványan a találkozásom nyoma. Természetesen azt se felejtsük el, hogy Vince továbbra is ember volt, pedig már mennyi idő eltelt!
– Kérdezhetnék valamit?

– Kérdezhetsz bármit.
– Miért… hogyan vagy még mindig ember? – tettem fel a kérdést.
A férfi erre a szemembe nézett, majd ennyit szólt:
– Te mentetted meg az életem – mondta, majd beállt a kádba. Követtem.
– Ezt… nem értem.

– Pedig egyszerű – mosolyodott el,- Nem Harleynál volt az utolsó üveg az ellenszerből, volt nálam is egy. Vészhelyzet esetére. Igaziból nem akartam, hogy szükségem legyen rá, de most kellett. Hogy veled és Evával lehessek.
– És erről te egy szót se szóltál? – kérdeztem szemrehányóan,- Összetörted a szívem majdnem! Sokkal megnyugtatóbb lett volna, ha nem azzal a tudattal szülöm meg a gyermekemet, hogy az apja meghalt!

Vince ekkor gyorsan megcsókolt. Gondolom azért, hogy hallgassak már el végre. Végül is igaza volt. Fő az, hogy itt voltunk egymásnak, és nem választhatott el minket semmi, soha többé. Elég nehéz volt eljutni idáig, és az igazat megvallva, sose gondoltam volna, hogy sikerül… Vagy azt, hogy valaha is lesz egy olyan férfi, aki képes meglátni bennem a személyt, a nőt, az embert, és nem csak a tudományos kísérletet. Azt hiszem, jobb, ha ezt elfogadom, és soha többé nem kételkedek.

Nem sokkal később visszatértünk a szobában, ahol éppen Bradley vigyázott Evára.
– Örülök, hogy mindent tisztázni tudtatok – üdvözölt minket.
– Igen, minden rendben közöttünk – mosolyogtam.
– Ennek igazán örülök. És szerintem a kislányotok is. Amúgy egyszerűen gyönyörű, gratulálok mindkettőtöknek!

– Bradley, amúgy lenne egy kérésem – szólalt meg Vince,- Engedélyt szeretnék kérni, hogy feleségül vehessem Victoriát.
– Ilyen gyorsan?
– Hát, elég sokat vártam, aminek a nagy része az én hibám, de megígérem, ezen túl vigyázni fogok rá.
– Hát jó – mosolyodott el Bradley,- Végül is gyerek már van, és ez nem éppen a konvencionális sorrend, de hát régen is volt így. Úgyhogy, hívhatsz mostantól nyugodtan apunak! Bár Victoria se teszi.

– Hiába, a kicsi teremtményem felnőtt és saját családja van – sóhajtott a férfi, majd átadta nekem kicsiny gyermekemet,- Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy elkezdtem szerveket válogatni…
– Oké, nem akarom tudni, hol találtad a vesém – próbáltam leállítani.
– Jól van, na. Én viszont megyek is. Fiam, te meg vegyél fel valami ruhát! Ha kell, adok.

Bradley azzal kisétált a szobából, mi pedig hármasban maradtunk. Pont úgy, ahogy mostantól mindig lennie kellett. Életemben először úgy éreztem, a dolgok nem is lehetnének jobbak. A kérdés már csak az volt, hogy lehet-e még esélye a boldogulásra az emberiségnek, mint egésznek.